|
 Vendég: 75
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Hová tűnik el az emberi tudat - emlékeivel, gondolat- és érzelemvilágával - a halál után?
Édesapjának a halála - majd két évtizede történt - jutott az eszébe. Akkor reggel hat óra előtt másként csörrent, szinte felsikolytott a telefon. Kiugrott az ágyból és hangosan mondta: édesapa meghalt! A telefonból bátyja hangja hallatszott, s igazolta a halálhírt. Megrázta őt az eset. Mély komolysággal, felnőtti módon szerette apját. Megnyugodott, amikor párbeszédet folytatott a halottal. Kettesben voltak a szobában elhunyt apjával, természetesen egyoldalú volt párbeszédük, mégis úgy érezte, mintha a szelleme még ott lenne, s kommunikálna vele. Értette, elfogadta fia érveit, áldással viszonozta búcsúszavát.
Neje halálát merően másként élte meg. Bár idővel egyre több jel utalt a lehetséges tragédiára, még sem merte, képtelen volt átgondolni, s számolni vele. Nem is akart, nem is tudott foglalkozni a lesben álló halál gondolatával, s lehetséges lelki következményeivel. Legfeljebb valami összefüggés átvillant agyán, azonban konkrétebb formákat sosem öltött.
Így aztán villámcsapás volt a hír, döbbenetesen fájdalmas és nehéz a tény, hogy neje nincs többé. Vádolta magát, hogy nem döbbent rá: akkor este fél kilenckor sem szabadott volna magára hagyni őt az onkológiai intézet betegágyán. Fel kellett volna ismernie, hogy amikor édesanyját vélte látni a betegszobában, már a legrosszabbat jelenti. Azt is tudnia kellett volna, hogy a hosszú idő utáni nyugodt alvás nem a javulás jele: csupán gyógyszerek csaló hatása.
Mindenekelőtt a halál értelmi pusztításával nem tudott megbékélni. Nem talált magyarázatot a szellem, a személyiség elnémulására.
Már megbélyegzett emberként lépett ki az intézet kapuján. Álomburokban járt: a környező világ számára torzzá, furcsa dimenzióvá változott. A májustól szinte folyamatosan tartó hatalmas hőség is azon az augusztus végi napon egyszeriben megszakadt. Hűvös lett, s eleredt az eső. A trolibusz behomályosodott ablakára felírta neje nevét. A két utolsó betűt nem írta oda, s várta, hogy neje szelleme tegye teljessé a nevet... Választ, valamilyen jelet, búcsúfélét várt feleségétől. Kinyújtotta jobb kezét, újja begyén érintésre várt... Kutyájával ment sétálni a Kis-Duna felé minduntalan az eget kémlelte, jelzésre várva... Egy madár szállt egészen közel hozzá. Felfigyelt rá, beszélt hozzá, jelnek vélte. Hetek, hónapok teltek el, de egyértelmű visszajelzést mégsem kapott. Ez nagyon fájt neki. Nem tudta elfogadni, hogy szó nélkül, mindennemű jeladás mellőzésével annak az asszonynak a tudata, akivel több, mint három évtizedet leélt, csak úgy eltűnik nem tudni hová! Elkallódik valahol energiaként a jéghideg végtelen világűrben...
Emiatt sokszor önbírálatot gyakorolt, visszaidézte kezdeti kapcsolatuk melléfogásait, a férj előidézte csalódásokat, komplexusaiból származó kis kegyetlenségeit...
Mindennél jobban fájt neki, amikor felidézte emlékezetében közös életük kezdeti éveit, kapcsolatuk harmóniáját, valós nagy szerelmüket, a közösen megálmodott, kimondott és elképzelt jövőt. Bár a gyorsan egymásba forduló évek jelentősen másként írták közös történelmüket, annak ily váratlan és gyors bevégeztetése szédítően fájdalmas volt.
A sírás maradt neki védelmi eszközül! Nem szégyellte könnyeit, s nem érdekelte őt, ha észre veszik villamoson, troliban, vonaton, hogy sír... A sírás számára sokáig állapottá vált...
|
|
|
- december 19 2009 23:36:11
...én még sokáig-sokáig olvastam volna...azt hiszem érett lélek vagy ahhoz, hogy tovább vetkőztesd a témát...őszinte érdeklődéssel várom...
Szeretettel
szí. |
- december 21 2009 20:45:02
Köszönöm, kedves Szoszircsi, kihívásnak veszem.
Vogul |
- december 21 2009 20:45:36
Köszönöm, kedves Szoszircsi, kihívásnak veszem.
Vogul |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
