|
 Vendég: 56
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Vodka és vér
1.
Iván Grisin nem érzett túl nagy boldogságot, amikor az NKVD Moszkvába rendelte, de nem ellenkezhetett a szovjet titkosrendőrség parancsával. A KGB Sztálin parancsára, az 1937-es évben nagyarányú tisztogatásba kezdett, amely a régi rendszer, különösen a Leninnel lojális tisztakar tagjai, és az elavult elvekhez hű népbiztosok ellen irányult. Ha valakire ráfogták az államellenesség vádját, hamarosan a Ljubjanka sikolyoktól hangos pincéiben találhatta magát, mert az ilyesfajta ítéleteket gyorsan meghozták az államvédelmisek bőrkabátos kopói, akár saját renitens ügynökeikkel szemben is. Az orosz népre ráborult a vörös terror sötét leple, és ha valaki kinyitotta a száját, azzal könnyen megeshetett, hogy minden teketória nélkül golyót kapott a tarkójába.
Grisin védett ember volt, mivel magas rangú támogatókkal rendelkezett az NKVD-n belül, de egy parancsmegtagadást még ő sem kockáztathatott, holott szívből gyűlölte Moszkvát. Népszerűségét kimagasló nyomozói képességeinek köszönhette, nem politikai megbízhatóságának, de éppen tehetsége volt az, amiért a fővárosban székelő belbiztonsági erők szemet vetettek az ifjú komisszárra.
A népbiztosban, aki Szibériában született, túltengett a grúz vér. Nagyapja még igazi táltos volt a tajgán, aki eltéphetetlen szálakkal kötődött a szellemvilághoz. A szőke hajú fiúgyermek bal kezén hat ujjal született, ami a természeti népek szemében bizonyította különleges képességeit, de Grisin félredobta a sámánizmus eszményeit. Szüleit kényszermunkatáborba hurcolták Lenin komisszárjai, ő pedig fiatalon egy átnevelő táborba került, ahol szivacsként szívta magába a kommunista dogmákat.
Eltaszította magától népe ősi emlékezetét, az állam lett a családja, s a múlt hordalékából csupán medvekarmokból készített nyakláncát óvta meg féltő gondoskodással, amit valaha még nagyapja hordott nyakában. Maga sem tudta, miért rejtegeti a különös talizmánt nyakig begombolt, barna katonainge alatt, de meg nem vált volna tőle a világ minden kincséért sem. Felnőtt korára Grisin, maga is gyűlölt komisszárrá vált, mint az arctalan pribékek, akik halálba taszították szüleit, de lelke mélyén tudta, hogy ő más, mint azok voltak.
Felettesei korán felfigyeltek zsenialitására, melyet ugródeszkaként akartak használni saját érvényesülésük érdekében, ezért sokszor különös, és rejtélyes ügyeket bíztak rá, melyekbe rendre beletört az átlagos kopók bicskája. Grisin mindent kiderített, de önmagának sem merte bevallani, hogy sikereit az ősi sámánvér felszínre törésének köszönheti. Éjszakánként furcsa álmokat látott: a nagyapja jelent meg bennük, aki felrepítette őt az ágas-bogas világfa csúcsára, hogy magasból mutassa meg a keresett igazságot; időnként pedig a fagyos tajgán találta magát szemtől szemben a medvével, akinek karmait az inge alatt rejtegette. A hatalmas állat ahelyett, hogy bántotta volna szelíd bölcsességgel beszélt hozzá elárulva, hogy ő vérvonala védőszelleme. Az állat méltóságteljes nyugalommal osztotta meg vele azon titkokat, melyeket ifjú védence természetes forrásból sosem tudhatott volna meg. Grisin a szellemvilág segítségével mindig a dolgok végére járt, s mikor energiával feltöltődve felébredt misztikus álmaiból ösztönösen tudta, mit kell tennie.
Azért rendelték Moszkvába, hogy elfogjon egy gyilkost, akivel a hatóságok nem boldogultak, bár tevékenysége jó darabig nem érdekelte őket. Az arctalan fantom fiatal nőket gyilkolt meg brutális kegyetlenséggel, folyton ismétlődő ritmusban, holdtöltekor ölve meg áldozatait, egy borotvaéles tiszti bajonettal. Éjfélkor csapott le magányos áldozataira otthonuk falai közt, tettére sosem akadt tanú. Az NKVD tisztjei jól tudták, hogy sorozatgyilkos bolyong a moszkvai éjszakában, de feletteseik parancsára nem törődtek a dologgal, mert a felsőbb vezetés nem látott politikai indítékokat az ügy hátterében. Az újságok sem írtak egy sort sem az arctalan bűnös ádáz tetteiről, mert a hivatalos verzió szerint nem léteztek elvetemült őrültek a biztonságosnak nevezett utcákon. Meglehet az elkövető bűnei haláláig az elhallgatás, és az érdektelenség mocsarába süllyedtek volna, ha utoljára nem az egyik magas rangú pártfunkcionárius lánya kerül a kíméletlenül lesújtó bajonett útjába. Ez viszont mozgásba lendítette az egyhelyben toporgó államapparátust. Újra előkerültek az eltemetett akták poros halmai, miközben fáradt arcú nyomozók járták végig a régmúlt eseményeinek helyszíneit.
