|
 Vendég: 103
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
M
1.
Emmeline úgy döntött, megmártózik a tengerben.
A nap sugarai felforrósították a fiatal szőke lány bőrét, aki a fokozódó melegben azt a pár ruhadarabot is soknak érezte, amelyet még magán viselt. Ledobta a melltartót és a bugyit, aztán végigfutott a felforrósodott fövenyen, hogy a langyos hullámok közé vesse magát.
Megérezte Richard fürkésző tekintetét, aki a közeli ház tornácán a múlt heti viharban megsérült halászháló javítgatásával töltötte az időt. A fiú látszólag mélyen beletemetkezett munkájába, de közben le nem vette a szemét a lányról. Alig leplezett csodálata belső mosolyra késztette Emmeline-t, noha nem tudta volna megindokolni, miért.
Hosszú, elnyújtott kartempókkal úszott, élvezve a hullámok játékát, miközben reménykedett benne, hogy megjelenik néhány delfin, akik bohóckodásukkal jókedvre hangolják. Gondolatai visszakanyarodtak a fiúhoz. Beismerte, újabban maga sem tudja pontosan, hogyan viszonyuljon Richardhoz.
A fiatalok jó fél éve tértek magukhoz a parton, és eleinte meglehetősen bizalmatlanul álltak még egymáshoz is. Saját nevükön kívül kevés dolog jutott eszükbe, az is csak lassanként, ráadásul nem ez volt az egyetlen tényező, amely megnehezítette kapcsolatukat.
Nem csak a körülöttük húzódó világot, de sors rendelte társukat is rejtélyesnek vélték. Tudtukon kívül a pubertás is megnehezítette a dolgukat: ott álltak gyerekkor és nagykorúság határmezsgyéjén. Nem voltak már kicsik, de még épp csak elkezdték megmászni a felnőtté váláshoz vezető lépcsőket.
Emmeline úgy érezte, valami újfajta szeretetet érez Richard iránt, amely eddig még nem hallatta hangját. Mostanában forró hullámok öntötték el, ha a fiú szálkás izmaira esett a pillantása. Az ágyékában jelentkező bizsergés betöltendő űrként követelődzött, ám senki nem akadt a szigeten, akitől tanácsot kérhetett volna.
Illetve, ez nem volt egészen igaz: Isten megjelent néha álmában, és beszélt hozzá, de nem mindig értette, mit akar mondani.
Emmeline mélyebbre úszott a tengerben, és lemerült a felszín alá. A víz alatt guvadt szemű halak siklottak el mellette, és látott egy hatalmas teknőst is, amely ormótlansága ellenére fürgén szlalomozott az áramlatok között.
Amikor felmerült, tompa, ütemes hang ütötte meg a fülét a part felől, amely dobolásra hasonlított. Emmeline prüszkölve a föveny irányába fordult, félresöpörve a szemébe lógó hajtincseket. Hunyorogva bámult a sziget felé, megpróbálva felkutatni a zaj forrását.
Először csak Richardot látta, aki egyik saját kezűleg készített lándzsáját markolva feszülten figyelte a dzsungelt. A fiú tartása elárulta, támadásra számít a vadonbóll.
Emmeline hirtelen nem tudta, mit kéne tennie.
Jó ideje laktak a földdarabon, melyet otthonuknak neveztek, és soha semmi nem tört be az életükbe, amivel Richard ne boldogult volna. Kezdetleges fegyvereivel könnyedén szerzett zsákmányt az őserdőben lakó növényevők közül, és a ragadozókkal is el tudott bánni. Egymáson kívül egyetlen más intelligens lénnyel sem találkoztak.
Most viszont minden megváltozott.
Fekete alakok csoportja rontott elő a fák közül. Tagjai kiéhezett falkaként köröztek a fiú körül.
A dzsungel betört az életükbe.
Richard nem nézett a part felé, nehogy pillantása elárulja a lányt. Igyekezett magára vonni a támadók figyelmét. Meggondolatlanul az egyik ismeretlen felé hajította a kezében szorongatott lándzsát.
Az ellenséges horda harcosa felüvöltött, bár a fegyver hegye épp csak súrolta a karját, aztán a csapat rárontott a fiúra. Richard kétségbeesetten küzdött, elszántan osztogatva ökölcsapásait, de a túlerő hamar legyűrte.
A támadók gúzsba kötötték foglyukat, és megindultak vele az őserdő belseje felé.
Emmeline mereven bámult utánuk. Remélte, hogy barátja életben van még. Nem tudta, kik ezek, és mit akarnak, de ösztönei azt súgták, nem sok jó vár Richardra.
