|
 Vendég: 14
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
Lassan, átszellemült arccal előhúztam és tenyerembe ejtettem a Mikulás legnagyobb ajándékát, öt véres lövedéket, melyet az apámat körülzsongó orvosok minden erőfeszítésük ellenére sem találtak meg a testében.
 Z
1.
1967 őszén, mikor még mindössze tizenkét éves voltam, északra rendelték apámat, Ivan Jefremovics Bartolovot egy Szverlov nevű település rendőrkapitányának. Egy kétemeletes házat kaptunk az államtól, és anyám, Irina Danilovics rövid idő alatt igazi otthont varázsolt belőle.
Eleinte nehezen ment a beilleszkedés az iskolában, de leküzdöttem a kezdeti akadályokat. Osztálytársaim enyhe tartással viszonyultak hozzám, szem előtt tartva apám magas beosztását, így nem sikerült igazán mély barátságokat kialakítanom. Nem volt velem ellenséges senki, de mégis légüres tér vett körül.
December 6.-án, az ortodox egyház Szent Miklós ünnepén, mit a gyermekek csak a Mikulás napjaként tartanak számon, olyasmit láttam, ami kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött.
Szobám zúzmarás ablakából megpillantottam a kilencéves Nagyezsda Szemjont, amint a hóborította utcán, kézen fogva haladt egy télapóruhát viselő férfival.
A Szemjon-lányok hárman voltak: Vera, Nagyezsda, Ljuba – hit, remény, szeretet–, akik közül a legidősebbel, Ljubával történetesen ugyanabba az osztályba jártam. A hollófekete hajú lányt néhányszor hazakísértem, így ismerkedtem meg húgocskáival, a kerek arcú Nagyezsdával és az izgága Verával.
A télapóruhás idegenről gyanítottam, hogy helybeli, de fogalmam se volt róla, hogy ki lehet. A megszokott kellékeket viselte: hosszú, piros köpönyeget, ugyanolyan színű puttonyt, sűrű, fehér parókát és álszakállat. Látványában nem lehetett felfedezni semmi ijesztőt, mégis balsejtelem fogott el...
Annyira erősen néztem kettejüket, hogy a kislány megérezte, és feltekintett ablakom felé, aztán odaintegetett nekem. Épp, amikor visszaintegettem, a kíséretében lévő férfi egyenesen rám meredt.
Bár messze voltak, úgy éreztem, pillantásából földöntúli gyűlölet sugárzik felém.
Az a rémképzetem támadt, hogy az ismeretlen mindjárt ott terem szobámban, mint valami pokolbéli démon, akinek lángfüggöny lobog arca helyén, miközben azt üvölti felém eltorzult hangon: – Meghalsz!
Iszonyú rémület vett erőt rajtam, mert tudtam, hogy sötét jövő vár rám, ahogy a kislányra is. Ezt a tehetetlenség érzése követette, mert világos volt, hogy mire leérek, már csak pontoknak látszanak majd a látóhatáron.
Mégis lebírtam bénultságomat, és kabátomat felkapva kirohantam a házból, hogy megpróbáljam valahogy útját állni a végzetnek. Az égen kavargó hófelhők nyakamba szórták felesleges terhüket, de nem tántorítottak el, miközben nyomukba eredtem.
Görcsbe szorult gyomorral meneteltem az ítéletidőben, végtelenül sokáig, míg végül feladtam, mert a kavargó hózáporban az orromig se láttam. Jó óra múltán csüggedten hazatértem, egyetlen szót sem ejtve a történtekről.
Szüleim a vérbeli materialisták közé tartoztak, akik képzeletem szüleményének tartották volna elbeszélésemet. Estére kiderült, hogy Nagyezsda nem tért haza, és kétségbeesett szülei a rendőrséghez fordultak segítségért. Már beállt a fagyos éj, amikor az egyik járőr megtalálta a kislány lemeztelenített, jéggé dermedt testét. Apám személyesen ment ki a város szélén fekvő, elhagyatott kőbányához, felrúgva az ünnep örömét.