Az NKVD-sek mindenkit kihallgattak még egyszer, akik a régebbi esetek során figyelmük középpontjába kerültek, és nem bántak kesztyűs kézzel az újra beidézett gyanúsítottakkal. A homály azonban nem tisztult, s az egymással versengő hatóságok fikarcnyival sem kerültek közelebb Arkagyij Szemjonov lányának gyilkosához, ami azzal fenyegetett, hogy előbb-utóbb fejek fognak a porba hullani, mivel kudarcuk híre eljutott Sztálinig. Szemjonov dandártábornok régi jó elvtársa volt a nép vaskezű vezérének, akivel gyakran eljárt a Bajkál-tó környéki erdőségbe vadászni, így kétség sem férhetett hozzá, hogy minden késedelemmel töltött nap, valakinek az életébe fog kerülni. Végül a Szovjetunió legnagyobb hatalmasságnak eszébe jutott az ország másik végében tevékenykedő hatujjú népbiztos, és Arkagyij Bogdanov NKVD-s ezredest közvetítőként használva üzent neki, hogy minden más ügyet félretéve, haladéktalanul jelenjen meg Moszkvában.
Grisin, mielőtt belépett volna az NKVD-központ Uszpenszkij proszpekten álló, barna téglaépületének kétszárnyú ajtaján, komótosan elszívott egy cigarettát, ügyet sem vetve a körülötte tomboló hózáporra. Odabent a szótlan, kifürkészhetetlen arcú segédtiszt egyenesen a ráváró ezredes irodájához vezette.
Az ötvenedik évében járó kövér főtiszt nehezen vészelte át az idők változását, sunyi disznószeme gyomorbajosan fénylett, petyhüdt arca leplezetlenül elárulta, hogy átgázolt rajta az élet. A népbiztos rutinszerűen tisztelgett neki, mire az ezredes előkászálódott íróasztala mögül, hogy kezet rázzon vele, érzékeltetve, hogy mellőzhetik a formaságokat.
A magas rangú katona tenyere úszott az izzadságban, tömpe ujjainak szorítása pedig nőiesen puha volt, így Grisin örömmel vette, mikor túljutottak a baráti gesztuson. Bogdanov, hogy oldja a feszültséget vodkával kínálta, amit vendége habozás nélkül elfogadott, jólesően érzékelve a melegséget, amely végig kúszott bensőjében.
Az ezredes is ledöntött egy kupicával, amitől összerázkódott, aztán rátért a lényegre.
– Irina Szemjonovna halála rendkívül érzékenyen érint mindenkit – szögezte le rekedtes hangon, amit a mértéktelen dohányzás rombolása idézett elő hangszálaiban. – Szeretnénk, ha megtalálná azt a szörnyeteget, aki a gyilkosságért felelős.
– Szükségem lesz a bajonettes gyilkos tevékenységével kapcsolatos összes aktára – szögezte le Grisin. – Gondolom a KGB is rávetette magát az ügyre?
– Úgy van - bólogatott az ezredes. – Természetesen nem szeretnénk, hogy megelőzzenek bennünket, mivel az ügynek politikai színezete van. Szemjonov dandártábornok lenne a legesélyesebb jelölt a Vörös Hadsereg vezetői posztjára, de ez az ügy rendkívül megviselte. A másik szóba jöhető jelölt egy KGB-s vezérőrnagy, bizonyos Igor Matvejev. A titkosszolgálat tagjai nehezen moshatják le magukról, hogy az ő kezük van a dologban. Ők persze meséket szőnek külföldi ügynökökről, meg államellenes összeesküvőkről, de gyanítom, nem érdekük, hogy napvilágra kerüljön az igazság, amit a maga feladata lesz kideríteni. Persze mindent megtesznek majd, hogy hátráltassák.
– Ez igazán remek! – szögezte le a komisszár. – Milyen támogatást kapok?
– Kap egy teljes körű felhatalmazást biztosító okmányt, amit maga Sztálin elvtárs hitelesített az aláírásával! – vágta rá büszkén Bogdanov. – Ez az úgynevezett Vörös Jegy, amihez csak nagyon kevés kiválasztott juthat hozzá. Ez is bizonyítja, hogy népünk jótevőjét, milyen mélyen érinti Szemjonov tragédiája. A Vörös Jegy belépést biztosít magának bárhová, betekinthet a legbizalmasabb dokumentumokba, lefoglalhat bármit, együttműködésre kötelezhet vele bárkit, ezen kívül rögtön ítélő bíróként, és ítéletvégrehajtóként járhat el birtokában. Két hétig gyakorlatilag korlátlan hatalmat jelent a maga számára, fiam, de ha nem jut eredményre, egyenlő a halálos ítéletével. Ezen kívül kap egy sofőrt is, aki a testőre is egyben, Alekszej Berkutot, akit Sztálin elvtárs személyesen rendelt maga mellé a megbízatása idejére.
