|
 Vendég: 78
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Első helyezett a Novyon Events Project Perplexus pályázatán.
1.
Az éjszakai ég csillagai hidegen szórták fényüket Aysillim palotájára. A hatalmas, kúp alakú építmény megtépázott árnyat vetett a környező sziklákra. Az évszázados falakat szolgák nemzedékei koptatták simára egykoron. A szinteket folyosók, alagutak, lépcsők és feljárók kusza szövevénye kötötte össze. Némelyikük helyrehozhatatlanul tönkrement a végzet kiszámíthatatlan csapása alatt. Az Úrnő eleven agysejtjei, a groaxok, tébolyultan rohangáltak fel-alá a folytonossági hiányok káoszában, noha a katasztrófa előtt behunyt szemmel eligazodtak a kastély belsejében.
A vihar néhány órával ezelőtt tört ki, és Derű még csak hasonlót sem tapasztalt soha, pedig születése óta átvészelt már néhány elemi csapást. A groaxok tudatában a vihar meghatározás ködlött fel, mert Aysillim ezt a gondolatot továbbította nekik, de valójában nem lehetett tudni, mi történt. Sokuknak úgy tűnt, maga az Egység Istennője fordult az urhzallák ellen, hogy elsöpörje őket mindörökre. Az esemény vad rázkódással kezdődött, amely láthatatlan, egyre erősödő hullámokban töltötte be otthonuk falait.
Semmilyen figyelmeztető jel nem előzte meg, egyszer csak bekövetkezett. A különböző tevékenységekkel elfoglalt roasimok fejhangú sikolyokat adtak ki magukból, és kétrét görnyedtek a munkabarlangok agyagos padlóján. Teljesen tehetetlenné váltak, csápjaik ernyedten lógtak. Karmos, ízelt végtagjaikkal a nedves göröngyöket kaparták kínjukban. Sokuk, miután összeesett, soha többé nem kelt fel. Aztán a rázkódás ugyanolyan hirtelen, ahogy kezdődött, véget ért.
Derű, fajtája jeles képviselőjeként, nem tartozott olyan szoros gyeplő alá, mint az éjjel-nappal dolgozó munkások, vagy az állandó harckészültségben álló katonák. Úrnője Aysillim, szemet hunyt önálló gondolatai felett, amelyeket csak nagyon kevés alattvalójának engedett meg. A groax büntetlenül felsétálhatott a mellvédekre, hogy a palota feletti űrt fürkéssze. Bármelyik roasimot halál sújtotta volna ezért, és a nokturnák valamelyike sem úszta volna meg korbácsolás nélkül.
Derű nem tartotta szívderítőnek az elé táruló látványt. A csillagok nem a megszokott helyükön álltak, sőt, az égi konstellációk sem tűntek ismerősnek. Mintha egy óriás kuszálta volna össze az égitestek megszokott rendjét az univerzumban. A palota lakói Aysillim véleményével azonosulva a vihar hatásának tulajdonították a változást, noha nem rendelkeztek elegendő, szabad szellemi potenciállal, hogy ezen töprengjenek. A groax megalapozottnak tartotta a feltevést, de gyanította, többről van szó egyszerű természeti csapásnál.
Derű felsóhajtott. Elfordította tekintetét az idegen csillagoktól, és lefelé indult a szélesen kanyargó lépcsőkön. Azért sietett fel a palota legmagasabb részébe, hogy kiszellőztesse a fejét. Az épületre zúduló jelenség őt is megviselte; amíg tartott, úgy érezte, porszemként söpri el elméje épségét. Ráfért a friss levegő, mielőtt nekilátott volna egysége áthangolásához, de megnyugvás helyett kételyek ébredtek lelkében. A neheze még csak ez után várt rá, ki kellett mennie a neki alárendelt csapattal az ismeretlen veszélyekkel teli éjszakába.
A nokturnák dühödten álltak hadrendbe az őrizetükre bízott szinteken. Feszülten figyeltek, fénylő, barna kitinpáncéllal borított hátukat egymásnak vetve, de nem volt ki ellen harcolni. Derűt, mint várható volt, kivezényelték az egységéhez, a Vérengzőkhöz, hogy csillapítsa le őket, különben csak Nagxoatl tudja, mi történhetett volna. Derű látott már felhevült harcosokat, akiknek groaxa nem állt a helyzet magaslatán. A megvadult nokturnák saját csapataik ellen fordultak, és addig őrjöngtek, míg a többiek el nem pusztították őket.