A gyilkos szörnyű dolgokat művelt áldozatával, melyek normális embernek sosem jutottak volna eszébe.
Szüleim kihallgatott beszélgetéséből megtudtam, hogy egy régi, II. Világháborús szuronnyal szabdalta össze a kislányt, akinek arca helyén azonosíthatatlan masszát hagyott. Apám megfogadta: addig nem nyugszik, míg el nem kapja a tettest.
Nemcsak a Szemjon-családra, hanem egész Szverlovra gyász borult.
A tragédia felébresztette a helyiek lelkében lappangó xenofóbiát. Az emberek komor arccal, keskeny vonallá préselt ajakkal jártak-keltek, résnyivé szűkült tekintettel figyelve mindenkit, akit idegennek véltek.
Egyedül én sejtettem, hogy a bűnös közöttük van, de bölcsebbnek tartottam hallgatni. Arról a gyanúmról sem beszéltem senkinek, hogy jövő ilyenkor rám fog lesújtani a villogó szurony. Megérzésem talán nem győzött volna meg, de egy héttel a rémtett után piciny, szív alakú medált találtam párnámon, Nagyezsda monogramjával, melyet a kislány mindig magánál hordott.
Aki odatette, akár meg is ölhetett volna, de egyelőre csak figyelmeztetni akart, én leszek a következő áldozata.
2.
Egy esztendőm maradt a felkészülésre, de fogalmam se volt róla, mit tegyek.
Magam sem tudtam, miért, a helyi könyvtárba kezdtem járni, hogy a Télapó mítoszát tanulmányozzam.
A szentek életével foglalkozó kutatók, akiket hagiográfusoknak neveznek rengeteg anyagot halmoztak fel, Szent Miklósról, melyek legfőbb alapját a Legenda Aurea képezte.
A jeles egyházi személyiség karrierje Anatólia fővárosában, Myrában kezdődött.
A terület eredetileg a kalózok Mekkája volt, és az összerabolt kincsek jó alapot teremtettek utódaik számára a megélhetéshez. Myra városában a püspöki kar korrumpálódott, ezért a püspökök rendszeresen váltogatták egymást. Volt, aki csak néhány hónapig töltötte be a tisztet, de olyan is akadt, aki másfél évig kihúzta. A 27O-es évben érkezett el az a pillanat, amikor az egyház tagjai nem tudtak megegyezésre jutni a püspöki címért való versengésben. Négynapi vádaskodás és marakodás után az egyik főpapnak álmában látomása támadt, melyben azt a sugallatot kapta, hogy a városkapun elsőként belépő, felszentelt papot kell megválasztaniuk Myra püspökének. Ekkor érkezett meg a Jeruzsálemi zarándoklatáról hazafelé tartó Miklós pap, aki éppen a megfelelő pillanatban tért be a település bejáratán. Azonnal főméltóságként fogadva vezették a főpapi kar elé, és rögtön püspökké választották, hogy aztán teljes ötvenkét évig töltse be ezt a posztot, halála után pedig az egyház szentté avatta.
A lezüllött, eretnekké vált egyházmegyét nagy gonddal és erős hittel igazgatta. Mindenkivel jótékony volt, szerette és segítette az embereket. Ez kiváltképp vonatkozott a gyerekekre és a szegényekre, ráadásul gyakran csodákkal párosult, melyekről részletesen beszámolt a régi kódex, az Arany Legenda.
Egyik történet szerint Myrában éhínség tombolt, míg a közeli Szicíliában bőséges volt a termés. Az egyik helyi kereskedő álmot látott, amely arra intette, hogy induljon azonnal a válság sújtotta településre, és ott adja el termékeit. Mikor a férfi felébredt, rádöbbent, hogy mindez nemcsak álom volt, mert alvás közben összeszorult tenyerében három aranyat talált előlegként. Amikor megérkezett Myrába a város jótékony püspöke felvásárolta tőle a rakományt és szétosztotta a szegények között.