– Megbízhatok benne? – kérdezte Grisin.
– Ki tudhatja? – vonta meg a vállát az ezredes. – Én csak magamban bíznék egy ilyen helyzetben.
– Felboncolták már Irina Szemjonovnát? – tudakolta a népbiztos.
– Nem! – vágta rá Bogdanov. – A gyilkosság két napja történt. A holttest a törvényszéki kórbonctanon van, de tudtommal nem kezdtek még a vizsgálatához.
– Látnom kell most azonnal! – jelentette ki Grisin. – Nagyon fontos lenne!
– Értem – bólogatott a tiszt, miközben az asztal lapján keresztül a komisszár elé csúsztatta a Vörös Jegyet. – Berkut egy autóban várja a ház előtt, majd ő odaviszi. Addig telefonálok az intézetbe, hogy hozzá ne kezdjenek semmihez, amíg maga meg nem érkezett. Mire ott végez, az összes rendelkezésre álló aktát a szállására küldetem.
– Köszönöm! – vágta rá Grisin, és felpattanva székéből zsebre gyűrte az okiratot.
– Sok szerencsét! – szólt utána az ezredes lagymatagon, de már csak a komisszár mögött becsapódó ajtó csattanása hallatszott válaszul.
Az épület előtt egy fekete autó várta a népbiztost, volánja mögött Alekszej Berkuttal, akinek ferdevágású szeme elárulta, hogy ő sem tartozik a tisztavérű oroszok közé. Grisin, miközben kezet rázott vele, magában megállapította, hogy tatár ősök bizonyosan előfordultak a férfi elődei között, de ez csöppet sem zavarta. A berkut egy szibériai sólyomfajta volt, és a népbiztos megsejtette, hogy kísérője neve afféle beszélő név, amely viselője állhatatos jellemére utal. Védelmezője szorítása nagyságrendekkel erősebb volt Bogdanovénál, és a komisszár megérezte, hogy a férfi veszélyes ember, akiből nagyszerű segítőtárs válhat, ha hűségét nem kötelezte el valaki másnak, aki csendben meghúzódik a háttérben lapuló árnyalakok között.
Az Igazságügyi Kórbonctani Intézethez érkezve a komisszár egyedül ment be a formalinszagú épületbe, ahol a Vörös Jegy felmutatásakor kérdések nélkül megnyílt előtte minden ajtó.
Az egyik fehér köpenyes laborasszisztens ahhoz a rekeszhez vezette, amelyikben Irina Szemjonovna tetemét tárolták, és miután kihúzta előtte a tepsit, Grisinnek elég volt egyetlen pillantást vetni a sokdioptriás szemüveget viselő férfira, hogy szélsebesen elillanjon.
A fiatal lány holtában is gyönyörűnek tetszett, mintha a könyörtelen enyészet nem talált volna rajta fogást. A törékeny, porcelánbaba szépségű arcot hullámos szőke haj keretezte, s az elnyílt érzéki ajkak közt hófehér fogsor csillogott. Mindez hidegen hagyta a szörnyeteget, aki érzéketlenül összekaszabolta hibátlan testét, figyelemre sem méltatva csábító idomait. Grisint, a mély sebeket nézve különös érzés fogta el, miközben Dimitrij nagyapó rekedtes hangja csendült fel lelkében, aki azt sugallta, hogy próbáljon kapcsolatot teremteni az áldozat lelkével, azt állítva, hogy az még nem távozott el a test közeléből.
A komisszár soha nem próbálkozott hasonló dologgal, és fogalma sem volt róla, hogyan kezdjen hozzá.
„Engedd el magad” – súgta az öreg sámán a szellemvilágból. – „Rá fogsz jönni, hogy mit kell tenned.”
Grisin hagyta keresztüláramlani lelkén az ősök erejét, miközben transzba esve állt Irina Szemjonovna maradványai felett. A következő pillanatban hatujjú bal keze a legnagyobb sérülés felé mozdult a halott mellkasán, aztán belemélyedt a vágott sebszélek közti nyílásba. Ha valamelyik magas állású pártfunkcionárius rátalált volna ebben a helyzetben azonnali halálos ítéletet kapott volna a hullagyalázásért, amelyet a tábornok halott nőrokonának sérelmére követett el. Mindezt azonban Grisin fel sem fogta, a külső valóság átmenetileg megszűnt létezni számára.
Belső látása előtt kaotikus képek villantak fel zűrzavaros kaleidoszkópként kavarogva: lecsapó bajonett villanása, rengeteg vér mindenütt, egy férfi kegyetlen, indulattól eltorzult arca. A komisszár Irina testébe került a két nappal korábbi múltba, és mialatt átélte a nő húsába hatoló penge kínjait görcsösen koncentrálni próbált, hogy rögzítse elméjében a gyilkos arcvonásait.
