|
 Vendég: 101
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
1.
Egy nagyvállalat vezetőjének lenni nagy megtiszteltetés, nagy felelősség. Nagy autóval járhatsz, nagy fizetést kaphatsz, nagy irodában lakhatsz, nagy estélyeket adhatsz és nagyot is bukhatsz. Egy kis vállalat vezetőjévé válni valamivel kisebb megtiszteltetés, kisebb felelősség, de az autó nem lesz kisebb, az irodát is snassz lenne kisebbre venni, a fizetés és az estélyek nagysága sem csökken arányosan a cég méreteivel. Aztán meg a bukás sem biztos, hogy olyan látványos lesz. Civil Emil talán ebből a megfontolásból lett egy közepes vállalat főnöke, mert szerette a középutat.
Persze lehet, hogy nem rajta múlt az egész, hanem azon, hogy egyszerűen okos embernek született, vagy talán azon, hogy egy osztályba járt a VB-titkárral. Ezt bizony ma már nem lehet precízen kibogozni.
Mindenesetre alapvetően vidám, pirospozsgás, nagydumás, pocakos, no, meg sokat szórakozó és egyben szórakozott emberként tartották számon. Akinek nincsen esze, legyen notesze – mondta gyakran és meg is tartotta ezt a nemes bölcsességet, mert a kényszer súlyos ökle már néhányszor móresre tanította. Egy olyan titkárra tudott szert tenni, aki a kérdések kimondása előtt tudta a választ; mindent nyilvántartott, mindenre emlékezett, szóval bármely főnök, hadvezér vagy államférfi megnyalhatta volna a tíz ujját a kezén, de talán még a lábán is, ha ilyen munkatárs szolgálta volna ki.
Civil Emil egyszerű sorból emelkedett föl, mert egy kis faluban nevelkedett, mint a helyi fuvaros sokadik gyermeke. Nem mintha a fuvarosokkal valami bajunk lenne, de jelen esetben nagymértékben nyomot hagyott viselkedésén a gyermekszoba hiánya és apjának ráhagyott szellemi portfóliója. Ehhez az eredethez persze ő maga is hozzátett néhány hiányosságot, de pár évtizednyi csetlés-botlás után megérett arra az idő arra, hogy egy felelősségteljes állásba emelkedjék.
Eleinte nem is volt semmilyen gondja. Mint vezetőnek, csak reprezentálnia kellett. Kitűnő bendővel áldotta meg a sors, ezért pályáján komoly lendülettel ette és itta előre magát. Tudvalevő ugyanis, hogy akkortájt történetbeli vállalatunknál nem annyira az üzleti terv vitalitása, mint inkább a gyomor borban és pálinkában mérhető vitál-kapacitása jutott döntő jelentőséghez. Ha hitelre szorult a cég, nosza, csapra verték a hordót és a bank igazgatójával folytatott együttes hétvégi lerészegedés meghozta a kívánt pénzügyi keretet. Ha pedig partnert kellett találni a csavarszögbigyó eladásához, melyet a vállalat oly bőségesen és oly fölöslegesen ontott magából, hát Civil Emil újból nyakába vette a várost, kezébe a butykost, majd a szükséges üzleti körökbe jó mélyen beitta magát.
A menedzsmentnek ez a sajátos formája jó sokáig hatékonynak bizonyult, sőt nem állíthatjuk, hogy a piacgazdaság viszonyai között is teljesen hatástalan maradna. Hiszen a közös muri gyakran alakít ki kölcsönös függőséget az egymás előtt gyöngeségükben lelepleződött üzlettársak között.
Időközben azonban az idő vén fája alaposan hullatta levelét és sajnos Civil Emil is megkopaszodott, sőt gyomorban némileg meggyengülni látszott.
A legnagyobb bajt azonban egy új mumus okozta számára, melyet először ki sem tudott ejteni rendesen, de a tükör előtt jó sokáig gyakorolva a szörnyeteg szót, egy napon végre hibátlanul tudta kiejteni. Szépen formálta szájával a kerekedő betűket: privatizáció.
Talán emlékezett egy másik nehezen megtanult kifejezéssel folytatott küzdelmére, melyet gyakran kellett a bemutatkozásnál is kimondania. Eleinte bizony keményen beleizzadt a megfelelő artikulációba és hangsúlyozásba: elnök-vezérigazgató.