Máskor Miklós egy elszegényedett pattarai nemesembert húzott ki a csávából, aki olyan súlyos adósságba került, hogy már saját lányai ártatlanságát akarta áruba bocsátani. Késő éjjel a püspök a házukhoz lopakodott és egy pénzzel teli zsákocskát dobott be a félig nyitott ablakon. A legidősebb lánynak így meglett a hozománya és férjhez tudta adni őt az apja. A második leány esetében is lezajlott ugyanez a segítség, és amikor a háziak kisiettek megnézni, hogy ki a jótevő, egy piros ruhás öregembert láttak eltűnni a sötétben. A harmadik lánynál olyan hideg volt, hogy Szent Miklós ezúttal zárva találta az ablakot, emiatt felmászott a sziklaoldalban épült ház tetejére és a nyitott tűzhely kéményén keresztül dobta be az utolsó zsák aranyat. Az pont beleesett a legkisebb lány harisnyájába, aki éppen akkor tette azt a kandallószerű tűzhely belsejébe száradni.
Az ökomenikus szent csodái az Arany Legendák szerint még halála után sem fogyatkoztak meg. Egy keresztény egyszer adósa volt egy zsidónak, és eskü alatt vallotta, hogy a tartozást már odaadta neki, miközben addig a kezébe nyomta azt a belül üregessé alakított vándorbotot, amiben az aranyak rejtőztek. Az adós megnyerte a pert, hazafelé menet azonban elálmosodott, és mikor elaludt az úton, halálra gázolta egy lovas kocsi, a kettétört botból pedig előkerült az ellopott pénz. A zsidó így visszakapta a tartozást, de arra kérte a püspököt, hogy gyógyítsa meg az elgázolt embert, aki aztán fel is támasztotta azt.
Egy gyermektelen házaspár azért imádkozott a szenthez, hogy utóda szülessen végre. A fohászuk meghallgatásra talált, a csodatévő közbenjárására az ég fiúgyermekkel áldotta meg őket, aki fölcseperedvén tengerre szállt apjával, hogy hálából díszes fogadalmi kelyhet vigyen a myrai Szent Miklós templomba. Útközben a gyermek éppen ezzel az ajándékkal akart vizet meríteni a tengerből, és a hullámok közé zuhanva megfulladt. A vigasztalhatatlan apa a történtek ellenére teljesíteni akarta fogadalmát, de kénytelen volt sokkal egyszerűbb kelyhet tenni a templomi oltárra. Egy láthatatlan kéz azonban lesöpörte onnan a méltatlan áldozatot, miközben a férfi halottnak vélt kisfia beszaladt a szent helyre, kezében a fogadalmi kehellyel, amellyel a tenger habjaiba veszett. Elmondta, hogy amikor beleesett a vízbe, maga Szent Miklós vette az ölébe és megmentette.
Egyszer, mikor egy gonosz kocsmáros cefrével telt hordóba fojtott három kisgyereket, Miklós püspök feltámasztotta őket, miközben gyilkosuk szörnyet halt a rettegéstől. Egy másik legenda szerint a csodatévő püspök halála után megjelent Lykia partjainál az egyik bajbajutott hajón, és a csaknem szerencsétlenül járt vitorlást biztos révbe irányította.
Ahogy egyre több információt szereztem be a Télapó gyermekded figurájává szelídült keresztény szentről, aki valójában a gyermekek, szegények és elesettek nagy erejű pártfogója volt éreztem, hogy ettől a pillanattól fogva neki rendelem küldetésemet. Ha csakugyan hiszek, és hozzá küldöm sóvárgó imáimat, talán felülkerekedhetek az emberbőrbe bújt szörnyetegen, aki épp e legendás alak leplébe bújva szedi áldozatait.