A férfi minden emberi mivoltából kivetkőzött, látszott rajta, hogy démoni befolyás hatása alatt áll. Ahogy áldozata vére ráfröccsent, a támadó különös átalakuláson ment keresztül, tagjai megnyúltak, koponyája furcsán eltorzult. A férfi elveszítette emberi alakját, testét gubancos, fekete szőr lepte el, recsegő állkapcsából hatalmas agyarak sarjadtak. Tekintetéből beteges, sárga fény lövellt, mintha gonosz holdak villantak volna szemürege mélyén.
A lény állatias vadsággal szürcsölte Irina vérét, alig bírva megállni, hogy ne kezdje el a nő húsát marcangolni. Ehhez a bestiának nyilván óriási önfegyelemre volt szüksége, de megváltozott állapotában is ügyelt rá, hogy ne induljon hajtóvadászat egy pokolbéli fenevad után a moszkvai éjszakában.
Grisin tudatában apró burokba zárva megrekedt egy parányi, elemezésre képes rész, ami pontosan tudta mit lát. Nagyapó nem egyszer énekelt neki gyermekkorában farkasemberekről, de sosem hitte volna, hogy épp a nagyváros betonrengetegében keresztezi majd útját a sámándalokból megismert szörnyeteg.
Mégsem ezt találta a legrémítőbbnek.
Grisin figyelmét ugyanis nem kerülte el a lény testén cafatokra szakadt egyenruha vállapjain díszítő KGB-s rangjelzés, amely elárulta, hogy a gyilkos őrnagyként tevékenykedik a titkosszolgálat soraiban.
A következő pillanatban a szellemvilággal létesített kapcsolat megszakadt, és Grisin zihálva rázuhant az előtte fekvő tetemre bénán a rémülettől, mert világossá vált előtte, hogy ki Irina Szemjonovna, és a többi lány gyilkosa.
2.
Berkut úgy várakozott a fekete Packard volánja mögött, mint valami kifürkészhetetlen arcú ónixszobor, és szenvtelenül vette tudomásul, amikor a kifulladt Grisin közölte vele, hogy a Derzsinszkij térre akar menni, a KGB főhadiszállására. A tatár rezzenéstelen képpel besorolt a gyér moszkvai forgalomba, és semmiféle megjegyzést nem fűzött ahhoz, hogy alkalmi felettese egyenesen az oroszlán barlangjába készül besétálni.
Amikor megérkeztek Berkut felajánlotta, hogy bemegy vele az épületbe, de Grisin bízva a Vörös Jegy hatásosságában visszautasította kíséretét. Annyit kötött csak sofőrje lelkére, hogy ha fél órán belül nem jönne ki, akkor riassza Bogdanovot az NKVD-nál.
A komisszárt a meleg autóból kiszállva megcsapta a kinti fagy, de ennek ellenére szívesen elszívott volna egy szál cigarettát, mert úgy rémlett neki, órák óta nem gyújtott rá. Keze automatikusan nyúlt bőrkabátja belső zsebe felé, de aztán meggondolta magát, mert nem akarta vesztegetni az időt, úgy érezve, karnyújtásnyira van a kényes ügy lezárásától.
Minden attól függött, a KGB mennyire hajol meg a Vörös Jegy hatalma előtt, és hogy odabent megtalálja-e, akit keres. Hűvös fogadtatásban részesült, mint valamelyik nyugati ország nagykövete, amikor az irodák egyikébe kísérték, amelyben gyűrött képű hadnagyi csillagokat viselő tiszt elé vezették. A férfi arcának bal felét mély seb szelte át, jobb szemüregét pedig sötét kötés takarta jelezve, hogy valamilyen véres összecsapás során ő húzta a rövidebbet.
A félszemű KGB-s Oleg Bondarcsuk néven mutatkozott be, és úgy meredt a Grisin ujjai közt felbukkanó okiratra, mint valami különösen undorító rovarra, miközben szenvtelenül hallgatta hívatlan vendége jövetelének okát.
– Igor Matvejev őrnagyot keresem! – közölte a komisszár.
– Az őrnagy jelenleg nem tartózkodik Moszkvában! – vágta rá a hadnagy.
– Akkor hol van? – tudakolta Grisin.
A szőke ukrán engedve az erős kényszernek mégiscsak rágyújtott, bodorodó füstcsíkokat eregetve a megsárgult mennyezet felé.
– Szibériában – válaszolta Bondarcsuk. – Medvére vadászik, amíg vissza nem tér, nem tud vele beszélni. Olykor hetekre eltűnik a tajgán.
– Értem – bólogatott Grisin. – Akkor két dologra lenne szükségem, egy térképre, ami eligazít, hogy hol találom meg az őrnagy ottani házát, ezen kívül pedig szeretnék egy fényképet Matvejev elvtársról!
– Egy fényképet? – vonta fel szemöldökét a félszemű.
– Úgy van – bólintott határozottan a népbiztos. – Lehetőleg frisset, nem olyat, ami még a tisztiiskola évei alatt készült róla!