A Vérengzők a palota északi szárnyát őrizték, agresszív zümmögésük élénk intenzitással hullámzott a falak között. A harcosok izgatottan figyelték. Ugrásra készen feszülő hátsó lábukat még két pár támasztotta ki, garantálva, hogy mindig stabilan megőrizhessék egyensúlyukat. Derű torzszülötteknek tartotta őket, akiket plusz végtagjaik látványosan megkülönböztetnek a többi urhzallától. Ettől függetlenül mindig leplezte ellenérzéseit, ahogy azt is, hogy tart tőlük. Most is látszólag közönyös tekintettel vegyült el a tizenkét katona között, mintha ügyet sem vetne rá, hogy a halál torkába sétál. Derűnek fel kellett szabadítania minden belső energiáját, ha le akarta csillapítani őket. Ha félelmet mutat, a majd’ két méter magas harcosok rögtön darabokra tépték volna.
Derű szeretett Aysillim elméjének különleges megtestesüléseként gondolni magára. Úgy vélte, szerves része az Úrnő személyiségének, és mint ilyen, fontos szerepet tölt be a palota életében. Aysillim nem intézkedhetett mindenütt egyszerre, szüksége volt tudata védőernyőszerű kiterjesztésére, hogy az urhzallákat irányítsa. A groaxok élő idegsejtekként működtek közre ebben, elméje azon tartományaként, amely felelősséget vállal a társadalom lelki egészségéért, és az Egység háborítatlanságáért.
A Vérengzők lehiggadtak, amikor Derű belső nyugalmat árasztott feléjük. Idegességük elillant, nyugodt hangulat uralkodott el rajtuk, amelyet a groax csak veszedelmes ütközetek előtt kényszerített rájuk. Derű teste felforrósodott, kitinpáncélja áttüzesedett az erőfeszítéstől. Először csupán csillogott, mint egy drágakő, aztán lüktető, hipnotikus hatású fény tört elő tagjaiból, beburkolva a nokturnákat.
„Készen állsz?” – hallotta meg tudatában Aysillim hangját.
„Igen, Úrnőm” – válaszolta a groax.
A Vérengzők engedelmesen felsorakoztak előtte, tátogó csáprágókkal, hátrafeszített szárnyfedelekkel. A fölé magasodó harcosok türelmesen várták parancsát. A groax újabb sóhajt eresztett meg, aztán intett Merxésznek, az osztag parancsnokának, hogy jelezze, itt az ideje elindulni. A csapat engedelmesen nekivágott a sötétségbe burkolózó vidéknek, hogy kiderítse, mi történt a világgal.
2.
A Vérengzők élükön vezérükkel, Merxésszel, felvették a palota főbejárata előtt a szokásos alakzatot. Derű a csapat közepén megbújva velük sodródott, remélve, hogy nem lesz semmi baj, miközben az a nyomasztó érzés fogta el, hogy mintha egyszer már átélte volna mindezt. Az Úrnő nem zaklatta, így nyugodtan koncentrálhatott Merxészre, akivel a harcosok úgy kapcsolódtak össze, ahogy fűrészes élű végtagjaikkal az ízek.
Ha a parancsnokot ellenőrzés alatt tartotta, az egész egység fölötti hatalmat magáénak tudhatta. Az ő dolga nem a harc volt, amelyhez az alapokon kívül nem sokat értett. Neki mindig a vezetőt kellett figyelme fókuszában tartania, aki a többieket irányította. Az egység ugyanúgy működött kicsiben, ahogyan a palota egésze nagyban. A hatalom felülről lefelé, egyre szélesedő elágazásokban terjedt, míg az urhzallák népének legutolsó tagját is el nem érte.
„Anyám” – szállt Derű üzenete láthatatlanul a csillagfényes éjben. – „Hallasz?”
A groax, legnagyobb rémületére nem kapott választ.
A körülöttük húzódó tájra szürke köd borult, amint távolabb kerültek a palota hatóköréből. Az északi szél ismeretlen szagokat hordott feléjük, amelyektől Derű összerándult. A sötétség áthatolhatatlanná vált a hegyet hódító seregként körülvevő erdőben. Az összekapaszkodó ágak torz alakzatokat formáltak. Az egybehajló lombkoronák megfejthetetlen fenyegetéseket susogtak. A groaxot szorongás fogta el, amiatt, hogy nem sikerült Aysillimmel kapcsolatba lépnie, amikor ráébredt, hogy a tőle karnyújtásnyira lévő Merxésszel is megszűnt a mentális összeköttetés. Derű nem tudta elképzelni, mi történhetett, de tudta, hogy baj van. Úgy érezte, a kívül gomolygó szürkeség beszivárgott elméje legtitkosabb csarnokaiba.