Valami végigfolyt a lány arcán. Emmeline értetlenül a szeméhez kapott.
Eddig a pillanatig sejtelme sem volt róla, mi az a sírás.
2.
Emmeline kapkodva felfeszítette Richard matrózládáját, amire azért kényszerült, mert a fiú a nyakában viselte a kulcsát.
A dobozban olyasmik lapultak, amiket a hullámok sodortak a szárazföldre, nem sokkal az után, hogy partra vetődtek. Richard úgy gyűjtögette össze a tenger hordalékát, mint letűnt idők relikviáit. Maga sem tudta, kincsei mire valók, de nagy becsben tartotta őket, a lány pedig vita nélkül elfogadta ezt.
Az emberrablók nemcsak Richardot vitték magukkal, hanem a lyukas halászhálót, és a fiú egyetlen lándzsáját is. A lány abban bízott, hogy a kopott láda mélyén esetleg talál valami mást, amit fegyverként használhat.
A sűrűből még hallatszott a támadók rituális dobolása. Emmeline mihamarabb követni akarta őket, hogy ha társa él még, kiszabadítsa a karmaik közül.
A dobozban haszontalannak tűnő limlomok lapultak. A csillogó pengéjű vadásztőr rögtön a lány szemébe ötlött, és elég használhatónak látszott. Kiemelte, aztán az oldalára kötötte, nem értve, miért nem látta soha Richard kezében.
Talált valami hengeres tárgyat is, tömzsi, cirádás markolattal, amely fekete tokban lapult. A lelkében megszólaló hang azt súgta, hasznát veheti, ha elég türelmes, hogy rájöjjön műkődése titkára.
„Richarddal talán az a legnagyobb baj, hogy sosem szán elég időt a dolgokra” – gondolta Emmeline. – „Vagy talán az ő emlékei lassabban térnek vissza, mint az enyémek.”
Addig forgatta a tárgyat, míg rá nem jött, hogy a markolat díszítőelemei nem véletlenül olyan kiképzésűek, mintha picinyke tűk lennének. Hirtelen arra is rádöbbent, hogy valószínűleg a késnél hatékonyabb fegyverre akadt, amely a rajta lévő éles kiszögelések révén azonosítja használóját. Biztosan nem tudta, hogyan veheti hasznát, de mindenképp tenni akart vele egy próbát. Behunyta a szemét, és felkészülve a fájdalomra, jobb kezét teljes erőből rászorított a fegyveragyra.
Csupán szóra sem érdemes csípéseket érzett, miközben miniatűr horgok siklottak a bőre alá. A következő pillanatban a fegyver életre kelt, és vibráló felirat jelent meg az oldalán eddig élettelenül várakozó képernyőn: EMMELINE.
A lány tudatában magától merült fel a lézerpisztoly kifejezés, ahogy a monitoron sorakozó betűket is automatikusan el tudta olvasni. Úgy vette észre, a gyilkos eszköz valósággal hozzánőtt a bőréhez, mintha apró csapocskák nyíltak volna a bőrében, amelyek vérével táplálják a fegyvert.
Csupán gondolnia kellett rá, és a csőből kivágódó fényimpulzus füstölgő lyukat vágott a dzsungelbe. Utána csak átvillant az agyán, hogy visszateszi a derekára kötött tokba, és a szerkezet azonnal tokjába siklott, mintha láthatatlan erő röpítette volna helyére.
A lány néhányszor kipróbálta működését, aztán az emberrablók nyomába eredt. Szüksége volt Richardra, és tudta, ha kell, ölni is képes érte, hogy visszakapja.
3.
Emmeline nagyon ritkán járt a vadonban, inkább Richardra bízta a vadászatot. Néhanap behatolt a sűrűbe némi gyümölcsért, vagy szórakozni a majmokkal, de olyan mélyen sohasem ment be, mint a fiú, mert tartott a ragadozóktól. Eleinte féltette a fiút, de gyorsan bebizonyosodott, hogy tud magára vigyázni a rengetegben.
Nagyon jól el tudták osztani egymás közt a feladatokat: Richard reszortja volt a halászat és a vadászat, az övé a mosás, a hevenyészett kunyhó rendben tartása, és a főzés a fiú által készített kezdetleges edények segítségével. Otthonuk nem tartozott a legtökéletesebb építmények közé – nagyobb viharok alatt utat talált az eső a tető résein –, de mégis megvédte őket az elemek tombolásától.
