|
 Vendég: 97
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Erzsébet napok óta próbálta tőrbe csalni a sárga kandúrt, akit szembeötlően érdes modora miatt Smirglinek keresztelt el. Az égiek nem akartak kedvezni neki, vagy csak elhagyta a vadászszerencse, de a rafinált kis dög nem harapott rá a csalira. Az asszony mit sem bánta a hosszú órákat a huzatos átjáróházban. Kitartása nem hagyta el, nyugdíjasként ráért az ilyen időrabló kalandokra. Az egymást követő sikertelenségek után arca a figyelem pózába dermedt, ajka vonallá vékonyodott, mert Smirgli lassacskán az ő legendás türelmét is kikezdte.
Valami nem stimmel ezzel a macskával, ezt már akkor megállapította, amikor először megpillantotta. Girhes volt, és betegnek látszott, két szeme nedvedző zselégolyónak tűnt csupán. Úgy festett, órái vannak csupán hátra, mintha csak hajszálvékony fonál kötné lelkét a testéhez. Erzsébet azonban nem dőlt be a látszatnak, látott már lehangolóbb állapotban lévő cicákat is, akik szánalmas kinézetük és betegségeik dacára vérbeli túlélők voltak. Smirgli sem tűnt másnak, remegett az oldala, annyira figyelt a környezetére. Nem lehetett lopva megközelíteni, ráadásul elvadult benyomást keltett. Bárki más ezen a ponton feladta volna, és könnyebb prédát keres, Sebők Erzsébet azonban nem az a fajta volt. Kellett neki az állat! Nem mintha nem szegélyezte volna elég jótett eddigi életútját. Számára mégis úgy tűnt, túl keveset tesz, és amit csinál, csak csepp a tengerben. Felszínes ismerősei nyilván fanatikus, vén banyának tartották, pedig nemcsak a konok Sebők-vér hajtotta, hogy elérje céljait, hanem az önzetlen állatszeretet is.
– Mi a frászt csinál maga itt?
Várható volt, hogy valaki előbb-utóbb felfigyel gyanús viselkedésére. Mindig így történt. Ezúttal a korosodó házmester környékezte meg, aki úgy festett, mintha az egyik vicclap karikatúra rovatából lépett volna ki. Nadrágszíját csak kibuggyanó pocakja alatt bírta behúzni, az orra pedig olyan vörös volt, mintha még évekkel ezelőtt kicserélte volna álmában egy tréfás kedvű tündér egy túlérett paradicsomra.
– Állatvédő vagyok – közölte az idős hölgy, fölényes nyugalommal elkerülve az egyenes választ –, a nevem Sebők Erzsébet.
Úgy mondta, mintha a puszta kijelentés felruházta volna valami jogkörrel. Tudta, ilyenkor tévé híreiből tájékozódó halandók előtt automatikusan törvényszegő bálnavadászhajók, és agyonvert fóka bébik jelennek meg, míg az utcákon kóborló cicák eszébe sem jutnak senkinek.
– Macskák mentésével foglalkozom – folytatta Erzsébet, hagyva, hogy a lépcsőház karbantartásáért felelős férfiúban leülepedjen az információ.
– Józsi vagyok – közölte erre a gondnok minden összefüggés nélkül.
Aztán persze észbekapott.
– Macskákat ment? – kérdezte hitetlenkedve. – De hát az egész város tele van velük!
– Nagyon jól tudom, mivel, mint az imént közöltem, ezzel foglalkozom – világított rá az idős hölgy. – Általában, miután befogták őket, erre szakosodott alapítványokhoz kerülnek, akik a legtöbbször tovább adják őket különböző kutatólaboratóriumoknak, orvosi és egyéb kísérletek céljaira. Csak azért javítják fel őket, hogy jó alapanyagok legyenek a vizsgálatokhoz. Én, ha befogtam, és kikezeltem a cicákat, inkább gazdát keresek nekik.
Józsi tátott szájjal hallgatta az idős nőt, mintha valami idegen bolygóról érkezett volna, arról számolva be neki, hogy azon a másik világon nem létezik sem kormány, sem adóhivatal. Erzsébet arról már inkább nem is mesélt, hogy sokszor a gazdának jelentkező magánszemélyek is gyógyszergyártó cégek anyagbeszerzői, akik a hozzáhasonlóak jóhiszeműségét kihasználva netes, és egyéb hirdetések útján gyűjtik össze a macskákat. A komikus külsejű gondnokon látszott, már így is túlterhelte agyát az eddig bevitt információval.
– Van erre valami engedélye? – morogta ellenségesen. Látszott rajta, hogy a cicák sorsa nem érintette meg mélyen.