Bondarcsuk kelletlenül elsietett, majd viszonylag gyorsan visszatért, hóna alatt vékonyka paksamétát szorongatva, amely a kért adatokat tartalmazta.
Grisint jeges bizonyosság töltötte el, hogy ezt a férfit látta a halott lány szemével a hullaházban, amikor megtalálta a dossziéban a KGB-s őrnagyról készült felvételeket. Bár a komisszár arcvonásai ebből semmit sem árultak el, belül majd szétvetette az izgalom. Megköszönte Bondarcsuk segítségét, aztán elviharzott, jól tudva, hogy megjelenésével mozgásba lendítette a titkos szolgálat rejtett gépezetét.
A KGB nem fogja hagyni, hogy holmi névtelen komisszárok vád alá helyezzenek egy olyan magas rangú főtisztet, mint Matvejev. Csupán az volt a kérdés, ki lesz a gyorsabb, de Grisin a Vörös Jegy segítségével maga felé látta billenni az esélyeket.
– Szibériába megyünk – közölte a volán mögött várakozó Berkuttal, aki annyira sem reagált rá, mintha azt mondta volna, hogy beugranak ebédelni a legközelebbi sarki vendéglőbe.
Egy Peltjakov-2 bombázó repülőgéppel indultak útnak, amelyet Grisin a Vörös Jegy alkalmazásával egyszerűen lefoglalt egy Moszkva közelében fekvő katonai repülőtéren. Sokoldalú segítőtársáról kiderült, hogy többek között képzett pilóta is, miközben olyan könnyedén emelkedett fel a páncélozott légi járművel a kifutópálya betonjáról, mintha nap, mint nap ilyen jószággal közlekedett volna a Szovjetunió légterében.
A komisszár a Peltjakov monoton duruzsolásától hamarosan mély álomba merült, miközben Berkut gondjaira bízta magát, aki precízen tartotta az útirányt a félszemű hadnagy által megadott koordinátákhoz. Grisin álmában találkozott a nagyapjával, aki felvitte a világfa csúcsára, melynek ágai a csillagokig nyúltak, hogy megmutassa a rá váró küzdelmet.
Az öreg figyelmeztette, hogy csapda várja, mert a farkasember már tudja, hogy jön, de nem kell félnie, mert a medve erejére mindig számíthat. Ekkor a komisszár egyik-pillanatról a másikra a totemállat színe előtt találta magát, és az vérben forgó szemmel szorította magához, olyan erővel, hogy a férfi felüvöltött fájdalmában, miközben tisztán hallotta saját csontjai roppanását.
A komisszár verítékben úszva felriadt, szembesülve a ténnyel, hogy éppen zuhannak, valahol a hómezők felett, miközben rongybabaként rángatózik ülése szíjai közé préselődve.
– Valaki megrongálta a hajtóművet – közölte higgadtan a tatár, mikor észrevette, hogy felriadt. – Közel vagyunk a célkoordinátákhoz, de ugranunk kell!
A komisszár nem emlékezett rá, mikor viselt utoljára ejtőernyőt a hátán, de remélte, hogy kiképzése emlékei nem törlődtek a tudatából. Szinte egyszerre mozdult a csupa izom Berkuttal, aki kioldotta magát a pilótaülésből, majd könnyedén mozogva a repülőgép ajtajához sétált.
Grisin a kapkodva hátára szíjazott ejtőernyős felszerelés alatt meggörnyedve, botladozó léptekkel követte, erősen remélve, hogy biztonságos távolságban érnek majd földet a hómezőbe fúródó Peltjakovtól.
A tatár egyetlen csuklómozdulattal feltépte a súlyos fémajtót búcsúzóul megeresztve egy vigyort a hullasápadt komisszár felé, aztán a következő pillanatban habozás nélkül kivetette magát a gépből.
Grisin hunyorogva bámult védelmezője egyre távolodó alakja után. Arcába vad hóförgeteg csapott. Nehezen szánta rá magát, hogy kövesse a testőrt a bombázó alatt kavargó mélységbe. Nagy levegőt vett, aztán nekifeszülve az ellenszélnek a lehető legtávolabb rúgta magát a semmibe a talpa alatt húzódó ajtókeret peremétől.
A szél úgy ragadta el a népbiztost, mint valami papírdarabot.
Grisin dugóhúzóként pörgött a levegőben, miközben összekeveredett a fent, és a lent, de nem engedte eluralkodni lelkén a pánikot. Ereiben zuhatagként ömlött az adrenalin, mégis türelmesen kivárta, míg zuhanása stabilizálódik valamelyest, és csak akkor kezdte keresgélni a hátán feszülő ejtőernyő zsinórjait.
Amikor végre rájuk lelt megrántotta őket, bízva benne, hogy nem hibázta el semelyik mozdulatot.
A természet elemei dühödten tomboltak körülötte, miközben az várta, hogy gyomorforgató zuhanása lelassuljon végre. A sötét ernyő kifeszült fölötte, megfékezve a szabadesést. A komisszár megnyugodott, miközben száguldása fokozatosan enyhülni kezdett.