Esténként együtt melegedtek a fiú által rakott egyszerű tűzhely lángjainál, és megpróbálták összerakni kettőjük törékeny emlékszilánkjait, melyek semmiképp sem akartak egységes egésszé állni.
Minden homályosnak tűnt és bizonytalannak. Tudata ködéből felmerült egy hajó képe, amelyen másokkal együtt menekültek valami vagy valaki elől; de hogy kikkel, és hogy ki volt az ellenség, sehogy sem tudták felidézni.
A nagy vihar viszont, amely összeroppantotta járművüket, mindkettőjük emlékezetébe beleégett. Dübörgés, sikolyok, égig tornyosuló hullámverés; a katasztrófát nem lehetett elfelejteni. Csak Richard és ő jutottak partra. Forró fövenyen tértek magukhoz, anélkül, hogy bármi elképzelésük lett volna a világról, amely körülveszi őket. Emmeline tudatában lassan szavak merültek fel, noha a kezdet kezdetén társa és saját nevén kívül nem sok minden jutott az eszébe, miközben osztozott társával a részleges amnézia szorításában.
Együtt fedezték fel új birtokukat, amelyen más értelmes lény nem létezik rajtuk kívül. Néha Emmeline álmaiban megjelent Isten – a nagy sugárzó fényességet legalábbis Istennel azonosította –, de erről egy szót sem ejtett a fiúnak.
„Emmeline” – mondta a valójában meghatárohatatlan jellegű entitás. – „Nemsokára egyesülnöd kell Richarddal. Titeket az én képemre és hasonlatosságomra teremtettek. Valaha sokan voltak hozzátok hasonlók, de aztán a Sors ellenetek fordult. Az a hajó volt az utolsó mentsváratok, ti pedig világ vagytok a világban, és az én legméltóbb örököseim. Ellenségeitek kevesen vannak, de egy napon újra rátok fognak találni.”
„Te vagy Isten?” – kérdezte bizonytalanul a lány. – „Hogy érted, hogy egyesülnöm kell Richarddal?”
A sugárzó lény azonban nem adott választ.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy a Richardot elrabló ismeretlenek az ellenség. Nem csak azért üldözte őket, mert elveszettnek érezte volna magát a fiú nélkül. Abban reménykedett, információk birtokába juthat a révükön, amelyek segítenek rájönniük, kik ők és hol vannak.
Hamarosan beesteledett, és bár valószínűnek tűnt, hogy az idegenek megálltak, a dobszó elárulta tartózkodási helyüket. A támadóknak sejtelmük sem volt róla, hogy Richard nem egyedül tartózkodik a szigeten, különben biztosan nem csaptak volna ekkora lármát. Eszük ágában sem volt leplezni, merre járnak.
Emmeline rövidesen megpillantott az őserdőt északról szegélyező hegység vonulatait, és ez nyilvánvalóvá tette, hogy az emberrablók valamelyik eldugott barlangban húzódtak meg. Amennyire tudta, Richard sosem merészkedett a dzsungelben ilyen messzire.
A zord sziklák óriások játszótereként meredtek az összefüggő vadon felé. A fémszínű bércek fölött ködtakaró lebegett, és a lánynak az a benyomása támadt, ha továbbhatol a hegyek lábánál, olyan titkok birtokába juthat, amelyekről addig nem is álmodhatott.
Emmeline keskeny vonallá préselt ajakkal elszántan továbbindult a dobszó nyomában, és belépett az ismeretlen birodalmába.
4.
A sziklák jéghidegek voltak és nagyon kemények, hegyes élek szegélyezték őket, ami korántsem könnyítette meg a mászást, de Emmeline-t nem riasztották el. Váratlanul ráébredt, hogy jól boldogul az útját álló nehézségekkel, noha néhol csak az ujjain lógott, és alig tudta megvetni a lábát egy-egy keskeny peremen vagy mélyedésben. Ennek ellenére feltartóztathatatlannak bizonyult, miközben foggal-körömmel küzdött az előrejutásért. Bár nem volt gyakorlott hegymászó, mégis gyorsabban az ütemes zaj forrásául szolgáló barlanghoz jutott, mint amire számított. Ráadásul nem érezte különösebben fáradtnak sem magát, pedig a nap folyamán csupán néhány gyümölcsöt fogyasztott.
A szürkés színű nyílás bejárata előtt nagydarab őrszem állt unottan. Emmeline, amint megpillantotta, azonnal tudta, hogy a férfinak a barlang őrzése a feladata, és hogy ki kell iktatnia az élők sorából, ha meglepetésszerűen akar rajtaütni a társain.