A könyvtárost, aki kielégítette különleges érdeklődésemet, Alekszej Kozlovnak hívták – egérképű, kiálló fogú emberke volt, és némileg nyugtalan kíváncsisággal próbálta kifürkészni nem hétköznapi beállítottságom okát.
Én azonban megőriztem veszélyes titkomat.
Nagyezsda halála óta semmi sem bolygatta fel Szverlov állóvízét. Apám és a keze alatt dolgozó apparátus továbbra sem talált nyomot, amelyen eljuthatott volna a tetteshez. A halott kislány nővére, Ljuba feketében járt, úgy tűnt, örökre eltűnt arcáról a mosoly.
A rendelkezésemre álló idő hamar lepergett, és rövidesen újra decembert írt a kalendárium. Vészterhesen közeledett a nap, amikor szembe kellett néznem végzetemmel.
Az utolsó éjjelen álmomban a helyi templom főhajójában álltam, és az egyik Szent Miklóst ábrázoló ikon a szemem láttára elevenedett meg. Felkiáltottam ijedtemben, bár szeméből szeretet áradt, és sugárzó lénye betöltötte elmém határait. Eltöltött a végső, megmagyarázhatatlan bizonyosság, hogy győzni fogok, a következő pillanatban pedig verítékben úszva felriadtam.
Korahajnal volt, és szüleim az igazak álmát aludták.
Agyam járt, mint a motolla, egy belső hang azt súgta: fegyvert kell szereznem.
Gyorsan, nesztelenül apám fekete, szolgálati autójához osontam, mert eszembe ötlött, hogy a kesztyűtartóban rejtőzik egy Makarov, amit az óta a kezébe sem vett, mióta kinevezték kapitánynak.
Nem láttam be, mi bajt okozhatna, hogy egy időre kölcsön veszem, mikor a hiányát valószínűleg észre sem veszi, és a gondolatot tett követte. Utána visszasurrantam szobámba, s eljátszottam, mintha szüleimmel ébrednék.
A reggeli elfogyasztása után mondvacsinált ürüggyel elszabadultam hazulról, és belevetettem magam a kint dühöngő hóesésbe.
Fogalmam sem volt róla, a gyilkos vajon a nyomomban van-e, de miután nem ért támadás, úgy döntöttem, megmelegszem kicsit az aznap csupán délig nyitva tartó könyvtárban.
Kozlov fintorogva vette át kabátom, hogy a ruhatárba tegye.
Bizonyára abban reménykedett, hogy legalább ünnepnapon korábban bezárhat, érkezésem feletti csalódottságát nem is nagyon próbálta leplezni.
Az olvasóteremben hamar felengedtem, és úgy repültek az órák, hogy szinte felugrottam, amikor az egérképű könyvtáros megjelent látóteremben, hogy fennhangon közölje:
– Záróra, fiacskám!
Felvettem a kabátomat, aztán magam mögött hagytam a roskatag épületet, amely szinte megdőlni látszott a dühöngő szélben, és amikor kiléptem a rám várakozó fehér kavargásba, elöntött a bizonyosság, rövidesen szembenézek ellenfelemmel, aki rohamkést rejteget a puttonyában.
3.
A Makarov súlya gyógyír volt lelkem nyugtalanságára, miközben lélegzetem fehér páraként gomolygott.
Csak kóboroltam céltalan az utcákat borító fehér sivatagban, önkéntes áldozatként kínálva fel magam gyilkosomnak, de semmi se történt.
Lassan elbizonytalanodtam, hogy ösztöneim talán cserbenhagytak, és egy évet töltöttem meddő rettegéssel. A bűnös talán mégis csak egy átutazó tébolyodott volt, akinek eszében sincs azért visszatérni, hogy én legyek következő áldozata. Végül, mikor már esteledni kezdett, és szinte alig éreztem tagjaimat, úgy döntöttem, hazamegyek. A szüleim már biztosan aggódnak, miért nem bukkantam még fel, hogy átvizsgáljam a kandalló mellé állított csizmában megbúvó ajándékokat.
