|
 Vendég: 36
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
Ahogy a sötétből előugró férfi megragadta haját, a lány elejtette kis kézitáskáját, és sikoltani próbált. Ám az idegen - még mielőtt ezt megtehette volna - befogta a száját, és visszafelé vonszolta a sötétségbe. Lucy kapálódzott, próbált szabadulni a gyilkos szorításból, de erőfeszítései kudarcba fulladtak. A támadója sokkal erősebb volt nála, így csak nehezíteni tudta a dolgát, megakadályozni semmiképpen.
A biztonságot jelentő utcai fények egyre távolodtak, ahogy beljebb került a sötétségbe, és a lány rémülete ezzel arányosan nőtt. A férfi olyan gyorsan húzta, hogy nem volt ideje lábra állni, szemeibe pedig csípős könnyek gyűltek a fájdalomtól, és félelemtől, majd, mikor már csak egy távoli remény maradt az utca fénye, hirtelen ledobták a földre, és egy hideg fémtárgyat nyomtak a nyakához.
- Nagyon fájt, ahogy iderángattalak? - kérdezte mély, halk hangon, ami alapján egy kedves úriember is lehetet volna, olyasfajta, aki egyből bizalmat ébreszt másokban. A lány szája váratlanul kiszabadult a kéz takarásából, és meglepetésében nem sikoltott fel, pedig ezt akarta. Haját is elengedte az erős tenyér, viszont a kés még mindig a nyakához ért.
- Kérlek, válaszolj! Nagyon durva voltam? - még mindig ugyanolyan barátságos hangon beszélt, mint az előbb, viszont az acéllapot kicsit jobban hozzányomta Lucy bőréhez, mintegy nyomatékosítva, hogy neki nagyon fontos, mit válaszol a lány.
- Igen. - remegett meg a hangja, és hangos koppanással cseppent le álláról egy könnycsepp a késpengére.
- Ezt sajnálom, tiszta szívemből, viszont, ha megkértelek volna, hogy gyere ide be velem, megtetted volna?
- Neeem. – sóhajtotta könnybe fúlva, közben lelki szemeivel látta magukat, ahogy ott ülnek. A férfi a lány mögött, talán nekitámaszkodik a falnak és egy kést tart a nyakához, a füleibe suttog, mint egy kósza szellő, még forró leheletét is érzi a tarkóján, ahogy bizsergeti a pihe szőrszálakat, és már várta, mikor metszi el torkát a fém.
- Az élet tele van meglepetésekkel! Nagyon rosszkor voltál nagyon rossz helyen. De úgy gondolom, hogy mielőtt véget érne, udvariasan társalogjunk egy kicsit. - Ekkor egy kicsit megállt, mintha gondolkodna a továbbiakon, majd folytatta: - Az én nevem Hokins, a tied?
- Lucy. Kérem, ne bántson, kérem...
- Á, Lucy. Nagyon szép neve van, kedves Lucy - váltott át hirtelen magázásba Hokins - tudja, én úgy gondolom, miután megtiszteltük egymást azzal, hogy megmondtuk egymás nevét, már egyfajta belső viszony alakult ki maga, és én köztem. Így szükségszerűnek találom, a magázást, mert egy ilyen finom hölgyet nem lehet, csak úgy póriasan letegezni! - A kés mintha távolodott volna Lucy verejtékező nyakától, ő viszont még ugyanolyan félelmet érzett, mint eddig.
- Sajnos nincs több időm, ezért még egy utolsó kérdésem lenne. Ön fél attól, hogy én most elvágom a nyakát! A haláltól, vagy inkább tőlem fél?
- Kérem, ne bántson, bármit megadok, csak kérem ne bánt…
- Sssss – tette Hokins ujját a lány szájára, és újból megkérdezte: - Tőlem fél, vagy a haláltól?
- Mindkettőtől - köpte ki a szót a rémült lány, és remegve zokogni kezdett.
- Tudta, hogy sok ember nem magától a haláltól fél, hanem az azt kiváltó októl, jelen esetben tőlem? Mivel ok- okozati kapcsolat van a két dolog között, ezért igaznak vélem a reakcióját, és megmagyarázom miért. A halálra minden ember kíváncsi, jobban mondva mindenkit érdekel, mi van az élet után. Ha azonban közel kerülünk ahhoz, hogy megtapasztaljuk, genetikailag feltámad bennünk az élet iránti ösztön, amit a félelem hoz a tudatunkra. Ha ön most nem félne, akkor nem is élne. - Hokins abbahagyta a beszédet, és talpra rántotta a lányt. Lucy remegő lábakkal dőlt hátra a férfi vállának, torkához még mindig hozzáért az acél, így a kiszolgáltatottság érzése jottányit sem enyhült.
Ekkor a támadó végighúzta a kést a bőrön. A lány felsikoltott, és biztos volt benne, hogy meghalt. Néhány pillanatig pontokat látott szemei előtt, villogó, fehér pontokat, majd a pontok egy egységes képpé álltak össze, mégpedig a távoli utca fényeivé. Torkához kapott, és érezte, hogy vér nedvesíti be a kezeit, de nem fájt az érintése. Hátulról nagyot taszított rajta valaki, és erélyesen rászólt. - Elmehet!
Lucy futásnak eredt, szinte repült a talaj fölött, ahogy rohant az életéért. A fények egyre közeledtek, és néhány szívdobbanás múltán már kint is volt a sikátorból, de nem állt meg, csak loholt, míg valahol össze nem esett.
Hokins felkapcsolta az elemlámpáját, és elővette kis, vonalas jegyzetfüzetét, meg egy tollat, majd írni kezdte:
Első tünet: rémület, az ismeretlentől való meglepődés, majd félelem
Második tünet: zavartság, izzadás, zokogás, sötétség okozta kiszolgáltatottság érzése
Harmadik tünet: könyörgés, viszonylagos együttműködő készség
Negyedik tünet: halálfélelem fokozódása
Ötödik tünet, a vágás után: hallucinációk, biztos haláltudat, erőteljes zavartság, végkimerülésig való menekülés.
Szépen becsukta a noteszt, majd felkapta a földre dobott fehér köpenyt, amelynek a kis névtábláján ez állt: Hokins Westok, Pszichológus, majd fütyörészve elindult a fények felé.
Notarius (K.Zs.)
D, 2007. július
|
|
|
- november 02 2009 19:51:53
hát ez engem sokkolt...az írás nagyon jó...talán a kiszolgáltatottság érzése egy beteg elmének...az egyik legiszonyatosabb félelme az embernek... |
- november 03 2009 12:45:16
Köszönöm a hozzászólást! |
- november 22 2009 17:30:43
nagyo jó lett... az olvasóban végig tartod a feszültséget míg rá nem villantasz a dolog nyitjára tetszett |
- november 29 2009 19:47:33
Köszönöm! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