Térdig érő hóba érkezett, de korántsem olyan puhán, és egyszerűen, mint ahogyan elképzelte, miközben a megszilárdult rétegek kérges felszíne ropogva tört be alatta. Egy ideig csak tehetetlenül fuldokolt a testét rabul ejtő fehérségben, aztán zihálva hanyatt hengeredett, és fujtatóként fel-lejáró tüdővel kapkodott levegőért.
A távolabb földbe csapódó Peltjakov robbanása csak halk morajlásként jutott el a ziháló férfihoz. A megviselt komisszár légzése néhány perc múlva lecsillapodott. Feltápászkodott, aztán levágta magáról az ejtőernyő zsinórjait.
Miután sikerült összeszednie magát, keresni kezdte Berkutot.
Genetikus emlékezetéből előóvakodott őseinek nyomolvasó képességi, melyek hamarosan a tatár földet érésének színhelyéhez vezették.
Nem sokkal később megtalálta a hómezőn heverő férfit, akiben szikrája sem maradt az életnek. A szörnyeteg ezúttal nem fogta vissza magát, agyarai kíméletlenül halálra marcangolták a hallgatag testőrt.
Grisin megértette, a KGB megtalálta a módját, hogy figyelmeztesse az őrnagyot.
Matvejev minden bizonnyal legördögibb alakját felöltve várja, hogy összemérjék erejüket. A komisszár a farkasordító hideg ellenére kigombolta az ingét, aztán megragadta a medvekarmokból készült talizmánt, és lehunyt szemmel hívni kezdte védőszellemét.
A férfi tudta, nagy szüksége lesz a szellemvilág segítségére, ha a rá váró küzdelemből győztesen akar kikerülni.
3.
A KGB-s főtiszt már átesett az átváltozáson, melyet nemcsak a sötét viharfellegek mögé rejtőző telihold, hanem Berkut kiontott vére is elősegített. Régi vadásztársa, Félszemű telepatikus úton küldött neki üzenetet, hogy figyelmeztesse, a népbiztos már közeledik.
A hadnagy az egyik kisebb belvillongás során vesztette el látása ötven százalékát, amikor feljebb akart emelkedni a KGB-t uraló farkasemberek rangsorában. Ahhoz, hogy az üzenetet elküldje, Bondarcsuknak le kellett mészárolnia valamelyik őrizetest, hogy a vérmágiával működő kapcsolat létre jöjjön, de felettese egyetlen percig se hitte, hogy lelkiismereti kérdést csinált volna a dologból.
Matvejev már bánta, hogy legnagyobb riválisa lányát választotta áldozatának legutóbb. Ha csupán valamelyik hétköznapi nővel végzett volna, senki sem kutakodik a rémtettei után. A KGB vezetőjeként továbbra is kiélhette volna gyilkos hajlamait, ellentétben a szervezet alacsonyabb rangú farkasembereivel, akik csak álmodozhattak az ilyen mérvű kilengésekről. Az őrnagy tisztában volt vele, hogy hiába tartozik fajtája legerősebb egyedei közé, a jéghegy csúcsa még tőle is messzire van, és nagy hibát követett el, amikor belegázolt Szemjonov tábornok becsületébe.
Azt viszont korántsem értette, hogy kerülhetett a Vörös Jegy egy senkiházi komisszár kezébe. Vajon az ország vezére miért pont egy tajgai sámán ivadékát választotta ki a levadászására?
Sztálin gondolkodása kiismerhetetlennek látszott, pedig jó lett volna tudni, mitől olyan különleges Iván Grisin, hogy egy magafajta lénynek tartania kéne tőle.
A komisszár testőrének kijelölt tatár egyáltalán nem volt komoly ellenfél, a Szovjetunió ura keményebb harcost is választhatott volna a népbiztos védelmére.
A ferdeszemű férfi vére rendkívül kellemesnek bizonyult, ugyanakkor volt valami sajátos mellékíze, bár Matvejev nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Elbizakodottságában kihívó vonyítást eresztett meg a felhők közül előbukkanó telihold felé, hogy jelezze a komisszárnak, végórái rohamléptekkel közelednek.
A hatalmas fenevad sárgán izzó tekintete az előtte feltűnő fenyőerdő ritkás facsoportjait pásztázta, miközben az észak felöl érkező szélfuvallatok felé hordták Grisin szagát. Egyre szimatolva megindult, míg az egyik bokor csupasz ágain megtalálta kiszemelt áldozata vastag kabátját.
A szél úgy lengette a vattával bélelt szövetet, mint valami zászlót.
Matvejev gyanakodva felmordult, amikor a grúz nyomait követve újabb ruhadarabokra bukkant.
Az üldözött szaga egyre erősebbnek tűnt, ugyanakkor érthetetlennek látszott, hogy az ostoba emberfajzat miért válik meg egyenként a testét védő, meleg szövetrétegektől. Ráadásul a komisszár illatnyoma lassanként megváltozott, intenzívebbé, és sűrűbbé vált, mind jobban elveszítve emberi jellegét.