Házunk sötétbe burkolózva állt, mint egy elhagyott kripta, ami rémületet ébresztett bennem, mert nem erre számítottam. Hívogatóan égniük kellett volna a villanyoknak, ahogy egy otthonban dukál. Baljós előérzet telepedett rám.
A kulcsot megleltem a lábtörlő alatt, és odabent a magyarázatot is, miután végre fényt gyújtottam.
A nappaliban levél várt anyámtól a lehajtott fedelű zongorán.
„Drága, Misám!
Nagyon nagy baj történt. Moszkvai bűnözők próbáltak átjutni Szverlovon. Apád volt hozzájuk legközelebb, aki megállíthatta volna őket, és tűzpárbajba keveredett velük. Pontosan nem tudni, miért, de nem tudta megvédeni magát.
Öt lövést kapott, most élet és halál közt lebeg a kórházban, ahol megpróbálják stabilizálni állapotát, hogy műteni lehessen. Imádkozz, hogy minden rendben legyen! Később majd telefonálok, és ahogy tudok, hazajövök, de egyelőre nem hagyhatom magára.
A hűtőben találsz ennivalót, ha megéhezel, és ne aggódj, mert minden rendbe jön.
Csókol anyád, Irina.˝
Elhűlten álltam, kezemben a levéllel, és úgy éreztem, a világ a fejemre rogyott.
Teljesen világos volt előttem, hogy az én hibámból kell az orvosoknak apám életéért küzdeniük. Ha nem lopom el a pisztolyt a kesztyűtartóból, nem vált volna fővárosi bűnözők fegyvereinek céltáblájává.
Ekkor egy árny bukkant fel a nappali bejáratában, fehér parókát és álszakállat viselt, testét vérvörös palást fedte.
Lassan, megfontolt léptekkel felém indult, a kezében szurony csillogott.
Bár ereimben szinte megfagyott a vér, mégis sikerült leküzdenem bénultságomat, és kapkodó mozdulatokkal előrántottam a Makarovot, hogy rászegezzem.
– Álljon meg, vagy lövök! – kiáltottam remegő hangon.
– Záróra, fiacskám! – mondta gúnyosan, és mikor megrántottam a ravaszt, a pisztoly üresen kattant.
Szavaiból és hangjából tudtam, ki lehet, bár az álca jól takarta.
Kozlov volt, neki adódott egyedül alkalma rá, hogy kivegye fegyveremből a töltényeket. Talán megérezte kabátom súlyán, hogy valami nehéz lapul benne, mikor a ruhatárban felakasztotta.
Lehet, már régóta megfigyelt, és sikerült kulcsot szereznie otthonomhoz, melyet a szüleim mindig a lábtörlő alatt hagytak nekem. Másként nem lett volna módja a bejutásra, hogy Nagyezsda medálját a párnámra tegye, egy héttel a kislány halála után.
Miután megfosztott a védekezés lehetőségétől, a házunkhoz jött, és bejutva a sötét falak közé, türelmesen várt rám, mint kiéhezett pók a hálójában.
Tudtam, végem van, lehelete megcsapta arcomat.
Ekkor vakító fény töltötte be a nappalit.
A világosság egy termetes, erőt sugárzó, vörös palástot viselő alakból áradt, akinek sűrű, ősz arcszőrzete és ugyanolyan színű hajkoronája egyszerre magas korát, és időtlenségét.
A gyilkos sóbálvánnyá vált, és mintha maga a pillanat is borostyánba zárt élőlénnyé vált volna.
Kozlov kárhozott sikolyra nyitotta száját, de ajka elkerekedve úgy maradt a megkezdett gesztus pózában, mintha láthatatlan kéz metszette volna el a hangszálait.