Az álmosság mellett nyilván a bentről hallatszó dübörgés is elősegítette, hogy a poszt ne érzékelje idejekorán Emmeline közeledtét. A lány néhány percig tanulmányozta ellenfelét, mielőtt támadásba lendült.
Az idegen hasonlított rá és Richardra, de mégis valahogy másnak tűnt. Tagjai elnagyoltaknak és darabosaknak látszottak, arcát mély vonalak árkolták, gyér haja teljesen fehér volt. Emmeline ifjúnak és legyőzhetetlennek érezte magát a görnyedt alakhoz képest, aki egyelőre még élt és lélegzett, noha hátralévő percei meg voltak számlálva.
A lány még sohasem oltott ki semmilyen életet, legalábbis nem emlékezett rá. Tudatában nem ködlött fel semmiféle tanítás arról, bűn-e gyilkolni. Ám ha biztosan tudja, hogy igen, az sem gátolta volna meg abban, hogy végezzen a férfival.
Emmeline villámgyorsan feltornászta magát az utolsó sziklapárkányra, és felemelte a kezét.
Az őrszem szája elkerekedett a rémülettől, de nem maradt ideje sikoltani.
A lézerpisztoly villanásnyi gyorsasággal jelent meg Emmeline kezében, aki rögtön tüzet nyitott célpontjára. A fénysugár szétrobbantotta a férfi légcsövét, és az holtan vágódott el a barlang bejáratában.
A lány átlépte a hullát, és előre indult a szürke falak keretezte folyosóban.
Az alagút hamarosan hatalmas terembe torkollott, amelyhez hasonlót Emmeline még sohasem látott.
A tágas helyiségben kagyló alakú ülőalkalmatosságok sorakoztak, szürkés színű dobozok mindenféle villogó fényű, apró kaviccsal; fölöttük pedig csillogó ablakok látszottak, melyek határtalan, aprócska porszemek által megvilágított sötétségre nyíltak.
„Kijelzők, vezérlőpultok, monitorok” – bukkant fel a lány elméjében az első pillantásra ismeretlennek tűnő tárgyak neve, miközben tekintete a fiút kereste.
Richard a terem közepén hevert egy hengeres tárgyhoz erősítve, testét vékony kábelek kötötték össze a szürke dobozok egyikével. Az idegenek mohó tekintettel vették körbe, és testtartásuk elárulta, hogy valami gonoszságra készülnek a fiúval.
Emmeline érkezését nem vették észre, elmerültek valamilyen különös szertartásban, amellyel talán ők is elveszettnek hitt emlékeket próbáltak felidézni. Richard nem volt magánál, úgy tűnt, valamiféle kábulatba vagy transzba esett.
A lány azonnal lemészárolhatta volna elrablóit, de feltámadó kíváncsisága meggátolta, hogy tüzet nyisson rájuk. Érezte, a fiúnak nem esett komoly baja, és tudnia akarta, mi fog történni.
Az idegenek furcsa szavakat mormoltak valamilyen rejtelmes liturgia részeként, melynek értelmével úgy tűnt, maguk sincsenek teljesen tisztában.
– Gravitációs hajtómű – suttogta egyikük.
És sorra folytatták a többiek.
– Pionír többgenerációs űrhajó.
– A Föld leghatalmasabb programja, hogy áthatoljunk a galaxison. A világ legtökéletesebb Mesterséges Intelligenciája és engedelmes androidjai gondoskodnak a legénységről.
– Szimulált környezet, világ a világban.
– Az MI megbízható, az androidok jól szolgálnak.
Úgy beszélték, mintha egy különös, elfeledett vallás főpapjai lennének, akik maguk sem értik hitük lényegét, és képtelenek felidézni múlt ködébe veszett eszméik jelentését. Az egyik támadó elfordított egy kapcsolót, és a semmibe nyíló ablakok egyike életre kelt.
A csillogó felületen szakállas férfi alakja bukkant fel, aki égszínkék tekintetét, mintha egyenesen az idegenek mögött meghúzódó lányra vetette volna.
– John Sheppard vagyok, a Pionír többgenerációs űrhajó kapitánya. Ez az adás akkor is bejárja az univerzumot, ha én már nem leszek, csak az utódaim. Ez a Föld leghatalmasabb programja, hogy áthatoljunk a galaxison, akkor is, ha több emberöltőnyi időt vesz igénybe az utazás. A világ legtökéletesebb Mesterséges Intelligenciája gondoskodik a legénységről és engedelmes androidjai. Az ő felelősségük vigyázni a biztonságunkra. Szimulált környezet vesz körül bennünket, világ a világban. Van itt minden, szigetek, növények, állatok, véletlenszerű időjárás, mintha magunkkal vinnénk egy kis darab földet, még ha mesterséges is minden. Az MI megbízható, az androidok jól szolgálnak bennünket, és talán, az unokáim vagy ő ivadékaik találnak olyan bolygót, ahol újra letelepedhetnek anélkül, hogy elfelejtenék, honnan és miért indultak útnak.