– Hogyne lenne – közölte az idős hölgy fagyosan, és előhúzta az iratokat, melyeket az ilyen előrelátható esetekre mindig magával hordott.
Miután komolyan vette, amit csinált, az önkormányzattól minden számára elérhető engedélyt és hivatalos igazolást beszerzett, amellyel bármelyik kételkedőnek bizonyíthatta, hogy ő csakugyan állatvédő, és macskák mentésével foglalkozik. Józsi csak kikerekedett szemmel nézte a sok pecsétes dokumentumot, és jól láthatóan nem tudta hova tenni az idős asszony képében manifesztálódott teremtményt. Végül csak legyintett, és hagyta, tegyen, amit akar.
Erzsébet, miután diadalt aratott a gondnokon, kirakta trükkös csapdáit, melyekbe a legtöbb cica belesétált, és türelmetlenül várta, hogy a sárga kandúr végre horogra akadjon. A napok hetekké, a hetek hónapokká duzzadtak, Smirgli azonban nem akart besétálni az ő utcájába.
Pedig a szerencsétlen egyre viharvertebben és szánalomra méltóbban nézett ki, de mintha életösztöne is kiéleződött volna. Talán megértette, hogy eltünedező fajtársai az öregasszony karmai közé kerülnek, akiben kiszámíthatatlan, ördögien ravasz ellenfelet látott. Erzsébet nem tudott olyan finomságot kirakni neki, amellyel tőrbe csalhatta volna, pedig mindent latba vetett, amit csak tudott.
Az idős asszony lassanként kezdte úgy érezni, ő van a csapda mélyén, és a lázas tekintetű sárga kandúr kívülről nézi a műanyag rácsokon keresztül. Kapcsolatuk egyfajta párbajjá nőtt, és életbevágóan fontossá vált mindkettejük számára, hogy megnyerjék. Smirgli egyre borzalmasabban festett, és vele együtt Erzsébet is rohamosan vesztett életerejéből. A házban lakók megszokták a furcsa, habókosnak tetsző vénkisasszonyt, aki a légynek sem ártott, noha maga is kezdett egy horpadt oldalú macskához hasonlítani.
A háziorvosának is feltűnt, hogy egészségi állapotával nincs rendben valami, és megpróbálta rábeszélni, hogy egy időre hagyjon fel az átjáróház-túrákkal, mert közeleg a tél, a fizikai túlterheltségnek pedig előbb-utóbb meg kell fizetnie az árát. Erzsébet engedelmesen bólogatott, de eszébe sem jutott felhagyni a lépcsőházi kiruccanásokkal. Ez volt az élete, meg aztán a Sebők-vér is hajtotta…
A hideg szelek kövér hófelhőket kergettek a város fölé, és Tél tábornok teljes erőből megrázta szakállát. A nappalok rövidebbek lettek, az éjszakák megnyúltak, és az emberek, amint tehették, meleg otthonaikba zárkóztak. A táj egyhangú fehér sivataggá vált, a hideg bekúszott a vastag kabátok alá.
Erzsébet egyedül vacogott a lépcsőházban, és Smirglit várta. Hiába vett be gyógyszert, magas láz gyötörte, de egyetlen napot sem akart kihagyni. Tudta, a sárga kandúrnak minden perc ajándék. Szorította őket az idő, és tisztában volt vele, ha nem tesz valamit mihamarabb, az állat rövidesen elpusztul.
Az öreg hölgy rettenetesen gyengének érezte magát, de a macska a rögeszméjévé vált. Úgy érezte, ha kell, belepusztul, de akkor is elkapja Smirglit.
Az állat végre megjelent, két szeme természetellenesen fénylett, bajuszszálai radar antennáiként meredtek fel. A lecsapható műanyagfedél alatt a legdrágább, legfinomabb macskaeledel várakozott, amit az öregasszony kevéske nyugdíján megvehetett, noha világosan látta, hogy ez önmagában kevés lesz. Lassan, nehézkes mozgással leguggolt, hogy nagyjából egy szintre kerüljön a gyanakvó kandúrral.
– Figyelj rám – mondta betegségtől gyenge hangon, tudva, hogy bolondot csinál magából, és hogy csak a lovaknak szoktak suttogni –, azt akarom, hogy besétálj végre abba az átkozott dobozba! Hónapok óta játsszuk ezt az átkozott játékot, amiben az életed a tét. Innen addig egyikünk se megy el, amíg meg nem adtad magad, érted?
Smirgli merengő tekintettel nézett rá. Az eltelt hónapok során bizonyos fokig megszokta az idős hölgy jelenlétét, mindenesetre már nem tartott tőle annyira, mint a kezdet kezdetén. Erzsébet megpróbált lassan közelebb kerülni hozzá, miközben recsegtek-ropogtak a csontjai. A kandúr nem mozdult. Talán belefáradt az állandó menekülésbe, vagy csak túl gyenge volt.