Grisinnek minden jel szerint már tetőtől-talpig meztelen volt, ugyanakkor a KGB-snek az a benyomása támadt, valami vadállatot követ, ami körvonalazatlan gyanakvással töltötte el. Ekkor irtózatos bődülés tépte szét az erdő csendjét.
Az őrnagy előtt tornyosuló, emberderéknyi vastagság fenyőfa mögül a leghatalmasabb medve rontott elő, amit Matvejev valaha is látott.
Az őrnagy acsarogva nekiugrott, de lepattant róla, mintha masszív kőfalba ütközött volna. A következő pillanatban a fenevad mázsás mancsa elemi erejű csapást zúdított rá.
A farkasember nyüszítve felhemperedett porhavat fröccsentve szét maga körül, és ráébredt, hogy az Acélembernek nevezett Sztálin mit látott a névtelen komisszárban, amit Félszemű nem vett észre, amikor a népbiztos látogatást tett nála.
Az őrnagy oldalán mély, vérző seb keletkezett a medve csapásától, amely nem hegedt be a megszokott gyorsasággal, tanúsítva a farkasemberek sebes regenerálódó képességét.
Az őrnagy hirtelen ráébredt, hogy a tatár a csapda része volt, akit gyalogáldozatként vetettek oda neki a játszmában. Valamilyen mérget kevertek a vérébe, amely blokkolta gyanútlan gyilkosa gyógyulási képességeit, és a fölé magasodó vadállat kiszolgáltatott zsákmányává tette.
Mindez pillanatok alatt átfutott Matvejev elméjén, aki kétségbeesetten menekülni próbált, de nem vehette fel a versenyt az ő fajtájánál is ősibb bestiával, melynek léte képtelenségnek tűnt szemében.
Réges-rég a halandók közül néhányan képesek voltak az átváltozásra. Medve, hiúz, vagy szarvas alakját öltötték fel, attól függően, nemzetségük melyik totemállat védelme alatt állt. Ezek a kiválasztottak valamikor ugyanolyan népes számban lakták a Földet, mint a farkasemberek nemzetségei.
Matvejev elődei a sötétség más lakóival összefogva, kiirtották nagy részüket, utódaikat pedig kényszermunkatáborokba deportálták, mielőtt felszínre törhetett volna bennük ősapáik öröksége.
Az őrnagy nem hitte, hogy a komisszár fölött véletlenül siklott el a véres aratás sarlója, de nem maradt ideje rá, hogy figyelmeztesse létezésére fajtársait.
A rázúduló fenevad mázás tömege valósággal beledöngölte a hómezőbe.
A menekülő Matvejev élete utolsó percében átélte a préda minden szenvedését, miközben a medve acsarogva véres péppé zúzta a testét.
4.
Grisin díszegyenruhát húzott, mert Sztálin kényes volt az ilyen kérdésekben, annak ellenére, hogy az éjszaka közepén rendelte magához. Ez nem sokkal a népbiztos Moszkvába visszatérte után történt, és a komisszár nem húzódozhatott, amiért a vezér ilyen kései órán óhajtja kifejezésre juttatni iránta érzett nagyrabecsülését.
Grisin nem szándékozott elmondani az igazat, mert kétségesnek tűnt, hogy a diktátor elhinné-e, hogy a KGB egyik őrnagya minden holdtöltekor farkasemberré változott, hogy fiatal lányokat öldököljön.
A népbiztos arról sem akart beszámolni, hogy ő maga a nagyapjától örökölt talizmán révén hatalmas, hím medve alakját öltötte fel, és úgy végzett a szörnyeteggel. Gyanította, hogy az őszinteséggel elveszítené hitelét az ország első embere előtt, és nem zárhatta ki azt a lehetőséget sem, hogy kifelé menet egyenesen a legközelebbi kivégzőosztag fegyvercsövei elé kísérnék a Kreml gárdistái.
A testőrök elsötétített díszteremhez vezették a grúzt, miután tetőtől-talpig átvizsgálták, nincs-e nála fegyver.
A komisszár kivételesen még nagyapja talizmánját sem hordta a nyakában, mert kínos lett volna, ha valamelyik katona észreveszi az inge alatt.
A teremben várakozó férfi intenzív erőt árasztott magából, noha Grisin szálasabb termetűnek képzelte Joszif Visszarionovics Sztálint, a Szovjetunió első titkárát. Az alacsony termetű generalisszimuszt fenyegető aura vette körül. Nem úgy nézett ki, mint a róla készített, ikonszerű képeken. Arcáról hiányzott a jóság jámbor maszkja, melyet a nyilvánosság előtt hordott a fényes nappal tartott díszes parádékon, ha egyáltalán ő volt az, és nem egy jól sikerült Sztálin-hasonmás játszotta el szerepét a megtévesztett embertömegek előtt.
A Szovjetunió vezetőjének szeme csillogott, mint egy ragadozónak. Bal kezében vörös itallal teli kristálypoharat markolva az ajtóban megtorpanó vendég felé indult.
