|
 Vendég: 97
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Halottak napján
A létezés a legnagyszerűbb és a legszebb esély, amelyről az egészség biztonságában és a napsütés kényelmében könnyen elfeledkezünk.
Pedig egész sorsunk folyamán kerülget bennünket a halál, akár a villogó fogú, éhes farkas a zsenge nyájat. Ő az igazi csúcsragadozó, a telhetetlen, aki soha jól nem lakhat. Állandó, égető, örök éhség gyötri és az élettel táplálkozik. Elkapja a betegségben legyengülőket, a sérülteket, a szerencsétleneket. Előbb-utóbb elkap mindenkit. Nagyapám mondogatta, hogy a halál biztos, csak az ideje bizonytalan. Ő már túlesett rajta.
Próbáljuk elfordítani a fejünket, hogy ne lássuk azokat, akik a fogai közé kerültek, mintha ez megvédene bennünket tőle. Próbálunk tudomást sem venni az elkerülhetetlenről, az elfogadhatatlanról, amibe csak beletörődni lehet. Mindenfélével foglalkozunk inkább. A napi csip-csuppal, a létezés apró, sürgős dolgaival eltereljük a figyelmünket, hogy sose kelljen belegondolnunk. Mások halálán szomorúan bólogatva túltesszük magunkat, de nem merünk igazán az elmenők arcára vagy a szemébe nézni, mert a saját elmúlásunkat látjuk bennük, az pedig elfogadhatatlan, feldolgozhatatlan. Félünk a haldoklótól és a halottól, mintha a halál fertőző lenne, vagy egyszerűen csak ragadós.
Miért nem állíthatjuk meg az időt, és miért nem maradhatunk örökre fiatalok? Hiszen mibe telne a természetnek, hogy megtegye számunkra ezt az apró szívességet? Még mindig maradna bőven pusztulásra ok az emberi és az állati gyilkos ösztönökben, a fizika által szolgáltatott szapora szerencsétlenségekben.
Hiába, nem lehet. Az évek eliszkolnak, az élet csak sodor, sodor, mint egy hatalmas áradat, mintha lenne valami magasabb cél, ami felé haladunk, mintha állandóan előbbre és magasabbra jutnánk valami nagyszerű, boldog végkifejlet felé. Néha felkiáltunk, mert jó lenne megállni, szétnézni, hogy szívünkből érezzük, elménkbe véssük a fontos pillanatokat, amelyekre érdemes emlékezni. Mert ez lesz az igazi muníciónk az öntudat utolsó perceiben.
Menthetetlenül megöregszünk tehát, ha szerencsénk van. Az öregség pedig igyekszik lassan hozzászoktatni bennünket a távozás gondolatához. Elvesz ezt-azt, megnehezíti a létezést. Minden alkalommal csak egy apró darabot tép ki belőlünk. Meggyengít, hogy a csúcsragadozó lecsaphasson végre, ha már konyhakészek vagyunk a számára.
Hányszor eszünkbe jut, hogy milyen jó lenne visszaforgatni az idő kerekét! De akkor hogyan születnének meg gyermekeink, akiknek annyira tudunk örülni? Egyáltalán hogyan születhettünk volna meg mi? Hogyan történhetne meg a Jó, amihez idő és tér szükségeltetik? Hogyan élhetnénk át boldog és önfeledt napjainkat?
Miért nem létezünk az örökkévalóságig? A lélek vajon kibírja az öröklét iszonyatos terhét? Talán egyszerűen csak nem férünk el ezen a poros, kis világon. A halál egy biztonsági szelep. A természet így védekezik a legsúlyosabb csapás, a változatlanság ellen.