„Nem tudom sehogy figyelmeztetni Aysillimet, hogy hatalmának legfőbb alapja veszélybe került” – gondolta, miközben a szorongás rettenetté növekedett lelkében. – „Ráadásul Merxész gondolatait sem tudom ellenőrizni! Azonnal vissza kell fordulnunk! Egy kontrollálhatatlan egység veszélyesebb, mint egy ragadozófalka, tagjai bármikor renegáttá válhatnak!”
– Merxész parancsnok…
Magát Derűt is meglepte a csáprágói közül előtüremkedő szaggatott ciripelés. Nem volt hozzászokva, hogy külső hangképző szerveit használja, a nokturnák pedig mégannyira sem.
– Vissza kell fordulnunk – nyögte ki nagy nehezen, mikor már nemcsak a megszólított, hanem minden harcos figyelme ráirányult. – Nagyon rosszul érzem magam. A Vihar során bevertem a fejem, és valószínűleg jobban megsérültem, mint hittem…
Derű úgy döntött, megpróbálja becsapni a parancsnokot, sejtvén, hogy annak Az Úrnő elleni lázadás lesz az első gondolata, ha rádöbben, hogy odakint nincs mentális erő.
– Komoly a baj? – tudakolta a parancsnok.
Rekedtes hangja elárulta, számára is nehézségeket okoz ez a fajta kommunikáció.
– Igen – szögezte le Derű izgatottan. – Most rögtön haza kell térnünk!
– Rendben – válaszolta Merxész, aztán megdermedt, mint egy kőszobor. Derűt villámcsapásként érte a felismerés, megpróbál telepatikus parancsot adni a nokturnáknak.
„Nem fog sikerülni” – döbbent rá a groax. – „Rájön, hogy nincs összeköttetésem Aysillimmel, és hogy az Úrnő korlátlan hatalma már a múlté, ahogy arra is, hogy nincs semmi bajom, csak a palotába akartam visszacsalni!”
Mindez elképesztő gyorsasággal futott végig Derű agyán, miközben ösztöneinek engedelmeskedve nekirontott a hozzá legközelebb álló nokturnának, és vadul félrelökte, hogy kitörhessen a katonák gyűrűjéből.
Merxész egyik borotvaéles sollcerje hajszálnyi lemaradással hasított a levegőbe, azon a helyen, ahol az előbb állt. A parancsnok gondolatai ugyanazon a pályán haladtak, mint a groaxnak, csak később jutott el a végkövetkeztetésig.
„Nem lehet könnyű a béklyója vesztett elme szabadságával szembesülni” – gondolta apró elégtétellel Derű, igyekezvén a vadon mélyére fúrni magát.
Úgy vélte, Merxész könnyen kiiktatható veszélyforrásnak ítéli, de a parancsnok addig nem fordítja hazafelé a társaságot, amíg le nem vadászták. A groax úgy sejtette, az egység álnok vezetője forradalmat tervez Aysillim ellen, sejtvén, hogy az Úrnőnek lecsökkent a szellemi ereje. Derű tudta, ha a Vérengzők megölték, besurranhatnak a trónterembe, és pengét szegezhetnek Aysillimnek, mert nem lesz, aki figyelmeztetné a királynőt, hogy nem állnak ellenőrzés alatt.
A groaxot csöppet sem vigasztalta, hogy ő a régi rend utolsó védőbástyája. Alaposan ellene billentette az esélyeket, hogy született harcosok eredtek a nyomába, akik lárvakoruk óta a gyilkolás lázában égnek. Igazából csak abban reménykedhetett, hogy valahogy mégis visszajut a palotába, és idejében riasztani tudja Aysillimet
Feltéve, hogy képes kijátszani a nyomába eredt, tucatnyi gyilkos elszántságát.
3.
A vadon nem üdvözölte régi ismerősként, noha Derű már nem egyszer bejárta keresztül-kasul az irányítása alá rendelt egységgel, miközben végrehajtották az Aysillim által rájuk bízott, veszélyes küldetéseket. Csakhogy a világ akkor még nem billent ki az egyensúlyából, a csillagok a megszokott helyükön álltak, és a Vérengzők szolgák voltak, nem életére törő, hataloméhes fenevadak.
Tökéletesen ismerte a nokturnák szokásait, tudta, nem csapatostul fogják üldözni, hanem legyező alakban szétszóródva, ellenőrzésük alatt vonva az erdő egészét. A Vérengzők tizenketten voltak, ami tizenkét, mindenre elszánt vadászt jelentett, akik addig üldözik, amíg élnek és mozognak.