– Szeretném önnek kifejezni az orosz nép háláját, amiért ilyen gyorsan megoldotta ezt a kényes ügyet, ifjú komisszár – suttogta Sztálin, és a következő pillanatban a férfi előtt termett, noha előbb még a terem túlsó végén állt. – A KGB-n belül tevékenykedő farkasemberek kezdtek nagyon elszemtelenedni, ha nem koppintok az orrukra, sosem tanulják meg, hol a helyük. Csak emiatt hagytam életben néhány magához hasonló lényt az ország különböző szegleteiben. Időnként szükségem van a medve erejére, fiam. Maga, nagy szolgálatot tett, de ne felejtse el soha, hol a helye!
A főtitkár hegyes szemfogai megcsillantak a panorámaablakon beáradó holdfényben.
A népbiztos hirtelen úgy érezte, tagjai jéggé dermednek a félelemtől.
– Igyon egy kortyot! – parancsolta Sztálin Grisin felé nyújtva poharát.
A grúz megbűvölten engedelmeskedett. Édeskés-sós ízt érzett, amely elvegyült az alkohol erejével. Miután lekényszerítette azt az egy kortyot, szinte rögtön visszakívánkozott, de makacs önuralommal magában tartotta, mielőtt lerókázta volna a lába alatt pihenő vörös szőnyeget.
– Most pedig adja vissza a Vörös Jegyet, és menjen! – parancsolta szigorúan az ország vezére, visszavéve tőle a poharat. – Lángoló betűkkel vésse a lelkébe ezt a napot, és ne feledje, bármikor készen kell állnia, amikor szólítom, és azt sem, hogy az életét csakis, egyes egyedül az én különös kegyelmemnek köszönheti!
Grisin miután elhagyta a Kreml területét, dohányfüsttel próbálta elűzni a vörös színű ital ízét. Boldogan sietett vissza szállására, hogy összecsomagoljon, aztán útnak induljon szülőföldjére. Nagyon remélte, soha többé nem kell visszatérnie a főváros veszélyekkel teli légkörébe, és hogy örökre elfeledheti a Szovjetunióra árnyat vető sötét titkokat.
|
|
|
- december 23 2009 01:29:32
Pompásan keveredik a valóság - a mondai meseszövéssel, a tulajdonságok ráillenek szereplőkre, még akkor is, ha valóságban az elvetemültségük nem is párosult felsőbbrendű erővel és hatalommal...
Két másik, de akár több szereplő is eszembe jut, akikre ráillik:
Bérija, vagy Brezsnyeva, a főtitkár lánya, aki, ha pénzért nem adták neki, egy-egy ritka ékszerért öletett - szerencsés esetben utcai támadásban elraboltatta!
Helyesen írtad, pompával kellett megjelenni, így láthatta a szovjet-mogulok és párt-arisztokarták ékszereit!
Hol volt már akkor, hogy eleinte, az előkelőek (főleg a funkci feleségek), munkásnak álcázva, szinte rongyokban keveredtek el a "néppel" egy-egy pártgyűlésen! A puritanizmus, amely még Kádárék generációjában is élt, a sztalinista szovjet-milliomosok harácsolásában nem volt jelen, a dőzsölés és a kegyetlen tréfák viszont igen, ezt Hruscsov is tapasztalta, és ez kergette a halálba Sztálin lánya-feleségét..
az Alilujev lány volt a menlevele az anyjának és az "apjának"!
Jó forrásmunkát húztál elő ezúttal is! |
- december 23 2009 01:42:59
A sajátmaga kreálta születésnapon (amit 3 nappal későbbre tett (1922.ben?) - jutott eszedbe, vagy már megvolt? |
- december 23 2009 06:47:44
Szia Rapista!
Köszönöm, hogy elolvastad, és örülök, hogy tetszett.
Ez már egy régebbi történetem, amit leporoltam egy kicsit, mert időnként minden sztorira ráfér némi tatarozás 
Kellemes Karácsonyt kívánok! |
- december 23 2009 11:09:54
Neked is, viszont!
Sztálin egy titkos aknán keresztül jutott le ide, hogy az állami védelmi bizottsággal tárgyaljon.
1942 márciusára még egy földalatti létesítményt hoztak létre az első ember kuncevói nyaralója közelében. A védelmi minisztérium egyik mai épületétől a Kremlen keresztül egy autóközlekedésre alkalmas alagút vezetett ide. Az előkelő villáról senki nem mondaná meg, hogy azt a célt szolgálta, hogy az alagútig rajta keresztül el lehessen jutni. Ez a földalatti bunker ma is zárva van az érdeklődök előtt. |
- december 29 2009 01:20:11
Kop-kop Maggoth!
Nagyon élveztem, érdekfeszítő volt a meséd - "nem mese ez gyermek!"- örülök, hogy ma ezt böktem ki. Köszi, és rapista neked is a többi infót. (ketten együtt még jobbak vagytok!)
Jampa |
- december 29 2009 01:55:47
Köszi Jampa, örülök, hogy tetszett a mesénk  |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
