|
 Vendég: 116
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Mi lesz most?
Hazafelé a buszon próbált közelébe kerülni, de sehogy sem sikerült, anélkül, hogy ne legyen feltűnő, Nézte a lányt, aki az ablak melletti ülésre telepedett, lábait felhúzta, s az előtte levő ülésnek támasztotta. Látszólag nem is figyelt rá. Nézte a tájat, ahogy el¬suhannak a fák, falvak. A napsugár elhaló fénye az ég alján piroslott. Próbálta kitalálni mi járhat a lány fejében. Érezte, szándékosan nem néz rá. Szuggerálta, csak egy pillantást vessen felé, de csak kifelé bámult az ablakon.
Úgy látszott, mintha Viktóriát nem foglalkoztatná a délután. Pedig hatása alatt volt. Érezte a fiú tekintetét. Rájött nem így képzelte. Azt hitte, csupán futó kaland lesz, semmi más, de most mást érzett. Tudta, hisz érezte a fiú is így érez, de úgy gondolta, nem lenne „fair” vele szemben, ha most ráakaszkodna. Ezt ő rontotta el, s ezért nem, mert a fiúra nézni. Próbálta magára erőltetni a nyugalmat, de lelkében tombolt a düh. Magára volt mérges, mert rájött hülyeséget tett.
Lassan begördültek az állomásra. Mindenki készülődött, apja hangját hallotta.
- Viki, gyere megérkeztünk! -
Feltápászkodott, elindult az ajtó felé. Lent a fiú várta, s lesegítette a lépcsőn.
- Mikor látlak? - kérdezte
- Nem tudom - válaszolt, és kihúzta kezét a fiú tenyeréből. Elindult apja után és eltűnt.
Kristóf egy darabig tétován állt, sután nézett utánuk. Fejében csak egy gondolat járt, "nem lehet így vége". Úgy tűnt, hogy mégis. Lassan elindult a kijárat felé. Bambán maga elé bámult, nézte cipője orrát.
Viktória hallgatagon lépdelt apja mellett.
- Mi a baj kicsim? - kérdezte apja, akinek feltűnt, hogy egész úton egy szót sem szólt a lánya.
- Semmi apu, csak elfáradtam - válaszolt gyorsan
- Jól érezted magad?- az apa érezte lánya hangjában a szomorúságot, de ismerte, így elfogadta a választ.
- Igen, nagyon szép időnk volt - Próbált szervtelenül beszélni, hogy apja ne érezze ki hangjából a bánatot, de az öreg jól ismerte már lányát, tudta valami bántja. Azt is tudta, hogy ha akarja, magától elmondja. Ismerte annyira, ne kérdezzen semmit, hisz ha úgy látja, beavatja titkaiba, ha nem akarja, akkor hiába kérdezi. Amióta felesége meghalt, s egyedül maradt lányával eléggé közel került a gyerekhez, ahhoz, hogy bízzon abban, hogy beavatja titkaiba. Csak várnia kell. Érezte lánya izgatottságát, de elhatározta, kivárja, amíg a gyerek elmondja mi bántja. Úgy gondolta talán a kölyök miatt szomorú. Észrevette, amikor visszajöttek. Látta, hogy a fiú egész délután a lányát nézte. Érezte, ez lehet a hátterében a gyerek hallgatagságának. Viktória csendesen lépdelt. Fülében hallotta a fiú hangját. Bosszantotta, hogy nem tudja kiverni a fejéből a délutánt. Pedig el kell felejtenie. Úgy gondolta pár nap és túl lesz rajta, ahogy mások is. Most viszont még nagyon-nagyon szomorú és nehéz volt a szíve. Lassan hazaértek. Megfürdött és bezárkózott a szobájába. Arra gondolt, ha gyorsan elalszik reggelre, elfelejti az egészet, de sehogy sem jött álom a szemére. Csak forgolódott ágyában. Minduntalan a fiú szemeit látta maga előtt. Érezte hajának illatát. Sírva fakadt.