A kezdeti előny nem sokat számított, üldözői erősebbek és gyorsabbak voltak nála. Könnyedén behozhatták a hátrányukat, miután felosztották egymás közt a területet. Derű mégis makacsul rohant, ügyet sem vetve a tudatában motoszkáló vékonyka hangra, amely megfontolt gondolkodásra intette. Rettentően félt – valójában pánikba esett –, mert még sosem vesztette el hosszabb időre a kapcsolatot Aysillimmel. Úgy érezte, valamilyen gonosz felsőbb hatalom elvágta a köteléket, amely az élethez kötötte.
Miközben önnön szorongásaival küszködött, egyszer csak felbukott valamiben. A tettes egy orvul támadó, tüskés inda volt, amely az árnyak közül bukkant elő. A növényi kacs körbefonta egyik lábát, és bilincsként szorult rá. Derű ekkor értette meg, az erdőben is történtek változások, csak nem olyan szembeötlőek, hogy bárki első pillantásra észrevegye őket. Megpróbálta kiszabadítani foglyul esett végtagját, de nem járt sikerrel. A makacs nyúlvány tántoríthatatlanul tovább ráncigálta egy bozóttal sűrűn benőtt terület felé, miközben égette a lábát, mint a tűz. A támadás olyan gyorsan zajlott le, hogy a groax még az oldalán függő sollcerhez sem tudott odakapni.
A várakozó bozótos függönyként vált szét előtte, feltárva a legrémítőbb virágot, amelyet Derű valaha is látott. Hatalmas, húsos fedőlevelek tátogtak felé, szabaddá téve az izgatottan vonagló kehelyben cuppogó összetett szájszervet, amelyből émelyítő bűz áradt a kiszemelt áldozat felé.
Eddig nem tudott ilyesfajta növények létezéséről Aysillim birtokain, Derűt azonban csöppet sem vigasztalta, hogy sikerült összeakadnia egy új fajjal. Kétségbeesetten próbálta szabadon maradt lábát a talajba vájni, miközben igyekezett minden fogókarja ügyébe eső erősebb gyökérbe belekapaszkodni. Ezekről hamarosan kiderült, hogy szintén a húsevő virág tartozékai, és csak felgyorsították útját a végzet torka felé, amikor megragadta őket.
Derű fohászt küldve Nagxoatlnak megpróbálta felkészíteni lelkét a halálra, de szinte az utolsó pillanatban az egyik nokturna kivágódott a háta mögötti sűrűből, és dühödt vadsággal kaszabolni kezdte a zöld csápokat. Sollcerei kíméletlen íveket hasítottak a hűs éjszakai levegőbe, és az álnok indák lehullottak Derűről. A virág sűrűn gomolygó, zöldes színű pöffenetet küldött feléjük fájdalmában, aztán lebukott a talaj felszíne alá, és eltűnt, mintha nem is létezett volna. Sötét járatokon siklott tovább a föld alatt, mint valami sajátos, levelek és indák borította féreg, hogy máshol üsse fel a fejét újra.
Derű félrehengeredett a mérgező gázfelhő elől, melyet a növényfenevad gyilkos búcsúajándéknak szánt, aztán felpattant, hogy összecsapjon a segítségére siető harcossal. Nem értette ugyan, hogy a katona miért mentette meg, de túlélési ösztöne azt diktálta, védje magát. Fegyvere villámgyorsan siklott elő hüvelyéből, ám ő csak egyetlen egyet viselt, míg a nokturna minden végtagjából hajlékony vívótőrök meredeztek felé. A féltucatnyi sollcer áthatolhatatlan pengefalat szőtt a nokturna köré. Fegyverei olyan eszelős gyorsasággal suhogtak, hogy lehetetlennek látszott áttörni védelmüket.
– Elég – préselte ki magából a szavakat a katona, könnyedén hárítva a groax esetlen csapásait. – Nem vagyok az ellenséged, rég megölhettelek volna, ha akarlak!
Derű meglepetten engedte le fegyverét, elismerve, hogy van logika abban, amit a harcos állít.
– Negraxal a nevem, és hű maradtam az Úrnőhöz – közölte tárgyilagosan a nokturna. – Csak eljátszottam, hogy a renegát Merxész oldalára álltam.
– Hát… ez igazán pompás.
Derű nehezen talált szavakat, de magában elismerte, Nagxoatl kegye a lehető legjobbkor érkezett.
– Maradj mindig mögöttem, groax – figyelmeztette Negraxal –, akkor élve visszaviszlek a palotába!
