|
 Vendég: 104
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Történet a lányról, akit sosem ismertem meg igazán
July, a titkok lánya
Sohasem tudtam meg, ki is volt ő valójában. Bár talán én voltam az, aki a legközelebb állt hozzá. De megérteni még én sem tudtam. Mégis úgy éreztem, hogy ő mindig átlát rajtam. Volt benne valami varázslatos. A szemében. Mindig más árnyalatban látszott benne a zöld és a kék keveréke. Csodálatos volt belenézni a szemébe, mégis rémisztő.
Mondhatnám, hogy egy fontos szereplő voltam a történetében, különben miért is mesélném el, de ez mégsem igaz. Bár lehet, hogy volt valamelyest szerepem benne, de mégsem értem, hogy mi történt egyáltalán. De attól a perctől kezdve, ahogy megláttam, szerettem. Mint egy anya a kislányát.
Meleg nyári nap volt. Én éppen késésben voltam a munkahelyemről, mert ugye nem tartoztam a szerencsésebbek közé, akiknek nem kell nyáron dolgozni. Normális esetben észre sem vettem volna őt. Hiszen csak egy koszos utcagyerek, akik rendszerint megkeserítik az ember életét. Az ilyeneket legtöbben már észre sem vesszük. De vele valahogy mégis találkozott a tekintetünk. A szeme sötétkéken csillogott. Mélyen a szemembe nézett, annyira, hogy az szinte fájt. És akkor hirtelen éreztem, hogy mit kéne tennem.
Az egésznek nem volt semmi értelme. Hiszen, nem mehetek oda hozzá csak úgy… mégis, éreztem, hogy valami szörnyű dolog fog vele történni, ha én nem lépek közbe. Az agyam teljesen kikapcsolt, csak az ösztöneim dolgoztak. A kislány pedig, mintha tudta volna…
Befogadtam. Hazavittem az apró lakásomba. Ő szó nélkül követett. Igyekeztem mindenben segítségére lenni. Mivel éppen július volt, Julynak neveztem el. Úgy gondolom, jól érezte magát nálam, de nem vagyok benne teljesen biztos.
Egy szeles, októberi napon tűnt el először. Minden magyarázat, üzenet nélkül. Csak egyszerűen elment. Elindultam keresni, de végül feladtam a keresést. Mostanra már bárhol lehet a városban. És ha elment, annak valószínűleg oka van. És egyébként is, tud ő vigyázni magára. Mégis valami összeszorította a szívemet. Nagyon hiányzott.
Aztán egy nap csak egyszerűen szembe jött velem. Azonnal felismertem. A szeméről, ami most tengerkék volt. Az arcáról leolvashattam az alázatos kérdést: „Visszafogadsz?”. És minden újra a régi lett. Mintha tényleg lett volna egy lányom. Egy nagyon titokzatos, kiismerhetetlen lányom. Úgy éreztem, megtaláltam életem célját. De akkor megint elment.
Egy téli reggelen történt, valamikor január elején. Amikor észrevettem, azonnal a nyomába eredtem. Odakint egész éjjel esett a hó. Most is szemerkélt egy kicsit. A hóban apró lábnyomok látszódtak. Ezt a nyomot követtem, és reménykedtem, hogy a szemerkélő hópelyhek nem fedik be őket olyan gyorsan.
Több mint egy órán keresztül gyalogoltam. Közben a szél is feltámadt. Reménykedtem benne, hogy July elvitte magával a télikabátját. Egyszer csak megszűntek a nyomok. Csalódottan rogytam le a földre. Tehetetlennek éreztem magam.
De akkor hirtelen megéreztem valamit. Minden ösztönöm azt súgta, hogy meneküljek. De én nem tettem. Sőt, inkább elindultam tovább egyenesen. Az érzés erősödött, szinte már fájt. És akkor megláttam őt. Nem volt nagyon távol, úgyhogy elég jól ki tudtam venni az alakját. Egy szál pólóban és egy kopott farmerban volt. A szél fodrozta a ruha szélét, alóla kilátszott csupasz bőre. Hópihék díszítették szőke haját, de a bőre élettelien csillogott. Mintha nem is fázna. Nekem is kezdett melegem lenni.
Egy kicsit közelebb merészkedtem. És akkor megláttam. Julytól pár méterre szemben vele egy férfi állt. Ahogy ránéztem, rögtön éreztem azt a taszító erőt, most még erősebben. Köztük szinte izzott a levegő. Minta néma harcukat vívnák. Ez a látvány hirtelen feledtette velem a filmekben látott harcjeleneteket. Ez százszor valóságosabbnak tűnt. Még közelebb akartam menni, de a lábam alatt megreccsent egy faág, ami a hó alatt rejtőzött.
July lassan rám nézett. Zöld szemében düh izzott. Biztos voltam benne, hogy nem akarja, hogy itt legyek. Ez a szem valahogy jobban távozásra késztetett, mint a férfiból áramló erő. De nem akartam menni. A lány szólásra nyitotta a száját, de ha mondott is valamit, szavát elnyelte a szél hangos süvítése. Ekkor gondolkoztam el rajta, hallottam-e őt valaha is beszélni. Mindig csak a szeme beszélt. De az többet, mint bármelyik ember, akit valaha ismertem.
Visszafordult a férfi felé, majd mintha elsuttogott volna valamit, és megadóan széttárta a karját. A férfi felemelte a kezét, én pedig nem voltam képes tovább maradni. Az erő szinte szó szerint elhúzott a helyszínről. Még egyszer visszanéztem, és láttam, hogy July összeesik. Futottam volna vissza, de képtelen voltam.
De akkor a férfi hirtelen eltűnt. Vele együtt az érzés is. És July is. Ez az alig 10 éves kislány többet tudott a világról, mint amennyit én valaha is megtudhattam. |
|
|
- szeptember 23 2009 06:52:18
Kedves Sophie!
Ez a történet, amit szépen fogalmaztál meg, nagyon borzalmas és elkeserítő is egyben, és nagyon nem valósághűen hangzik.
Remélem, csak egy rossz álom volt az egész, mert nem is hihető másnak!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- szeptember 29 2009 13:52:44
Ez a történet azt hiszem fantasy-ként megállja a helyét...ami valósághűnek tűnik nekem benne, hogy vannak dolgok, amiket tényleg meg lehet érezni... |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