Hülye liba! - szidta magát kiabálva, aztán csak magától, magában kérdezte -"Vajon ő hogy lehet most. Ő is így szenved, mint én? Pedig ez igazságtalan. Én megérdemlem, ő nem"- Aztán azzal nyugtatta magát, hogy a fiúk könnyebben veszik. Nekik csak trófea.
Pedig Viktória tévedett. Kristóf szinte önkívületi állapotban ért haza. Egész úton az járt a fejében, "miért alakult így? Ez a lány kell neki!" Most is érezte az illatát, kezeit, ahogy simogatja. Hallotta kellemes, lágy, dallamos hangját. Sehogyan sem tudta kiverni a fejéből. Minduntalan feltört belőle az érzés, ahogy tartja kajaiban, ahogy a napsugár szikrázik szőke hajkoronáján. Csodásan szép volt, nem akarta elfelejteni ezt az érzést, a látványt. Tudta, akár hogy is alakul az élete, ez örökké övé marad, örökké szép emlék lesz.
- Nem akarom, hogy csak emlék legyen! - mondta hangosan, magának.
Észre sem vette édesanyját, aki mellette állt. Kérdőn nézett rá, nem értette fiát, ezért kíváncsian kérdezte.
- Mit mondtál kisfiam? - Az anya középkorú, magas, szőkésbarna hajú nő volt, aki még most is csinosnak mondható. Barna szemeiben kíváncsiság ült. Kristóf tőle örökölte szemeit.
- Semmi anyuci! Nem neked szólt, csak hangosan gondolkodtam. -
- Valami baj van? Kérdezte az anya aggódva.
- Dehogy, ne aggódj! Apa és a fiúk? - terelte másra a szót
- Tévéznek -
- Sziasztok - szólt be a nyitott ajtón, ahol a család többi tagja a tévét nézte.
- Megjöttél? - Nézett az ajtó felé apja.
- Igen, apa!
- Hogy érezted magad? Nem bántad meg, hogy elmentél?
- Nem. Nagyon jó volt. Ne haragudjatok, de lefekszem, elfáradtam.
Ez persze nem volt igaz, csak ürügyet keresett, hogy egyedül lehessen. Úgy érezte, most nem igazán van türelme családjához. Nem akarta megbántani őket, így hát elvonult saját birodalmába. Azon töprengett mit tegyen most. Nem akart lemondani Viktóriáról, de erőszakos sem akart lenni. Érezte, akkor a lány még jobban elzárkózik. Azt pedig végképp nem akarta. Végigdőlt az ágyán. „Vajon mit csinálhat? Gondol-e rám?” töprengett. Agyában kavarogtak a gondolatok. Vikinél járt, megpróbálta elképzelni mit csinálhat. Érezte a lány karjait, ahogy átölelik. Be¬csukta a szemét, s látta maga előtt Vikit, ahogy nevet a vakító napsütésben. Ez az érzés átjárta egész testét, lelkét. Ezzel a jóleső érzéssel elaludt.
Viktória hánykolódott ágyában, mint már másfél hónapja minden éjjel. Sehogyan sem tudott elaludni. Azon törte a fejét, most mit tegyen. Szóljon apjának, vagy inkább ne. Arra gondolt, hogy ha édesanyja itt lenne, ő biztosan tudná, mit kell tenni.