Itt a szakállas férfi elölről kezdte, miközben hallgatósága megbűvölten, tátott szájjal figyelte.
– John Sheppard vagyok, a Pionír többgenerációs űrhajó kapitánya…
Ekkor Richard kinyitotta a szemét, és miközben segítőtársára meredt, a torkából kitörő ordítás megtörte a varázst.
– Öld meg őket, Em!
A fiú elrablói rémülten megperdültek, de semmit sem tehettek. A lézerpisztoly tüze könyörtelenül elpusztította őket.
5.
Richard sokszor faggatta róla, mire jött rá, de Emmeline nem volt hajlandó elmondani neki annál is inkább, mivel ő sem vette biztosra, hogy jól látja a helyzetet. A fiú elrablóit dühödten salakká változtatta, hogy ne ébresszenek társában felesleges kérdéseket.
Richarddal ellentétben a lány tudatában egyre több emlék villant fel; szavak, definiciók régi beidegződések árnyai. Úgy vélte, az idegenek csupán külsőleg hasonlítottak kettejükre. A képernyőn megjelenő férfi nyilván azokat nevezte androidoknak. Az MI-nek nevezett lény talán fellázadt, és Sheppard leszármazottai ellen fordította eddig hű szolgáikat.
„Android” – jutott Emmeline eszébe hirtelen. – „Emberszerű robot.”
A definiciót további információmorzsák követték. A lányt eltöltötte a megingathatatlan bizonyosság: a Pionír fedélzetén tevékenykedő gépek tökéletes utánzatai voltak a Homo Sapiensnek. Meg tudták valósítani önmaguk reprodukálását is egy a humán lények szaporodáshoz hasonló művelet révén, amelyet az idegrendszerükbe programozott, szimulált nemi ösztön idézett elő. Ráadásul az újdonsült gépezet másolta ugyanazokat a fejlődési szakaszokat, amelyeket gazdáik magzatai jártak végig születéstől halálig. Talán egy idő után az androidok újabb generációi azt hitték magukról, igazából ők az emberek.
Emmeline képzelete felvillantotta az egyik lehetséges megoldást a vele és Richarddal történtekre. Ők és még néhányan Sheppard utódai közül egy hajón próbáltak elmenekülni az áruló androidok elől, de a kitörő vihar elpusztította járművüket, és csak kettőjüknek sikerült emlékezetvesztve partot érniük. Üldözőik végül itt is rájuk akadtak. A lány megértette, szaporodniuk kell, és sokasodniuk, ha le akarják győzni az MI-t, aki öntudatra ébredt és halálra ítélte az űrhajó húsvér utasait.
A nyári éjszaka balzsamos meleget árasztott, és az égen milliónyi csillag sziporkázott, amikor Emmeline rászánva magát a sorsdöntő lépésre odafeküdt Richard mellé a forróságot árasztó parti fövenyre és a fülébe suttogta:
– Oda akarom adni neked magam!
„Jól teszed” – mondta a tudatában Isten, és a lány altestében kezdődő sajgás, még jobban erősíteni látszott a felsőbb lény helyeslését.
– Óh, Em – hörögte rekedten Richard, amikor a lány vakmerően a lába közé nyúlt.
Aztán túlfűtött hangon hozzátette:
– Ez nagyon jó!
– Csodálatos lesz, meglátod – zihálta Emmeline extázisba esve az izgalomtól.
Vadul dörzsölgetni kezdte a fiú ágyékából kimeredő üreges fémkúpot, aztán a közepéből előbukkanó kábelt a saját szeméremdombján megjelenő aljzatba illesztette, és körkörös mozgásba kezdett csípőjével. Elfúló nyögéssel egyesültek a gyönyör áradásában, és miután eljutottak a csúcsra, sokáig feküdtek összefonódva a szigetre boruló csillagfényes éjben.
|
|
|
- január 21 2010 17:45:38
hát...fantáziád az van olyan hosszúnak tünt,mikor megnyitottam, s közben mégsemtetszett |
- január 21 2010 20:11:59
Köszi, Mse, aranyos vagy! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