„Talán mégis van remény” – gondolta meglepetten Derű, aztán szemét a nokturna kitinpáncélos hátára szegezve, engedelmesen megindult a harcos mögött.
4.
Negraxal ügyesen lavírozott a sötétben, nesztelenül, mint egy árnyék. Derű csak üggyel-bajjal tudta követni. Határozott erőfeszítései ellenére neki magának is úgy tűnt, akkora zajt csap, hogy még holtak is felébrednek tőle.
Szerencsére a lázadók nem számítottak rá, hogy valamelyikük szabad akaratából a Királynő mellé áll. Míg a felkelők egyre beljebb hatoltak a sűrűben, Negraxal gondtalanul hazafelé vezette Derűt, mintha csak kirándulnának. Az erdő most már nemcsak idegennek, de veszedelmesnek is tűnt, a groax mégis biztonságban érezte magát újdonsült védelmezője árnyékában. Nem tudta, mi van a vadon másik végén, de be kellett látnia: a világ visszafordíthatatlanul megváltozott. Derűt lenyűgözte Negraxal viselkedése. Csodálatra méltónak tartotta hűségét a régi rendhez, amelyre semmi sem kényszerítette. A groax szemében a nokturna szálas alakja az állhatatosság jelképeként tornyosult a bizonytalan jövő fenyegető rémalakjai fölé.
Szemük előtt már feltűnt az erdő széle, és a hegyre vezető ösvény, amikor suhanó zaj hallatszott. Derűnek szinte felfogni sem maradt ideje, hogy veszélyben vannak, Negraxal már megperdült, és lerántotta a földre.
Egy csillag alakú karken süvített el a fejük felett, a nokturnák kedvenc dobóeszköze, amellyel a távolból ejtették el kiszemelt zsákmányukat. Az ötágú hajítófegyver széthasította az útjába akadó leveleket és indákat, aztán beékelődött az egyik fa törzsébe.
– Ne mozdulj – suttogta Negraxal –, Merxész az!
Aztán nesztelenül elkúszott a sötétben.
Tulajdonképpen mondania sem kellett volna, kivel akadtak össze, Derű a Vérengzők parancsnokának szagát száz másik közül is felismerte volna. A feje fölött rezgő karken csakúgy árasztotta magából a hadvezér bűzét. A groarxnak fogalma sem volt róla, tulajdonosa hogyan találhatott rájuk. A parancsnok talán annyira kiismerte alárendeltjei jellemét, hogy Negraxal nem tudta megtéveszteni színjátékával.
Derű úgy döntött, nem vesztegeti az időt, tovább halad a palota felé. Ha szerencséje van, Merxész egymaga követte őket, a nokturna pedig elegendő ideig fel fogja tartani. A groarxot nem gyötörte lelkiismeret furdalás, miközben óvatosan az erdő széle felé kúszott. Negraxal önként ajánlotta hűségét. Ha meghal, csak az egyik nokturna veszik oda a sok közül, míg ő pótolhatatlan az Úrnő szolgálatában. Különben is, minden másnál fontosabbnak tűnt eljuttatni Aysillimhez az információkat.
Legalábbis egy pillanatig így gondolta, amíg rá nem ébredt, hogy ezek a régi világ beidegződései. Jól tudta, Aysillim azért nevezte ki Merxészt a Vérengzők parancsnokának, mert ő a legkiválóbb harcos a csapatban. Derű belátta, Negraxalnak semmi esélye sincs az életben maradásra a vele vívott küzdelemben. Viszont megmentője korántsem csak egy egyszerű katona volt a sok közül. Derűt hirtelen ráébredt: Negraxal az első szabad nokturna, aki önként a Királynőt választotta, emiatt pedig értékesebb kasztja bármelyik tagjánál. A groax immár sokadszorra felsóhajtott, és visszafelé kúszott, hogy a segítsen neki, ha még nem késő. Mivel széllel szemben haladt, a harcosok nem szimatolhatták ki a közeledtét, ő viszont könnyedén megtalálhatta illatlenyomatukat.
Derű elsőként a fához igyekezett, ahol védelmezőjétől elvált. Mielőtt folytatta volna az utat, előrelátóan kifeszegette a törzsből Merxész karkenjét. Gyanította, nagy meglepetést okoz majd a küzdő feleknek. A groaxok természetétől távol állt, hogy alacsonyabb kasztbeliek érdekeit védjék, az új idők azonban másfajta hozzáállást követeltek.
Összehajló páfrányok takarásában talált rájuk, Negraxal már igencsak a végét járta. Kiömlő vére befestette a bozótot, és az aljnövényzetet. Fáradt mozdulatokkal próbálta védeni magát, de hátrálni már nem tudott. Túlterhelt lábai összecsuklottak alatta.