Anyu, mit tegyek? - kérdezte félhangosan – Tudom, hülyeséget tettem, de most mit tegyek? Azt hittem túl leszek rajta, ahogy mások is. Miért van az, hogy nekem még ez sem sikerült? Nem tudhatja meg, nem szabad! Nem tehetem meg vele, hogy lekötöm, hisz én okoztam a bajt. Ezt nekem egyedül kell megoldanom. Mond anyu, helyesen cselekszem? Vagy inkább mondjam el? Honnan tudjam, mi volna a helyes? - Viktória tépelődött, hisz azt hitte hamar túl lesz az egész kalandon, de arra nem számított, hogy ennyire fájni fog. Éjszakánként mindig a fiúval álmodik, hallja a hangját. Ha becsukja szemét, a fiú szemeit látja. Már-már azon volt, hogy nem teszi le a telefont, ha hívja. De mit mondjon? Mondja meg neki, tévedett, neki is sokat jelent. Sokszor gondolkozott azon, hogy vajon a fiúnak is ilyen nehéz-e? Ahogy teltek a napok egyre fájóbb volt a felismerés, kell neki a fiú. Aztán rádöbbent, a kalandnak következménye is van, s ettől még jobban megzavarodott. Megijedt, erre nem gondoltam, s most nagyon félt. Mit tegyen? Kitől kérjen tanácsot? Ha apjának szól, hogy reagál majd? Biztosan tudni akarja ki volt az, aki az ő kislányával így elbánt. Szegény apja, ha tudná, ő tette. El kell mondania. Elhatározta, másnap elmondja apjának. Elmondja az egészet, és azt is, hogy döntött. Azt tudta Kristófnak nem szól. Nem teheti tönkre az életét, mert ő meggondolatlan volt. Annál jobban szerette. Elveteti, s így nem derül rá fény. Csak ne félne ennyire.
Kristóf most is, mint mindennap, Vikire gondolt. Azon tűnődött, mit tegyen, hogyan tud a közelébe kerülni. Másfél hónapja mindent latba vetett, hogy találkozzon vele, de ő láthatóan kerülte. Ha telefonon hívja, leteszi a kagylót, pedig csak hallani akarja a hangját. Most is, mint mindig, felemelte a telefont. Tárcsázott.
- Halló! Szia Papa, Kristóf vagyok, Vik ott van? - kérdezte, miután a vonal másik végén Papa hangját hallotta. Reménykedni kezdett, hátha most talán sikerül beszélni Vikivel, hallani a hangját.
- Megnézem, lehet, hogy már alszik. - felelte az öreg.
Csend..., most talán sikerül. Izgatottan várt, szíve hangosan kalapált, lélegzete elakadt. Most talán...?
- Szia – Viki remegve vette fel a telefont. Meditált, hogy beszéljen-e a fiúval, aztán úgy döntött, igen. Szívverése felgyorsult, alig jött ki hang a torkán. Mit mondjon?
- Szia Vik. Hogy vagy? - Kristóf hangja remegett.
- Jól kösz. - felelt alig hallhatóan.
- De jó hallani a hangodat. Annyit gondoltam rád. Többször hívtalak. - Kristóf hangja elakadt. - Nincs semmi baj? Olyan furcsa a hangod. Találkoznunk kellene, beszélni szeretnék veled. - Mondta egyhuzamban, mintha attól félne a másik oldalon, leteszik a kagylót. Csend. Tudta, hogy a vonal túlsó végén még ott vannak, hisz hallotta a szuszogást, de válasz nem jött. Újra próbálta. - Vik, hallod?
- Igen.
- Mit mondasz, csak látni szeretnélek. Ez olyan nagy bűn?
- Nem, nem bűn, dehogy csak...
- Csak?
- Jó, holnap – vágta rá Viki, némi gondolkozás után.
- Hánykor? Hol? Mondd nekem minden jó!?
- Ötkor, a szökőkútnál, a Blahán.
- Jó, ott leszek. Vik…
Kattanás. Mondani akart még valamit, de a vonal túlsó végén befejezték a beszélgetést, s helyére tették a kagylót.