Sajnos az átalakulás elsöpört sok-sok dolgot, köztük a hagyományos vállalatot és gazdálkodást is. Újabb szörny támadt rá, amelynek jeleit már látni lehetett, bár egyelőre csak mint távoli vihart emlegették: verseny.
Igaz, ez utóbbit jól ismerte, mert gyakran szerveztek baráti körben egérversenyeket, melyeket – függően a vállalati büdzsétől – előre megvásárolt fehér egérkékkel vagy a karbantartók által elkapott, megfélemlített szürke rokonaikkal, forintos alapon szerveztek a vezetői tárgyalóban. Verseny az verseny. Az ember a témában így hamar megbecsült szakértővé válhat.
Aztán jöttek a varázsszavak, a varázslók, a varázslatos lehetőségek. Az új feltételek új szakértelmet, új kapcsolatokat, s annyi mindent követeltek, ami előtt az új jelző állt, hogy hősünk teljesen pánikba esett. Föl kellett vennie hát egy-két új embert, akik ismerték az újdonságokat.
Civil Emilnek azonban hamarosan a legfőbb gondjává pozíciójának megtartása vált. A vállalatot ugyanis áruba bocsátották, ezért azzal töltötte a napját, hogy mindenkivel pertuba itta magát, aki mint befektető szóba jöhet.
Igen ám, csakhogy a jelentkező pénzes külföldiek sem a magyar konyhát, sem a magyar bort nem nagyon szerették.
Rá kellett hát szoknia a tengeri herkentyűkra „a la mindenféle” szósszal; a zöldségekre, melyek komoly illetlenséget tudtak művelni elnehezült alfelével, továbbá a sok tejes-vajas, ásványvizes hóbelevancra, melyet azzal tudott csak kompenzálni, hogy éjfélkor a konyhába kilopakodva, nagyot kanyarított a csécsi szalonnából, vagy a jóféle házi füstölt kolbászból, és ezáltal felháborodott belsőjét megnyugtatva, maga is nyugovóra térhetett.
A sok harc végül eredményre vezetett.
A Befektető – így: kizárólag nagybetűvel írva, mert magát a Pénzt jelentette – egy kis alku után hajlott arra, hogy megfelelő szolgálatok fejében, amely minden bizonnyal a nyertes pályázat benyújtásához szükséges üzleti információk kiszolgáltatását jelentette, tovább alkalmazza.
Sajnos az elnök-vezérigazgatói megnevezésből lekopott a vezérigazgató, mert ezt a hosszú szót most egy fiatal titánra aggatták rá, aki már külföldi egyetemet végzett és úgy beszélte a Befektető nyelvét, mint egy daloló kismadár.
Civil Emilnek csak a tiszteletet hagyták, mert ő az elnök elismerő megnevezést használhatta, amely persze bokros teendőket rejtett magában.
Az elnök feladatköre teljesen testhezálló volt számára. Na, nem a pocakosságára gondolunk, hanem a teendőkre. Nagy irodát és nagy autót kapott és egy nagydarab titkárnőt, aki mellesleg nagyon jól beszélt külföldiül is.
Civil Emil minden napját azzal kezdte, hogy jól kialudta magát. A sofőr tíz óra felé bevitte a tett színhelyére, ahol megnézte a titkára által eléje készített leveleket. Miután mindegyikre ráírta, hogy „lássa a vezérigazgató”, úgy gondolta, hogy ezzel az ügyintézésnek eleget is tett. Ezt követően átfutotta a napi sajtót, hogy a világ dolgaiban is tájékozott legyen. Főleg két fontos rovat számított szakmai szempontból szívügyének. A halálozási rovat azért, mert ebből értesülhetett arról, hogy ki halt meg régi jó üzletfelei közül. A sportrovat pedig azért, mert szerény vagyonkáját egy nagyon fontos befektetési üzletágban kamatoztatta: nevezetesen lóversenyezett. Ja, és még a lottószámok is érdekelték, ugyancsak hasonló meggondolásból.
A nap legnehezebb részének kétségtelenül az ebéd számított, mert gyakran kellett eleget tennie mindenféle flancos meghívásnak, ahol nemcsak a jópofizás, de a föntebb már említett, emberi táplálkozásra alig alkalmas étkek rendszeres fogyasztása ugyancsak nagy terhet rótt megviselt idegrendszerére. És az új divat is az agyára ment, mely szerint az üzleti ebédeken nem lehetett csontig lerészegedni, hanem gyakran föl kellett emelni az ásványvizes poharat is.