Merxész a végzet árnyaként magasodott a katona fölé, undok önelégültséget árasztva magából. Eltorzult vonásaiból kéjes öröm sugárzott. Lerítt róla, a lehető legtovább akarja nyújtani kiszolgáltatott ellenfele kínjait. Derű megvetően rámeredt, aztán útjára bocsátotta a dobócsillagot, mellyel a parancsnok őt akarta levadászni nemrég.
Merxész ösztönei vetekedtek a vadon ragadozóiéval, az utolsó pillanatban megérezte a veszélyt. Megperdült, sötét tekintete összekapcsolódott a groaxéval, aki megbénult a rémülettől. Úgy érezte, elhibázta a parancsnokot, és alig sikerült uralkodnia rettegésén. A karken surrogva száguldott Merxész felé, aki szerencsére nem tudott időben félrehajolni előle. Az ötágú dobócsillag a fej és a tor találkozásánál fúródott a hadvezér testébe. Negraxal sollcerjei a dermedt pillanatot kihasználva felhasították Merxész potrohát. A vezérből bugyborékoló hang tört fel, aztán összerogyott és rángatózni kezdett a földön.
Negraxal feltápászkodott és kifejezéstelen arccal nézte agóniáját. Eszébe sem jutott, hogy megkönnyítse számára a másvilágra jutást. Merxész megszegte az Egység törvényeit, nem érdemelte meg a kegyelemdöfést.
A nokturna kutató tekintettel fordult a groax felé.
– Visszajöttél – állapította meg hűvösen.
– Úgy van – vágta rá Derű. – Te különleges vagy, nem hagyhattalak elveszni. Önként szolgálod Aysillimet, és az Egységet. Még senki nem hallott hozzád hasonlóról.
– Ne vesztegessük az időt! – javasolta Negraxal. – A Vérengzők már az erdő túlsó felére érhettek. Lehet, azóta visszafelé tartanak. Nem akarom itt bevárni őket. Túl sok sebet kaptam, nem tudnálak megvédeni.
Derű úgy vélte, érdemes megfogadni a harcos tanácsát, különben elveszítik az előnyüket. Sietve megindultak az erdő széle felé. Hamarosan megtalálták a hegyi ösvényt, aztán már felfelé tartott az út a lábuk alatt.
„Csak még egy utolsó nekirugaszkodás” – biztatta magát a groax.
Negraxal sebeiből még mindig szivárgott a vér, de tartotta vele a tempót. A nokturnák kiképzése kegyetlenebb megpróbáltatásokra is felkészítette Aysillim harcosait. A groax tudta, ha ő lenne a helyében, tapodtat, sem tudna mozdulni. A távolban már látni vélte a palota körvonalait, amikor a hátuk mögött felhangzott a Vérengzők harci zümmögése.
– Gyorsabban!
A nokturna olyan nehezen préselte ki magából a szavakat, mintha köveket raktak volna a szájába.
Derű nem értette, üldözőik hogyan térhettek vissza az erdő másik végéről ilyen gyorsan, de nem maradt ideje ezen töprengeni. A Vérengzők dühödt áradatként zúdultak utánuk. Sötét, élő szőnyeg képzetét keltették a groaxban, aki óriási hibát követett el azzal, hogy hátranézett. Saját magabiztosságát döntötte romba. Az őket hajszoló nokturnák iszonyú sebesen közeledtek. Derű letett róla, hogy élve eljutnak Aysillim védőszárnyai alá.
„Minden rendben, leányom?” – Az Úrnő bársonyos hangja gyógyító balzsamként hatott a groax megfáradt szellemére. – „Nem találtam semmiféle kapcsolatot veled idáig. Mi történt?”
„Segíts rajtam, anyám!”
Derű mentális sikolya hullámokat vetett, mint a messziről elhajított kődarab, ha mozdulatlan felszínű tó közepébe hajítják.
„Az erdőben megszűnik a mentális erő” – folytatta a groax lázas sietséggel. – „A nokturnák egyetlen harcos kivételével ellenem fordultak, hogy megöljenek. Most is a nyomunkban vannak. Segíts!”
„Csillapodj, gyermekem” – nyugtatgatta Aysillim – „kivezényeltem a Halálvárókat Harag vezetésével, nincs miért aggódnod!”