Kristófot elfogta az izgalom. Agyában zakatoltak a szavak. Végre! Hol¬nap látja! Azon gondolkozott mit is mondjon. Mondja el neki mennyire, szereti, hogy azóta is fogva tartja az érzés. Mondja el, hogy mennyire vágyik rá, hogy lássa, hallja, megérintse? Hogy éjszakánként arra ébred, hogy nevét szólítja, érzi hajának illatát. Hogy mondja el? Muszáj látnia! Mondja el, mennyire kínozza az érzés. Tépelődött. Nem tudta, miként reagál majd Viki az érzelmeire. Elhatározta, megmondja, mit érez iránta. Tudnia kell, hogy neki nem csak egy futó kaland volt. Legalább esélyt adjon.
Amikor Viktória letette a telefont, teljes testében remegett. Nem tudott mozdulni, csak állt. Lassan elindultak könnyei, hagyta, had folyjon az arcán. Majd hirtelen heves zokogás rázta meg a vállát.
Apja ott állt mellette. Átkarolta.
- Mi baj kicsim? Elmondod? - Már rég figyelte lányát, tudta, hogy tépelődik, de megfogadta, nem kérdezi. Most viszont érezte, nem várhat tovább. Leültette a székre. - Mondd! -
- Apu! Én olyan szerencsétlen vagyok! Én tettem valamit, amit nem kellett volna, s most itt a büntetés – kezdte hüppögve. Elmesélte a réten történteket. Nem nézett apjára, várta, hogy mit szól, félt a megvetésétől, de apja megsimogatta a fejét.
- Kislányom, tényleg butaságot tettél. Nem játszhatsz mások érzelmeivel. Tudod-e, hogy nem minden fiú csak arra utazik? Kivételesen Kristóf rendes gyerek. Látom rajta, hogy valami bántja, de nem tudtam, hogy mi. Ő hívogatott? Miért nem akartál beszélni vele? Jobb letisztázni a dolgokat. -
- Apu! - Viki apja nyakába borult, és keservesen sírt.
- Most mit akarsz tenni? -
- Nem tudom, csak azt, hogy nem tehetem meg vele, hogy kettétörjem az életét, hisz nem érdemli meg. Tudod, azt hittem, hamar túl leszek rajta, mint bárki más, a barátnőim például, nem gondoltam hogy ilyen nehéz. Apu mit tegyek? Lekötni nem akarom, de helyes-e, ha eltitkolom? -
- Nem, erről nem csak te döntesz egyedül. Lehet, hogy ő másként gondolja. Szerintem joga van megtudni, és utána döntse el, hogy mit akar. Az övé is nem csak a tied. -
- Igaz, de én dúltam fel az életét, azzal, hogy... Most meg csak úgy akasszak a nyakába egy babát. Azt már nem! Ezt nem tehetem! Már döntöttem, erről nem nyitok vitát. Utána megmondom majd... Egyszer. Csak ne félnék ennyire. Az a baj, hogy nagyon félek.
- Igen, van is mitől. Én még akkor is azt mondom, tudnia kell! Nem az a bűn, amit tettél, hanem az, ha elhallgatod, s még esélyt sem adsz neki, hogy döntsön saját sorsáról. Mert mi van, ha ő mást akar, ha téged, titeket választ, akkor te mit teszel. Te mit akarsz, ez itt a kérdés. Kislányom, most okosan kell lépni, hisz életek vannak a kezedben, s ez nagyon nehéz. Ezért oszd meg mással. Gondold meg jól, mit teszel. -
- Jó, holnap megmondom neki. - Szólt Viktória, rövid gondolkodás után, majd felállt, és elindult szobája felé - Kösz apu, jó éjszakát -
- Jó éjszakát kicsim - Az apa hosszan nézett lánya után. Rádöbbent, nem ismeri eléggé. Az utóbbi időben nem fordított rá kellő figyelmet. Keveset volt vele. Magát okolta, ha több időt tölt a gyerekkel, talán meg lehetett volna akadályozni, de most már érezte, nem tehet semmit sem. Elhatározta, nem hagyja magára a lányát, mindig segíteni fogja.
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
