|
 Vendég: 88
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Rövid scifi arról, hogy milyen lehet az élet 30 év múlva, és hogyan alakul a fiatalok és öregek kapcsolata.
Gy.
Lena Belicosa: Zelina vénei
(2009 október)
Zelina elővette a naplóját, s ismét írni kezdett annak az embernek, aki időnként meg szokta látogatni. Ez úgy működött már, mint egy adóvevő. Amikor leírta a naplóba az üzenetet, általában kevés idő – néhány nap – szokott eltelni, mire az idegen megjelent. Szinte vette a gondolatait, vagy olvasott a gondolataiban, s amikor ezt le is írta, működésbe lépett az Univerzum.
- Kedves Migron! Régen beszéltünk, és most nagyon fontos kérdésem lenne hozzád. Nemrég olyan jelenet szemtanúja voltam, amely nagyon elkeserített. Jó lenne, ha beszélnénk hamarosan!
Mint tudod, gyakran megyek a város szélét övező fák környékére, mert már csak ott van egy kis zöld ebben a beton rengetegben. Van néhány magányos épület a fák között, ezek már talán nem is tartoznak a város közigazgatásához, és mindegyikben idős emberek laknak. Most is meglátogattam őket. Zodó bácsi aszott kezével botjára támaszkodva állt az ajtóban, s kedvesen beinvitált. Sok régi történetet hallottam tőle azokból az időkből, amikor még megbecsült polgárai voltak a társadalomnak, s amikre én már nem is emlékszem, hiszen csak 2012-ben születtem. Ma viszont egy nemrég történt esetről tájékoztatott, ami engem is megrázott.
- Ülj le gyermekem! Te vagy ma hetedik látogatóm. Tudod itt jártak hatan a városból, s közölték, hogy itt sem maradhatunk tovább, merthogy 70 fölött már csak terhére vagyunk a társadalomnak. Nem elég, hogy elvették a nyugdíjunkat, elvették az otthonunkat, elűztek a családunktól, nem kíváncsiak a tapasztalatainkra, a véleményünkre, most már az életünk is kell nekik. – mesélte.
Az elkeseredés könnyei csorogtak az öreg ráncos arcán, melyet szürke pulóverjének ujjával próbált felitatni. Nehéz volt látni ezeknek a szorgalmas, békés embereknek a fájdalmát, akik egész életükben dolgoztak, most pedig egy érzéketlen társadalom halálba akarja őket küldeni. - Vajon hová fejlődik még ez a világ? – gondoltam magamban. Együttérzéssel hallgattam a bácsi monológját, az értetlenségét az emberekkel, a társadalommal szemben, s nagyon fájt, hogy nem tudtam én sem megoldást a problémájára.
Aloés teát ittunk, amikor átjöttek a szomszédok is, akik szintén idős emberek voltak, s lassan már alig fértünk a kis lakás szalonjában. Egymás szavába vágva mondták a gondolataikat, ötleteiket, mit is tehetnének? Nem csak ez a város áll így hozzájuk, hanem sajnos az egész ország.
