|
 Vendég: 32
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
(gondolatok az irodalomról, áhitatról, alázatról)
Eszmélésem óta életem, mindennapjaim része a vers, az irodalom. Emlékeimben ma, fél évszázaddal kés?bb is él egy piros posztósapkás, alig három éves kislány, aki - unalom?z?ként, a véget nem ér? hosszú úton, amely a kis vidéki állomásról vezetett a falunkba mondókával múlatta az id?t, türelmesen bandukolva édesanyja mellett:-Nyárfás úton süt a nap,minden gyerek könyvet kap-A folytatásra, sajnos, már édesanyám sem emlékszik, s hogy mondókabéli álmom megvalósult-e, és megkaptam-e az áhított könyvet akkor, jutalmul a hosszú, fárasztó gyaloglás után, arra meg én nem emlékszem, csak sejtem, hogy megtörténhetett a csoda. Igen, csoda, hiszen számomra már akkor csoda volt ismerkedni a mondókákkal, gyermekversekkel, amelyek aztán esténként, ha a Mama dolgozni indult, az ? hangján keltek dalra becsukott szemeim mögött. Bársony hangját idézve altattam magam az aznap t?le tanult kis versikékkel, és úgy aludtam el, hogy álmomban fogtam a kezétr30; Soha nem tudom megköszönni neki, hogy az emberfeletti munka, a házépítés nehézségei mellett, amikor csak tehette, versekre tanított. Így aztán, miel?tt hat évesen iskolába mentem, nem volt furcsa a néhány évvel id?sebb, már iskolás, nagylány n?véremhez családlátogatásra érkez? tanító néninek, hogy az els?s olvasókönyvb?l folyékonyan olvastam el az általa kiválasztott olvasmányt. A címére is emlékszem, és a bet?kre, képekre: Cili iskolába megy. Sáros lett a cip?je. Az iskola számomra a csodaország volt. Boldogan jártam a kis falusi iskolába, ma sem feledve a drága Várnagy Ili nénit, els? tanítómat, és a többieket, akikhez úgy lehetett odabújni apró titkainkkal, mint édesanyánkhoz szerettünk volna, aki szegény éjjel-nappal dolgozott, ahogy a papa is. Feledhetetlen estéink voltak olyankor, amikor mindannyian otthon voltunk, különösen, ha a nagymama, anyai nagyanyám is ott volt nálunk, aki gyakran jött el vigyázni ránk a szomszéd faluból, erd?n át, gyalog, éjszaka indulva, hogy hajnalra odaérjen hozzánk. Ültünk a hatalmas konyhában, ami kés?bb a szoba lett, - én a kecskelábú asztal alatt, a többiek az asztal körül, és hallgatták a véget nem ér? színjátékot - olvasást, versmondást, - amit n?véremmel egymás szavába vágva, el?adtunk. Nem hiányzott a televízió, amir?l akkor még azt sem tudtuk, hogy létezik. A fels? tagozatban már minden iskolai ünnepélyen verset, prózát mondtunk Marikával, - volt, hogy ketten, együtt is. Ács László tanár úr pedig felismerte, hogy ez életünk fontos része, ápolni, fejleszteni kell a bennünk szunnyadó mélységes irodalomszeretetet. Így aztán a létez? összes szavalóversenyen indultunk az ? felkészítése mellett, és ? volt az, aki sorra a kezünkbe adta a nagy költ?k könyveit úgy, hogy gyakran a kis falusi könyvtárban is ott ült velünk, hogy segítsen válogatni. Gyönyör? id?k voltak. Dalolt a lelkünk, pedig két váltás mackónadrágon kívül nem túl sok ruhánk volt. A középiskolában aztán folytatódhatott kalandos, boldog utazásom az irodalomban. A nagyvárosban már irodalmi körök vártak, és életemet továbbra is kitölthette az, amiért érdemes volt minden nap felébredni: egy-egy újabb költemény megismerése, meghallgatása neves el?adóktól, irodalmi estek, és végre könyvek, igazi verseskönyvek, amelyek már a sajátjaim voltak, és szerencsére, egyre szaporodott a számuk. Azóta is szívmelenget? érzés a lakás könyvespolcán megtalálni a hetvenes években néhány forintért vásárolt, ma már szinte megfizethetetlen ritkaságokat. Aztán a könyvespolcon gy?l? kincsek rejtelmei elvarázsolták szerelemre ébred? lelkemet, kés?bb gyermekeimet is, szerencsére. Soha egyetlen alkalommal sem okozott gondot a házi feladatul kapott irodalmi, vagy történelmi gy?jt?munka, csak keresgélni kellett kicsit a lakásban már-már minden szabad helyet elborító könyvek között. Nekem, nekünk a könyvek, a versek, az