A levegőben suhanó penge megállt, kétujjnyival torkom előtt.
A szentté magasztosult püspök, kihez az eltelt esztendő során annyit fohászkodtam, csupán egyetlen mozdulatot tett, ami elég volt hozzá, hogy a dermedt valóság újra mozgásba lendüljön.
Láthatatlan rezonancia terjedt szét a térben, aztán sikoly tört ki a könyvtáros torkából.
A kezében szorongatott szurony a visszájára fordult, Kozlov pedig rekedt üvöltéssel döfte keresztül saját nyakát. Vért fecskendezve vonaglott a padlón, és néhány pillanat múlva kiszenvedett.
Végre mozdulni tudtam, lebírva döbbenetemet, de mikor köszönetet akartam mondani megmentőmnek, elillant a szobában sugárzó, mennyei fény, és őt is magával ragadta.
Ekkor csörögni kezdett a sarokban álló telefonkészülék, mintha meg akarná törni a pillanat varázsát, de miközben gépiesen odabotorkáltam hozzá, éreztem, a csoda még nem ért véget. Anyám örömteli hangja hallatszott a kagylóból, mintha igazamat akarná bizonyítani:
– Valami nagyon különös történt, Misa... az apád... az apád egyszerűen lábra állt! Amikor az orvosok újra megvizsgálták, nem találták a sebeit, sőt, a lövedékeket sem a testében!
– Igazi csoda – mondtam rekedten.
– Megyünk haza fiam, veszünk neked ajándékot is útközben, ne álljon üresen a csizmád, elvégre ünnepelünk!
– Nem kell ajándék – jelentettem ki határozottan. – Csak gyertek haza, minél előbb!
„Lesz majd némi megbeszélni valónk ˝– gondoltam.
Ott volt a pisztoly ellopása és a saját torkát átvágó könyvtáros vérbe fagyott hullája a zongora előtt, de mindezek eltörpültek az események fényében.
˝Csoda˝ - gondoltam és lassú léptekkel kandalló előtt várakozó csizmához siettem.
Üresnek látszott.
Nyilvánvalóan nem lapult benne sem csokoládé, sem cukor, mégis megingathatatlan bizonyossággal tudtam, hogy találok benne valamit.
Lábbelim mélyén eltűnő ujjaim apró dolgokat tapintottak ki.
Lassan, átszellemült arccal előhúztam és tenyerembe ejtettem a Mikulás legnagyobb ajándékát, öt véres lövedéket, melyet az apámat körülzsongó orvosok minden erőfeszítésük ellenére sem találtak meg a testében.
|
|
|
- december 07 2009 15:11:21
Kedves Maggoth!
Még a publikálás és szerkesztés előtt elolvastam gyönyörű, "Téli csoda" c. háromrészes novelládat, mert ahogy elkezdtem olvasni, teljességgel a hatása alá kerültem.
Úgy szeretném hinni, hogy vannak még csodák, bár nem láttam halottat feltámadni, de szívesen a tanuja lennék egy feltámadásnak!
Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- december 07 2009 15:20:32
Kedves Zsuzsanna!
Örülök, hogy sikerült lenyűgöznöm téged, gondoltam, épp időszerű, hogy a Korong lakói elé tárjam ezt a novellámat. Még anno feltámadt bennem az érdeklődés a Mikulás legendája iránt, és miközben forrásanyagot gyűjtöttem, eszembe ötlött ez a történet.
Köszönöm, hogy még az üzenőfalon is csináltál nekem némi reklámot. Én hiszek benne, hogy vannak még csodák!
Köszönöm az elismerést! |
- december 07 2009 17:01:48
tetszett nagyon... |
- december 07 2009 17:08:43
Én meg ennek örülök nagyon |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. december 03. kedd,
Ferenc napja van.
Holnap Barbara, Borbála napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