Derű érezte, hogy megfordul körülötte a világ. A még mindig végtelenül távolinak tűnő palota kapuján nyüzsgő tömeg rontott ki. El akarta érni őket minden áron. Közöttük Merxész emberei már nem férhetnek hozzá. Ekkor következett be újra, ami egyszer már megtörtént, csak ezúttal nagyobb intenzitással.
Iszonyú zúgás kezdődött, és a hegy rázkódni kezdett Derű lába alatt. A hang egyre magasabb tartományokba emelkedett, és csaknem elviselhetetlen fájdalmat okozott. A groax összecsuklott a sziklák között, ahogyan mindenki más. A Halálvárók és a Vérengzők a kemény talajon vonaglottak, miközben az ég felé magasodó kúp falain repedések futottak végig. A csillagok közt lángoló örvények nyíltak az éjszakai égen.
„Ne!” – sikoltotta Derű, de tudata még egy ilyen apró gondolatot is nehezen tudott formába önteni.
A groax kétségbeesetten fohászkodott Nagxoatlhoz, miközben kitágult szemmel bámulta az összeomlást. Aysillim palotája a szeme láttára zúzódott szét a sziklás talajon, maga alá temetve az Úrnőt és alattvalóit.
„A vihar nem ért véget, csak kis időre lecsillapult” – értette meg elkeseredetten Derű, aztán a következő pillanatban rázuhant a sötétség.
5.
Derű nehezen tért magához, mintha sűrű melaszrétegeken kellett volna átverekednie magát, hogy visszajuthasson a valóság felszínére. Úgy érezte, szétrobban az agya. Kemény priccsen feküdt, hűvös szoba mélyén, tagjaira vastag szíjak feszültek. Egész teste tűzben égett. Nem tudta hol van, és azt sem, mi történt a palota összeomlása után.
Kutató tekintete megpillantotta Aysillimet. Az Úrnő úgy lépett ki az árnyak közül, mintha maga is az egyik lett volna közülük.
– A palota… – nyögte rekedten Derű.
„Minden rendben” – szólalt meg Aysillim hangja a fejében. – „Így is tudunk beszélgetni.”
„De hát mi történt?” – tudakolta a groax. – „Láttam összeomlani mindent. Mi lett a Vérengzőkkel? És mi van Negraxallal?”
„Furcsa dolog ez, Derű.”
Aysillim megsimogatta a homlokát.
„Minden groax elmém különleges részének képzeli magát, fontos kis idegsejtnek, amelynek egyedülálló szerepe van hatalmam fenntartásában. Ez csupán bizonyos fokig igaz, hiszen bármelyikük azonnal pótolható, téged kivéve. Te tényleg kivételessé váltál.”
Derű még mindig nem értett egy szót sem. Kíváncsian bámulta Aysillimet, remélve, hogy megkapja a választ.
„A vihar, amely a palotát megrázta, nem az elemek tombolása volt, hanem egészen más, igazából magam sem tudom micsoda. Valami történt világunk azon részével, amelyen élünk.”
„A csillagok is megváltoztak az égen” – szúrta közbe Derű.
„Úgy van” – bólintott az Úrnő. – „Valamilyen erő kitépett minket a saját univerzumunkból, és átdobott erre a helyre, ahol most vagyunk. Amikor a csapás lesújtott a palotára, minden megváltozott. Az ég, a föld, a csillagok, és te is.”
A groax pislogva meredt Úrnőjére. Még mindig nem tudta, hová akar kilyukadni, de érezte, hogy nemsokára megkapja a választ.
„Odakint már nem az van, ami régen” – folytatta Aysillim. – „Tudtam, ismeretlen vidék várakozik népemre, és kiszámíthatatlan jövő. Csak ültem egyedül a trónteremben, és bevallom, féltem. A groaxok jelentései sorra érkeztek, milyen károk estek a palotában, persze csak azoké, akik le tudták csillapítani a rájuk bízott egységeket, mielőtt felkoncolták volna őket. Betöltöttem a réseket, fokozatosan újra építettem tudatomat, aztán egyszer csak megtaláltalak téged. Eszméletlenül feküdtél a Vérengzőkkel együtt, akiket lecsillapítani küldtelek a mellvédről. Sikerült megfékezned őket, bár kis híján megöltek, a változás azonban téged is megérintett. Olyan erőket hozott felszínre belőled, amelyek különben mindörökre rejtve maradtak volna. Valósággal letaglóztad az egész egységet, és magad is eszméletlenségbe zuhantál. Amikor rákapcsolódtam az elmédre, megállapítottam, hogy csak a tested maradt a palotában, szellemed útra kelt a jövőben.”
