|
 Vendég: 129
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
M
Ferten, a halász világ életében magányos ember volt, szavát nem nagyon hallották, csak néha, akkor ha halat vagy az összegyűjtött rákokat adta el éppen a kikötőben. Esetleg még a kocsmában sajtolt ki magából egy-két mondatot, de inkább csak szót. Ezért is nem értették az emberek, amikor a negyvenéves Ferten Grőbel megkérte a helyi szatócs Anhel nevű lányának kezét. A lány nem volt éppen szép, igazság szerin inkább csúnya, de mégiscsak a tizenhatodik esztendejében járt.
Persze a szatócs jobbnak látta kiárulni lányát, minekelőtte végképp a nyakán marad. Szegény gyermekre még csak rá sem nézett az a három falubeli suhanc, akiktől remélni lehetett volna valami leánykérést, így hát gondolta az öreg, odaadja az első jelentkezőnek.
A lányát meg sem kérdezte, hanem megkötötte az egyességet a halásszal, és a gyermek mellé még hozományt is adott. A lakodalom nem szólt hetedhét országon túlra, megelégedtek a parti halászkocsma egyszerű vendéglátásával. Nem gyűlt össze nagy násznép sem: a szatócs két fiával – az asszonya már nem élt, elvitte valami láz –, na meg Ferten volt még ott, egyedül képviselve nevét. Neki senkije sem volt, csak egyedül az újdonsült arája.
Még aznap este a halász felpakolta bárkájára Anhelt és visszahajózott a közeli szigetre, ahol két kutyájával, három kecskéjével, és a macskájával élt. Magányos halásztanya volt azon a szigeten, rozoga fatákolmány, mindenhol toldozásra-foldozásra váró, kifeszített hálókkal, kötelekkel. Ide jöttek immár haza, ide ahol még a kecskék sem láttak Fertenen kívül más embert. Ez vált hát a leánygyermek otthonává vagy húsz éven át, ki nem tette onnan a lábát sohasem.
Keserves húsz év volt az. Jó szót nemigen, de szidalmat és verést, azt biza sűrűn kapott. Főként akkor, mikor az ura ivott, az pedig ivott ám becsülettel. Talán az esküvője óta nem józanodott ki szegény, és ha már ivott, akkor rúgta, vágta az asszonyt, ha kedvére tett, akkor is, ha pedig nem, akkor még jobban.
Talán éppen a harminchatodik esztendejét töltötte volna be Anhel, mikor elkapta őt is a láz, mint valamikor édesanyát. Először még szidta a halász, hogy minek fekszik itt neki tétlenül, mikor annyi dolog volna a ház körül. Ám, ahogy teltek múltak a napok, és az még mindig nem kelt ki az ágyból, annál kevésbé szidta, annál inkább sündörgött körülötte. Vizes borogatást tett homlokára, becézgette. De egyszer aztán észrevette annak szemén, lehet hogy már minden bánat késő.
– Be kell jutnom veled Molten Jörgensen doktor úrhoz – motyogta az asszonynak. – Majd megkérem őt, a lábai elé borulva, adjon mán néked injekciót. Attól biztosan meggyógyulsz és minden jobb lesz. – De Anhel nem válaszolt, csak nézte urát, azzal a meghunyászkodó tekintetével, amivel nézte azt már húsz éve.
Ferten felvette bundáját és kiment a bárkát előkészíteni. Télvíz idején a tenger errefelé sosem mutatta a szebbik arcát, akkor sem tette. A jég még szerencsére nem ölelte körbe az öreg hajót, de a mindig hulló hó teljesen belepte. Órák teltek el, mire indulásra előkészítette. Majd a motor csak köszörült-köszörült, végre felszívta a benzint, és elkapta a szikrát.
Bement akkor, és mint a csecsemőt ölében hozta ki feleségét, jól betakarta. Elindultak, ő pedig így vigasztalta:
– Ne félj galambom! Ne félj! Jó és kegyes a mi doktorunk, nem fog mérgelődni, hogy éjszaka közepén állítunk be hozzá. Engem fog csak szidni: „Hej, te mihaszna! Hej, te iszákos Ferten Gőbel! Átittad az egész életedet, és most jössz ide nékem sírva-ríva, éjnek éjjelén könyörögve.” De ne félj te egyet sem, én majd a lábai elé vetem magam, úgy esdeklem őnéki.
A szél időközben egyre jobban felerősödött, havat hordott a halászra és annak feleségére. A hullámok is egyre magasabbra korbácsolódtak fel, a motor is ki-kihagyott.