irodalom szorosan az életünk része volt mindig. Jó volt így élni. Nem is értettem soha, hogyan kerülhettem a pénzügyi életbe munkám során. Aztán, a végtelennek t?n?, életigenl?, meghitt boldogságot egycsapásra porig zúzta a sors kegyetlen próbatétele, Zoli fiam elvesztése, hogy azután a gyászban megfagyott, riadt, halálvágyó lelkemet visszatántorítsa a h?séges társak, a versek közé - most már tudom, örökre - úgy, hogy észrevétlenül a tollat is kezembe rejtette, és a fájdalomba nem hagyott belehalni, hanem helyette írásra késztetett. Leveleket, botladozó rímeket írtam Zolinak naponta, a temet?i szívettép? beszélgetések után. Így volt ez hosszú évekig, mígnem életem másik csodája, Orsi lányom elárulta: babát vár. Akkor azonnal megváltozott minden a lelkemben. Kerget?z? mondókafoszlányok, gyerekversikék vették át agyamban a fájdalmas emlékezés, a makacsul belém költözött gyászos dallamok helyét, vagy legalább is helyet kerestek maguknak konokul, és találtak is, szerencsére. Azóta unokámnak, kicsi Mirának írok mondókákat, gyermekverseket, aki id?közben megérkezett a Földre, és szívünkbe az általa hozott új csodával visszaköltözött a szavakkal el nem mondható boldogság. Ha nézem ezt a csöpp csodát, és édesanyját, szétfeszít a szeretet, örömöm határtalan. Ha átkarol a kislányom, és együtt nézzük az álmában mosolygó, kicsi babát, boldogságom megsokszorozódik. Ám mégis hagyom, hogy a fájdalmas könnyek néha összegy?ljenek a szemem sarkában, ha a fiamra gondolok. Lányommal ma már szavak nélkül is értjük egymást. Mira születésével megértette, miért könnyes a szemem akkor is, ha mosolyogva altatódalt énekelek kislányának, aki még csak két hetes, és máris sokat tanultam t?le: mosolyogni, örülni újra, önfeledten, és hálát adni neki, a sorsnak, és Istennek, hogy érkezésével megismerhettem létünk új csodáját, miközben szinte észrevétlenül elengedtem Zolit végtelen útjára.Nekem a versek, a könyvek, az irodalom élet és halál. Nekik köszönhetem, hogy hálás vagyok létemért, - még ha megmutatta kegyetlen arcát is - és nem hívom, de nem is félem a halált. Nekem a rím, a ritmus a lét dallama. A boldogság, és a fájdalom muzsikája. Egyszer olvastam egy véleményt a rímes és szabadversekr?l. A kritikus valahogy így fogalmazott: a vers írója kier?szakolja magából a rímeket, feláldozva a mondanivalót is. Én err?l másképpen vélekedem. Lelkem hangjait ha versbe szedni készülök, el?tte már hosszan muzsikál bennem az örömteli ritmus, vagy szomorú dalra kél a bánat, - er?lködés nélkül, szinte ösztönösen - majd lágyan köréje gy?lnek a dallamos verssorok. Nem érzem soha úgy, hogy rabságban tartják gondolataimat a rímek, a ritmusok, de alázatos szeretettel olvasom a szabad verset is, és ma már tudom: a vers, az irodalom szeretete létünk értelme lehet: élni segít, és meghalni tanít.
Nekem a vers a lelkem is... |
|
|
- november 08 2007 13:49:24
Kedves Író! mélyen egyettértek " nekem a vers a lelkem is..."Én is örömömben, vagy éppen fájdalmamban fordúltam a versíráshoz és az irodalom mindig segített az életbe eligazodni, az írás vagy az olvasás mindig megnyugtatott.Örülök hogy rátok találtam. Én már-már azt hittem, hogy a mai irodalmi élet halott, szerencsére meggy?ztetek hogy nem az.Kívánok neked sokszép élményt és ihletet az íráshoz. Szeretettel :Ildi |
- november 08 2007 21:57:47
Köszönöm, Ildikó, - mindannyiunknak kívánom én is. |
- november 09 2007 13:22:14
Szép volt ez a boldogsággal, de fájdalommal is teli élettörténet a gyermekkortól jelen napjaidig és benne az unoka, az újra megtalált boldogság jelképe és a mindvégig a sorokban bujkáló szépirodalom egyszemélyes története. Jó volt olvasni és megismerni.
Tibor |
- november 10 2007 11:42:29
Köszönöm, kedves szaaidat, Tibor. Er?t adóak... |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. december 03. kedd,
Ferenc napja van.
Holnap Barbara, Borbála napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