A leggonoszabb tortúra azonban akkor tört rá, amikor az üzleti találkozó valamilyen flancos klubban folyt, mert bizony mindenféle kényelmetlen sporteszközzel kellett farkasszemet néznie.
A fő megpróbáltatásnak a teniszezés számított, ezért nagyon gyorsan beszerzett egy teniszkönyököt és ennek mutogatásával mentesíthette magát a fárasztó sport izgalmai alól. A golf elsumákolása azonban már neki sem sikerült, pedig micsoda erőfeszítésébe telt, hogy a cég kelet-európai igazgatóját a golflabdával úgy ülepen találja, hogy az a mai napi is viseli e neves harci tett foltját intim territóriumán.
A vadvízi evezés során pedig a halál szele csapta meg. Tudvalevő ugyanis, hogy a vállalati munkamorál és a csapat összekovácsolása végett rendszeresen megszervezték ezt a fontos eseményt, melyen elsőként esett vízbe és így sikeres „megúszta” a folytatást.
Látván ugyanis halálra vált tekintetét, melyben a félelem görcsös villámai lobbantak föl bármilyen csónak fölemlegetése miatt, az igazgatótanács jelenlévő tagjainak egyszerű többséggel megszavazták az elnök mentesítését a további megpróbáltatás alól.
Civil Emil ettől eltekintve jól érezte magát és úgy vélte, hogy különleges ember lett, aki olyan körökben forog, amelyek megérdemlik a jó modort. Ezért illem- és táncórákat vett egy belvárosi nyugalmazott cirkuszi tánctanártól és idomártól. Olyan mértékű eleganciára tett szert – persze saját véleménye szerint -, hogy azzal a külföldiül beszélő tulajdonosokat, akik – Civil Emil szóhasználatát idézve – „már a bilin is jobb gyerekszobát kaptak”, bizony megszégyeníthette.
Ez így is ment addig, amíg a ló meg nem botlott - pedig annak is több lába van a kelleténél. Elkövetkezett az a félelmetes télvégi, tavasz eleji, ki tudja mikori, szép nap.
2.
- Főnök, főnök! – rohant be rémülten a titkár, remegő kezében egy friss levéllel.
Civil Emil lábát, persze cipő nélkül, az asztalra téve, mint a tengerészek, akik a Horn fokot már százszor megkerülték, elmélyülten olvasta éppen a halálozási rovatot.
A titkár az asztal előtt megállt és türelmesen várta, amíg az elnök úr kisilabizálja a neki fontos szövegrészeket, majd leteszi az újságot és hosszan matat asztalán, mintha tudomást sem vett volna ijedt famulusáról. Ezzel is érzékeltetni kívánta saját fontosságát, mellyel a szolgálónép fölé magasodik emberi és hivatali nagyságában. Majd mikor a türelem cérnaszála szakadni látszott, végre ráemelte tekintetét a szőnyeg szélén állóra és szótlanul átvette a levelet.
- De hiszen ez külföldiül van! Miért nem csatoltál hozzá fordítást is. Szórakozol velem? Hát jól tudod, hogy én nem beszélek csak magyarul.
Azzal visszalökte a papírt megrettent beosztottjának.
- Igen… Bocsánat. Csak annyi van benne, hogy az igazgatóságot meghívják március 5-én az amerikai P-be egy évfordulós rendezvényre… A napirend: estély, vadászat a hegyekben és minden költséget fizetnek… - hadarta a porig sújtva a másik.
Az elnök megenyhülni látszott. Estély? Ott biztosan van ital is bőven. Vadászat? Ott meg enni lehet egy jót. Na, akkor irány a tengerentúl.
Hoppá, de kell valaki, aki külföldiül is gagyog majd mellette. Kérjen tolmácsot? Nem, nem jó, mert akkor az első ivászat után az is bennfentessé válik. Bármennyire is unja ennek a fiúnak a búráját, legjobb, ha magával vonszolja abba a P-be, mert már úgyis mindent tud róla.
- No, fiam, készítsd elő az utat. Mert együtt megyünk Ámerikába.
3.
Az Újvilágot felfedező egykori matrózok bizonyára lelkesülten léptek valaha Amerika szárazföldjére, de nekik könnyű volt, mert hónapokat utaztak a célig és maradt idejük az akklimatizálódásra.