– Ej! Egyetlen szerelmetes bárkám, ne hagyj cserben, mert Anhelnek nagyszüksége vagyon most terád! El kell, hogy érjünk a doktorhoz! Majd én meg megkövetem: ” Drága Morten Jörgensen uram” –mondom néki –, „csak adjon valamit az én kedvesemnek, mitől meggyógyul.” Mert nincsen náladnál fontosabb dolog nékem e világon! Ha azt mondja: „Te iszákos féreg, miért nem jöttél korábban? Biztos az üveg mellett loptad a napot.” Akkor én leborulok a földre, és úgy kérem: „Édes, drága doktor uram, jöttem én volna, de az út ilyenkor télen nagyon hosszú, és a motor is igen gyenge.” Te pedig egyet se félj! Biztos megesik rajtam a szíve, és ad néked injekciót – mondta az asszonynak, de az most sem válaszolt. – Meglásd, jobb lesz minden ezután, bor sosem éri torkom, tenéked semmi más dolgod nem lesz, csak pihenned és élned kell! – folytatta, meggyőződéssel, bár megfordulni nem mert, mert a balsejtelem felütötte fejét.
Csak a bárkához beszélt tovább:
– Gyerünk! Gyerünk, te jó szolga! Már látom a falu melletti szirteket, látom ott a világítótorony fényét, már csak pár mérföld. Bírd ki te öreg motor, bírd ki! – Hátrapillantott, de az asszony arca már teljesen kék volt, csukott szemét hó takarta.
A hullámok ahogy megdobták a hajót, Anhel feje úgy koppant a deszkákon. Hallotta ő, de hátra már nem nézett többé. Leállította a motort, s hagyta, hogy a tengerár sodorja tovább.
|
|
|
- december 07 2009 22:17:53
Szomorú történet, de találó a címválasztás! Sokszor sajnos tényleg akkor tudjuk meg, ki mennyire fontos, mikor küszöbön áll az elvesztése |
- december 07 2009 23:30:28
van ebben valami elképesztően marquezi. nem tudom megfogalmazni, mitől vagy hogyan, de valahogy érzem |
- december 07 2009 23:35:28
Örülök, hogy olvastátok.
Marqezt nem olvastam még, szerintem nem is fogok, remélem ezzel nem okoztam túl nagy csalódást.
Üdv bb |
- december 08 2009 01:30:18
bb elég baj...
ha valaki nem akar fejlődni? magadat hamar kiüresíted vagy... kellő előképzettség nélkül, akár tudat alatt, megírod mégegyszer -
amit valaki már mogldott ... ha viszont ismered a világirodalmat, akkor tudsz kapcsolódni..
(Nem a prózádat kritizálom, csak kapcsolódom - fura hozzáállásodhoz!) |
- december 08 2009 07:52:31
Kedves Obb!
Érdekes a történet, és ahogy a hozzászólásokat olvasom, ismerős valahonnan. A történetet olvasva mindenképpen szembetűnő, hogy a halász még az utolsó percekben is a "szerelmetes" hajóját sajnálta, és nem a beteg, haldokló feleségét!
Nagyon szomorú.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- december 08 2009 09:39:35
Szia rapista!
Szerinted a fejlődés egyetlen záloga Márquez? Sokakkal az a baj elolvasnak egy éppen felkapott valakitől valamit és azzal elvannak egy életen át, felháborodottan kérdezik: te nem olvastad? Nem szabad ilyen szűklátókörűnek lenni az irodalom palettája mára már nagyon kiszélesedett. Én például bőven megelégszem azzal, hogy Márquez művének tudjam a tartalmát és stilisztikai elemzését, és csak azért, hogy megfeleljek, nem fogom végigszenvedni, ha nem érdekel.
Mi legyen akkor Krúdyval, Sienkiewiccel, Kunderával, Csehovvval, Hraballal, Bulgakovval, Sorokinnel, Vonneguttal, Hamingwayel? Őket és még sokakat olvastam, felsorolás mehetne holnap estig, na bummm a Száz év magány kimaradt, vess rám követ.
Üdv:
Obb |
- december 08 2009 09:44:18
Szia Zsuzsa!
A bárkát mindig is szerette, mint ahogy az asszonyt is, csak a nőt tudat alatt, és csak az elvesztése és az elvesztés lehetősége hozta fel az érzést fel, Notarius fogalmazta meg a legjobban mit szerettem volna mondani ezzel a novellával.
Üdv:
Obb |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