„Meglesz – gondolta hitetlenkedve Erzsébet –, már csak karnyújtásnyira van az ördögfióka!”
Akkor azonban megtört a varázs, Smirgli szőre felborzolódott, szemében haragos fény izzott fel. Az izmok megfeszültek csenevész testén, és az idős nő látta rajta, hogy ugrani fog a következő pillanatban.
„Nem – gondolta pánikba esve –, nem engedem!”
Minden erejét összeszedve előrevetődött a csúszós kőkockákon, hogy elkapja valahogy, de nem volt elég gyors. A kandúr félrevetődött előle, ő pedig könnyes szemmel zuhant a padlóra. Vége, minden elveszett, soha többé nem lesz rá alkalma, hogy még egyszer ilyen közel kerüljön hozzá!
Erzsébet elkeseredett feküdt a hasán, a hideget és a lázat sem érezte, csak a csalódottságot, amely eleven sebként lüktetett a szívében.
– Ne sírjon nagysád – hallott ekkor egy hangot a feje fölül, mintha maga az Úr szólt volna hozzá.
Valójában Józsi a gondnok volt az, szafaládéujjai közt a dühödten fújtató, sárgabundás szörnyeteggel, aki erőtlenül próbálta kifejezni fogságba esése fölötti méltatlankodását.
– Láttam én, mennyire szeretné ezt a dögöt – közölte pironkodva a groteszk külseje ellenére glóriás angyallá változó férfi. – Mindig figyeltem, hogy lép meg maga elől, meg hogy merre szalad. Úgy is közelednek az ünnepek, gondoltam, meglepem vele. Boldog karácsonyt!
És Erzsébet felé nyújtotta a prüszkölő fenevadat.
Az idős hölgy nagy nehezen talpra küzdötte magát, és csak nézte a csodát. Aztán legyőzte bénultságát, és kapkodó mozdulattal felkapta a dobozt, nehogy elszalassza a szerencséjét az utolsó pillanatban, és mohó örömmel foglyul ejtette Smirglit.
– Igazán köszönöm! – mondta remegő hangon a férfinak.
– Szóra sem érdemes – vágta rá vállvonogatva Józsi, de az asszony tudta, ennyivel a dolog nincs elintézve.
Üdvözült mosollyal a férfihoz simult, és szájon csókolta a szerencsétlen kinézetű, idősödő gondnokot, akivel nagyon-nagyon rég nem történt ilyen jóleső inzultus.
|
|
|
- november 04 2009 22:04:16
Nagyon-nagyon jó sodrású, vidám történet...jól választottam, hogy benéztem hozzád....igazi kikapcsolódást nyújtott, végig fülig ért a szám....jól írsz, hömpölyög a történet, van humorod, amit át is tudsz adni...végig megmaradt a figyelmem, lekötött...jól időzítetted a fordulatokat....csattanós, váratlan befejezéssel igazán remek olvasmány ....- szívből gratulálok!!
Szeretettel
szí. |
- november 05 2009 00:13:21
Hát, nagyra értékelem az értékelésedet, kedves Szoszircsi
Fantasztikus, hogy mindig akad valaki, akinek tetszik, amit írok. Ezen mindig úgy meg tudok lepődni, mert sosem vagyok ám biztos a dolgomban.
Örülök, ha tudtam szerezni néhány kellemes percet, ennél nagyobb vágyam nem is volt. Köszönöm, hogy benéztél hozzám!
Mély hálával
Maggoth |
- november 05 2009 20:22:02
tetszett...a vége is |
- november 06 2009 08:26:55
Köszönöm, hogy elolvastad Mse, örülök, hogy tetszett |
- november 10 2009 11:56:58
Kedves Maggoth!
Még hogy Te sosem vagy biztos a dolgodban? Én ezt nem úgy vettem észre! Mindenesetre ez az Erzsébet és a Józsi szép párt alkottak volna. Mindegyik elég szívtelen, Mert hiszen Józsi is milyen ember, aki ezt mondja: "– Láttam én, mennyire szeretné ezt a dögöt". Aki így beszél az állatokról (főleg az egyik négylábú családtagunkról), arra én nem tudok mást mondani.
Szépen írsz, jól fogalmazol!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- november 10 2009 16:22:28
Ez nagyszerű...humoros és megható. Üdv: Heni |
- november 12 2009 19:24:08
Kedves Zsuzsanna, nem tudom, miből vetted észre úgy, hogy igazából mindig biztos vagyok a dolgomban, de legyen úgy
Örülök, hogy szépen írok szerinted.
Köszönöm szépen. |
- november 12 2009 19:24:39
Kedves Heni, köszönöm |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