Mennünk kell tehát. Emiatt az önáltatás ezerféle eszközéhez nyúlunk, hogy elkábítsuk agyunk kétségbeesett vergődését a megismerhetetlen, az átélhetetlen, a megmagyarázhatatlan vég előtt. Ital, mámor, ölelő kar, mesék, remények. Minden arról szól, hogy nincs vége, amikor vége lesz. Nem kell elválnunk egymástól és ettől a piszok-rohadt-gyönyörű világtól. Valahol folytatódik, valahol tovább létezünk, újra visszajövünk, itt maradunk, csak más formában és így tovább. Mert a véglegesség elviselhetetlen. A végső igazságra soha senki nem kíváncsi. Hiszen miért születik meg az, aki úgyis elpusztul? Megkóstolja a jót, majd elragadják tőle, hogy megbüntessék vele? Beleverik a kiskutya orrát a saját piszkába. Nehogy elbízza magát, és esetleg Isten trónját követelje.
Fiatalként még úgy érezzük, hogy a világ kétféle emberből áll. Vannak, akik öregek, és eleve úgy is születtek. Velük történik meg az, hogy tovább öregszenek, majd meghalnak. Mi pedig fiatalok vagyunk és azok is maradunk örökké. A fiatalság és a halhatatlanság boldog érzése közeli rokonok. A végtelen perspektíva hite lobog tőle a lelkünkben. Ilyenkor az élet még kézenfekvő és megszokott jussa az embernek. Föl sem merülhet más alternatíva. Csak amikor elmennek az öregek… Akkor érkeznek meg a kétségeink.
No, persze egy fiatalember is meghalhat, ami szörnyű szerencsétlenség, de ha ezt egy öreg teszi, akkor természetes, mert ez a dolga. Íme az élet rendje, amely nélkülünk is pofátlanul megy tovább. Az öreg definíciószerűen olyan ember, aki már eleget élt. De lehet-e eleget élni? Lehet-e szeretteinket világos aggyal hátrahagyni? Lelkesen vagy megalázottan, átszellemült hittel vagy kiábrándultan talán hamarabb rászánjuk magunkat egy ilyen őrült lépésre. De tiszta fejjel?
Amikor pedig a csúcsragadozó karmai közé jutunk, vergődve megpróbálunk a szemébe nézni. Hadd lássa, hogy mi mások vagyunk. Mi majd életben maradunk. Túléljük, hiszen eddig még mindig így történt. A nagy létezni igyekezés, a mindenáron nyújtott orvosi segítség gyakran kicsavarja kezünkből a méltóságot. De van-e értelme egyáltalán méltóságról beszélni, ha távozni kell?
Még nem találkoztam olyan emberrel, aki az idők kezdetén született volna, és itt járkálna közöttünk. Előttünk embermilliók, sőt ember-milliárdok járták, taposták, szenvedték, örülték végig az utat. Akár akarták, akár nem. Nem vagy egyedül kiszabott sorsodban, mondogatod magadnak. Nem csupán veled történhet ilyen egetverő igazságtalanság. De mindez vajon kit vigasztal a fény elkoptatott, viseltes kapujában állva?
Persze, titokban az utolsó pillanatig hisszük, hogy ami nekik nem sikerült, az majd nekünk biztosan sikerülni fog. Ők csak statisztikai adatnak, hírnek számítnak számunkra, mert ez velünk sosem eshet meg. Sokáig persze igazunk is van. Életünk során ez a dolog valóban mindig mással történik. Csak egyszer. Egyetlenegyszer velünk.
Halottak napja van. Ne felejtsük el, mit jelent.
|
|
|
- október 28 2009 11:33:40
Kedves Tamás!
Írásod mondanivalója további gondolkodásra készteti az olvasót, ezért lehet azt mondani, hogy elérte a célját.
Az elmúlás gondolata ősszel mindig jobban felerősödik bennünk, ezért az sem véletlen, hogy a Minden szentek és a Halottak napja erre az évszakra tevődik.
Hallottaimra, közelebbi és távolabbi volt hozzátartozóimra nem csak ezen a napon gondolok, hanem máskor is. Gondolatban sokszor itt vannak velem. Én sokszor mondtam már, hogy csak az az egyetlenegy dolog vígasztal, hogy mindenki elmegy egyszer, a jó és rossz emberek is. Bármennyire igazságtalannak tartjuk azt, hogy el kell mennünk, ebben az egyben van csak igazság és egyenlőség a Földön.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