Ma már pár óra repülés az egész és az ember szervezete jóformán még meg sem emésztette a kontinensen elfogyasztott kontinentális reggelit, már is újra ehet reggelit… vagy ebédet? Ki tudja ez pontosan, az időzónák között száguldozva, amikor az utazót hol a napnyugta követi, hol a napkelte kíséri makacsul?
Elgyötörve, kialvatlanul, a belső óra ritmusának szétzilálása után, végre megérkeztek a hotelbe, ahol az alvás jelentette a legfontosabb menedéket.
Az este máris terítsmerítssel kezdődött. A rendezvényen a cég tulajdonosain kívül a világ minden részéről érkeztek a leányvállalatok igazgatói, hogy a jubileumi alkalmából megismerjék egymást, elmélyüljön a küldetéstudatuk és lojalitásuk a csavarszögbigyó globális elterjesztése céljából.
Civil Emil is nagy várakozással érkezett a fényes estélyi terembe; egy antik szálloda még antikabb aulájába, ahol díszegyenruhás pincérek szolgálták föl a finomabbnál finomabb ételeket, s ami fő: az italokat is.
Titkárát megelőzve, elsőnek kívánt kezet fogni a nagyfőnökökkel és ezért lépcsőhosszal verte az ajándékoktól roskadozó famulust, aki közben lelkesen memorizálta, hogy kinek mit kell a kezébe nyomni. Ha eltéveszti, hát jaj neki!
A terembe érve kiválasztotta a legdíszesebben öltözött embert és azonnal hozzálépett, majd a külföldiül betanult néhány szó keretében bemutatkozott és elragadtatással rázta a meghökkent férfi kezét.
Civil Emil nyelvtudása arra terjedt ki, hogy a kérdést föltegye („Hogy van?”), de megfelelő nyelvóraszám hiányában a választ már nem érthette, és csak a mentegetőző arckifejezést látta a tábornokot is megszégyenítően öltözött idegen arcán.
Időközben titkára is utolérte. - Főnök – súgta tapintatosan a famulus – ez nem a házigazda, hanem a pincér, de azért nagyon örül, hogy megismerhette Önt, és azt szeretné tudni, hogy mit kér inni.
Civil Emil pillanatnyi zavarát leküzdve egy koktélt rendelt, melyet később fanyalogva ivott, magában morogva, hogy valaki biztos bosszúból sóval kente be a pohár szélét.
A titkár útmutatását követve, mint a vak, akit hű kutyája vezet, úgy haladt át a neves személyiségek sorain és végül eljött a megindító pillanat, amikor a nagyfőnökkel is válthatott két szót.
A nagyfőnök, mint általában lenni szokott, elég apró ember volt. Élénk szemű, barátságos, de a tekintetében az üzleti élet kemény fickóinak könyörtelen fénye lapult.
Civil Emil érezte, hogy most jó benyomást kell tennie erre az emberre. Mivel feltételezte, hogy külföldön csak külföldiül lehet beszélni, ezért hamis biztonságérzet töltötte el. Úgy hitte, hogy a magyar szót a közelben senki nem bírja, s ezáltal bátran mondhat édes anyanyelvén bármit, hall-hatatlan marad ezek a flancos nagymenők előtt.
- Te, hogy ez a digó valóban törpe. Nézd, milyen ostoba mikiegeres nyakkendőt visel! – mondta jó szokása szerint félhangosan, hogy a benne lévő feszültséget oldja, és saját önbizalmát helyreüsse.
A „törpe” feje előbb vörös lett, majd lila, aztán ékes magyar nyelven, bár enyhe akcentussal megszólalt, legyűrve haragját:
- Nagyon örülök Civil Emil úr, hogy összehozott bennünket a sors. Sokat hallottam már Önről. Remélem, jól utazott és tetszik az estélyünk.
Civil Emillel megfordult a terem. Jézusom, lehet, hogy most többheti dorbézolás fáradságos munkájával összegyűjtött bizalom dőlt romba a lepcsessége miatt. Hát ki a fene gondolná, hogy külföldön is beszélnek magyarul?
Dadogva kért elnézést, majd porig sújtva odébb tántorogott. Mikor titkára utolérte, ráförmedt:
- Te, barom, miért nem szóltál, hogy a nagyfőnök jobban beszél magyarul, mint Arany János. Ezért még számolunk. Kösd fel a gatyát, mert repülsz! – s azzal elviharzott, hogy bánatát borba fojtsa.