„Akkor hát…”
„Igen” – találta ki Derű kérdését az Úrnő, mielőtt még feltehette volna. – „Semmi sem történt meg abból, amit átéltél. Információkat szereztél, anélkül, hogy bárkit veszélybe kellett volna sodornom. A következő csapásig még van néhány óránk kitalálni, mit tegyünk. A Vérengzők tömlöcben várják sorsukat, hisz meg akartak ölni téged, később pedig renegáttá válnának, hogy velem is végezzenek.”
„És Negraxal?”
„Őt természetesen nem zárattam be” – válaszolta Aysillim. – „Sőt, mikor magához tér, a mentális béklyók alól is felszabadul, hisz látomásodból kiderült, ő a leghűségesebb a nokturnák között.”
„Miért vannak szíjak rajtam?” – értetlenkedett Derű.
„Elég viharos víziókban volt részed. Nem akartam, hogy valami kárt tegyél magadban.”
A groax hitetlenkedve próbálta feldolgozni a tényt, hogy valójában tapodtat sem mozdult a palotából.
„Mihez kezdünk most?” – kérdezte, mikor túljutott első meglepetésén. – „A következő csapás sokkal nagyobb lesz, össze fogja zúzni a palotát.”
„Megváltoztattuk a dolgok jó részét, mielőtt egyáltalán bekövetkeztek volna. Az időérzéked teljesen átalakult. Eszméletlenséged, és az események, melyek látomásodban óráknak tűntek, röpke pillanatok voltak csupán. Ismét útra kellene kelned, hogy megtudjuk, most mi vár ránk.”
„Újabb látomást akarsz?”
„Igen” – bólintott Aysillim. – „Lényem jövőbelátó részévé váltál, különleges idegsejtté, amelyet előre küldhetek az időben.”
„Hányadik utam lesz?” – kérdezte Derű.
Az Úrnő elmosolyodott.
„Nagyon okos vagy” – közölte elismerően. – „A harmadik. Az előző verziókra sosem emlékszel, én pedig mindegyiket megjegyzem, és átélem, mintha együtt álmodnék veled új világot. Addig kell ezt tennünk, amíg meg nem találjuk azt az alternatívát, amelyik kihúz minket a bajból, mielőtt minden összeomlana.”
„Ezúttal merre menjek, Úrnőm?”
„A hegy erdővel átellenes vége felé, amerre sivatag húzódik. Ha arrafelé nem hal el a mentális erő, akkor van esélyünk a fennmaradásra. Esetleg más fajtársainkra is ráakadhatunk, akiket elragadott a változás, és szövetségre léphetünk velük a túlélés reményében.”
„Induljunk!” – mondta beleegyezően a groax, és hagyta, hogy elméjük összekapcsolódjon a következő álom szövedékében.
6.
A Vérengzők élükön vezérükkel, Merxésszel, felvették a palota főbejárata előtt a szokásos alakzatot. Derű a csapat közepén megbújva, dobogó szívvel velük sodródott, remélve, hogy nem lesz semmi baj, miközben az a nyomasztó érzés fogta el, mintha egyszer már átélte volna mindezt. Az Úrnő nem zaklatta, így nyugodtan koncentrálhatott Merxészre, akivel a harcosok úgy kapcsolódtak, ahogy fűrészes élű végtagjaikkal az ízek.
Ha a parancsnokot ellenőrzés alatt tartotta, az egész egység fölötti hatalmat magáénak tudhatta. Az ő dolga nem a harc volt, amelyhez az alapokon kívül nem sokat értett. Neki mindig a vezetőt kellett figyelme fókuszában tartania, aki a többieket irányította. Az egység ugyanúgy működött kicsiben, ahogyan a palota egésze nagyban. A hatalom felülről lefelé, egyre szélesedő elágazásokban terjedt, míg az urhzallák népének legutolsó tagját is el nem érte.
A csapat a hegy erdővel átellenes vége felé igyekezett, ahol a sziklás vidék lassanként sivatagba ment át.
„Anyám” – szállt Derű üzenete láthatatlanul a csillagfényes éjben. – „Hallasz?”
„Igen, lányom” – válaszolta Aysillim. – „Minden rendben van.”
Merxész parancsnok engedelmesen haladt a groax előtt, a homokdűnék hajlatai közt, Derű lelke pedig megtelt boldog örömmel, maga sem tudta, miért.
|
|
|
- november 30 2009 14:05:21
Le vagyok nyűgözve! Szerintem nem olvasta végig, aki megnyitotta, és nem szólt hozzá! Szívből gratulálok!
Barátsággal: Hajdu Mária (Marcsy) |
- december 01 2009 07:06:12
Nagyon szépen köszönöm! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