A vacsora a továbbiakban számára már rossz hangulatban telt. Semmi nem ízlett.
Miután kihörpintette a citromos kézmosó vizet, melyet a hal-állatok mozgó és halott példányainak elfogyasztása előtti tisztálkodásra szántak, izgalmában összekeverte azt a tengernyi evőeszközt, amelyet elé raktak. Végül a svédasztalnál, az úri közönség közt tolongva, nagy nehezen megszerzett egy szaftos húst, mellyel végigfröcskölte fehér ingét, s ekkor úgy döntött, hogy ebből neki elege van. Ez nem az ő világa.
Egész úton hazafelé titkárát piszkálta, szidta, míg végre eljutott a megváltó ágyig, s arra gondolt, hogy majd holnap, a vadászaton, ott aztán szépíthet.
4.
A tavaszi napsütés játékosan csillogott a harmatos leveleken, amikor a fegyverbe öltözött társaság fehér kabátos pincérek körében éppen reggeli kávéját fogyasztotta.
Civil Emil rettentő álmosan iszogatta a helybéli nedűt, amikor egy óvatlan könyök meglökte csészét tartó, reszkető kezét és a kávé gyönyörű, fehér garbójára ömlött.
- A fene egyen meg! - Csúszott ki a száján, de a titkárán kívül szerencsére senki nem hallotta. – Most mit csináljak? Nem hoztunk másik inget.
Aztán isteni sugallatra hallgatva eltűnt a mellékhelységben, majd újból megjelent ragyogó fehér garbóban.
- Főnök, hát sikerült kitisztítatni?
Az elnök megvetően nézett famulusára:
- Dehogy, csak megfordítottam. Most a hátamon van a folt.
A kérdés további vitatására mód azonban nem nyílott, mert a társaság nekilendült a hegyi utaknak, hogy valamilyen állatot puskavégre kapjon.
A titkár, mint Sancho Panza, lelkesen vitte magával a kitűnő puskát, melyet csak a kellő pillanatban mert gazdájának átadni, mivel féltette saját testi épségét. Tudvalevő, hogy ezen a vadászaton, tekintettel arra, hogy nem Tell Vilmosok vesznek kezükbe gyilkoló eszközöket, ezért a vadakat arra kellett terelgetni, amerre a golyó repülni tud. E nélkül ugyanis a sikerélmény elmaradt volna. Így a lövöldözésnek megvolt a maga a koreográfiája, melyre gondos vadászmesterek ügyeltek. Ha a vaddisznó vagy az őz időben lép színre, akkor még meg kell szervezni, hogy az aktuális nagyfőnök ujja a ravaszon legyen és a lövés megtörténhessen. Lehetséges persze, hogy a mesterlövész nem az őzet találja el, - egyébként minden vezetőre kötöttek csoportos menedzser- biztosítást -, de a lesben álló bérvadászok majd bámulatos ügyességgel leterítik a megfelelő vadat. Aztán már úgysem rendelnek el orvosszakértői vagy ballisztikai vizsgálatot annak kiderítésére, hogy az állatot mely lövedék segítette át az örök vadászmezőkre. Az élmény a lényeg, az illúzió.
Sajnos Civil Emillel ugyan közölték a lövési koreográfiát, de mivel külföldiül volt, hát egy kukkot sem értett belőle. Titkára viszont ezalatt az előző napi estély kellemetlen következményeitől szenvedett a toalettben.
Amikor tehát a hegynek nekivágtak, az elnök tüdejét vidáman teleszívta és újra ifjúnak érezte magát. De nem sokáig. Mert a hegy nagyon magasnak bizonyult, neki pedig ha törik ha szakad, időben a megadott térkép szerinti ponton kellett elfoglalnia leshelyét.
Az utolsó métereket lihegve rótta, miközben hangosan szentségelt:
- Mi a fenének kell nekem ilyen túrákon részt venni. Vadvízi evezés, tenisz, vadászat, meg az időeltolódás. Baromi fárasztó elnöknek lenni. Hát ezek mind sportembernek születtek? Bezzeg inni egyik sem tud, mert a gyomorfekély, meg a fogyókúra, meg az egészséges életmód… Öreg vagyok már ehhez…
A titkár izzadva cipelte a fegyverkészletet a lesig és egyáltalán nem érdekelte a másik bánatos morgolódása.
A leshelyen megpihenve már jobb kedvvel vette kezébe fegyverét.
- Nézd csak, fiam, a szomszéd lesen ül a nagyfőnök. Remélem, hogy már elfelejtette a tegnapi malőrt – Azzal megemelte kalapját az emlegetett irányban.
A nagyfőnök barátságos integetéssel viszonozta az üdvözlést.
A vadászok ültek hosszú, méla lesben és várták felajzva a bús vadat, amely számukra megrendeltetett.
Rövid várakozás után megzörrent a bozót és egy őz körvonalai bontakoztak ki az erdő homályából.
- Nézd, fiam, ott a vad. Add már a stukkert, hadd pörköljek oda…
A titkár némi vonakodás után nyújtotta át a drága puskát, úgy helyezkedve, hogy lehetőleg a lövedék szórási útvonalától messzire legyen. Tudta, hogy az elnök úr - többek között - a lövöldözésben is igen hátul kullogott, amikor az ügyességet osztogatták. Egy üzletember abban különbözik a közönséges halandótól, hogy habozás nélkül vállalja a kockázatot. Civil Emil sem tett másként, ezért abba az irányba durrantotta puskáját, amerre a vadat sejtette.
Más lövés nem is dördült.
Csak a nagy csend hallatszott.
A titkár megvárta, míg a füst eloszlik, majd mint a jó kutya, odaügetett az erdő szélére, hogy megnézze a zsákmányt.
Örömében ugrálva, kiabálva közölte:
- Elnök úr, bakot lőttünk!
Az elnök a lelkendező titkárnak integetve, hangos nyöszörgésre lett figyelmes. A szomszéd leshely felől érkezett a hang. Odafordulva látta, hogy a nagyfőnök jajgatva fogja vérző fülét és villámló tekintetet lövell Civil Emil felé.
Ahogy az elején mondtuk, nagyvállalatnál nagyot lehet bukni, kisebbnél a bukás is kisebb.
Valljuk be Civil Emil tulajdonképpen nem bánta, hogy hazatérte csöndben elbúcsúztatták az elnöki széktől és végre határidő nélkül horgászva ücsöröghetett egy tó partján egy üveg borocska mellett.
A halak legalább nem beszélnek, sem magyarul, sem külföldiül.
|
|
|
- december 16 2009 13:47:03
Kedves Tamás!
Vettem a fáradságot és időt (mivel elég hosszú ez a novella), és elolvastam. Tisztelet a kivételnek, mondhatnánk, mert nagyon is el lehet képzelni, hogy némelyik titkár (vagy titkárnő) néha okosabb, vagy iskolázottabb volt (van) a főnökénél.
Szerintem megesett (filmekben is talán láttam már), hogy a magyar idegen országban azt hiszi, hogy ott úgy sem beszélnek az ő nyelvén, s nem érthetik meg, amit mond. Főhősöd (Civil Emil) ebben nagyot tévedett, és utólag sajnálhatja, hogy nem tanult meg célba lőni sem.
Mi ebből a tanulság? Aki nem tud külföldiül, az menjen horgászni, mert mint írod is a végén, a halak sem magyarul, sem külföldiul nem beszélnek.
De mégegyszer mondom, tisztelet a kivételnek, mert valószínüleg, olvasóinkés íróink között vannak olyan horgászemberek, akik sikerrel pályázhatnának elnöki tisztségre is!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- december 16 2009 20:06:38
tetszettérdekes, pont előtte olvastam hubart írását... |
- december 17 2009 07:49:17
Kedves Zsuzsanna!
Igazad van, kicsit hosszúra sikerült a történet. Az oka az, hogy a minap rábukkantam néhány korábbi novellámra zsenge korszakomból és kritikátlan nosztalgiámban nem húztam ki belőlük a beszédes sallangokat. Rövidebben, feszesebben ütősebb lehetett volna a történet és tanulság is jobban kijön. Az esetleges hasonlóság valódi személyekkel pedig egyáltalán nem véletlen. Volt egy-két haszontalan főnököm, aki mintául szolgált. A horgászoktól pedig elnézést kérek, mert egyiket sem akartam megsérteni azzal, hogy a Civil Emil-féle népséggel egy lapon említem őket.
Köszönöm, hogy volt türelmetek elolvasni. Remélem, hogy voltak benne szórakoztató részek.
Üdvözöl
Tamás |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