Közben az én gondolataim is elkalandoztak. A munkahelyemen én is látom minden nap, hogy az idősebbekkel hogyan bánnak a fiatalok, pedig ők még nem is öregek igazán. S emlékszem, hogy milyen sokat mesélt már a Mami is nekem azokról az időkről, amikor már az első évtizedben sem tudtak negyven éven felül munkát találni, de még a 27 éves anyukám is gondban volt, hiába volt sok képesítése, lehetetlen volt elhelyezkedniük. Azt értem, hogy sokan vagyunk, de azt igazságtalannak érzem, hogy az idősebbeket ennyire nem becsülik. Mami mesélte, hogy a főiskolán még azokról a társadalmakról is tanult, ahol nagyon nagy tiszteletben tartották az öregeket, az ő szavukra adtak, övék volt a döntés. Az idősek bölcsessége mindig sokat ért annak idején. Hol vannak már ezek az idők? Persze voltak olyan törzsek is, akik magukra hagyták az időseket, s sok helyen az idősek maguk választották a halált, mert úgy érezték, hogy terhükre vannak a fiataloknak. Most mégis úgy érzem, hogy nem helyes az, ami itt történik. Maminak szerencséje volt, nem látja, ami most itt van, már egy másik bolygón él. Jó lenne tudni, hogy vajon ő mit gondolna ezekről a dolgokról! Talán egyszer még találkozom vele…
Zodó bácsiék közben még mindig mondták a magukét, dühös kirohanásokat, vagy pedig az elkeseredés fájdalommal teli hangjait hallottam. Én mindig jól kijöttem az idősebbekkel. Ez is a Mami hatása. Pici koromtól arra tanított, hogy szeressek és tiszteljek minden élőlényt. Ne hagyjam, hogy bizonyos elvek befolyásoljanak, fogadjam el a tőlem okosabbak, bölcsebbek véleményét, és ne higgyek mindenféle politikai, médiabeli információnak. Most látom csak, milyen igaza volt!
- Zodó bácsi, hallottak már arról, hogy vannak emberek, akik másik bolygón élnek? –kérdeztem.
- Igen, hallottunk. Tudod Zelina, mi már elmúltunk 70 évesek, s nem akarjuk már a Földet elhagyni. Tudom, mesélted, hogy a nagymamád egy kutatócsoport tagjaként elment innen, ám biztosan ő is ragaszkodott a Földhöz, csak máshová szólította a feladata. Nekünk már nincs feladatunk, az életünk valóban a vége felé jár, csupán azt a néhány évet, ami még hátra van, szeretnénk békében leélni.
- Igen, megértem magukat. Nagyon is. Az utolsó hír, ami a Mamitól jött, az volt, hogy nagyon hiányzik neki a Föld, s hiányzik minden, ami a Földhöz tartozik, s mi emberek is. 10 éve volt ez. Azóta nem tudjuk, hogy él-e még, de valami azt súgja nekem, hogy igen!
Közben elbúcsúztam az idősektől, s hazafelé vettem az irányt. Több kerékpáros is elsuhant mellettem, amikor a városba érve kezdett leereszkedni a szürkület. 2042 októbere van, bizony már hűvös van és rövidebb a nappal is. Lifttel felmentem a 19. emeletre, majd vacsoráztam, és most ezeket írtam le Neked, kedves Migron!
Miután becsukta a naplóját, Zelina kiült a pici teraszra, és nézte a csillagokat, amelyek olyanok voltak, mint a lyukak az éjszaka függönyében. Összpontosított egy csillagra, amely fényesebben ragyogott, mint a többi. Nézte, nézte, s a csillag egyre nagyobb lett, már olyan volt, mint egy gömbcsillár, amely körbe pörögve szórta a fényt, s már nem létezett semmi, csak a pörgés, a fény, a csillogás. Zelina egyszeriben csak egy nagy tér közepén találta magát, különös fák nőttek a tér körül, s talán 50 m-re hívogató világosságot látott. Elindult annak irányába. Egy üvegajtót látott, melyen belépve egy hófehér teremben találta magát, ahol minden fehér volt, csak néhány bútor volt fekete. Olyan volt, mint valami új keletű, francia design-s szobában lenne, vagyis egy francia ismerősének volt ez a mániája, hogy minden hófehér. Nem sokára belépett Migron, szeretettel ölelték meg egymást, s hamarosan érezni lehetett mindenhol, hogy erős vibráció van jelen a szobában.
- Meghallottam a gondolataidat Zelina, és tudom, hogy beszélni akarsz velem, köszöntelek az új hajlékomban. Hogyan tetszik? – kérdezte.
- Hogyan kerültem ide? Eddig mindig te jöttél, mi ez, hol vagyok?
- Nyugalom Zelina, elérkezett az idő, hogy te is megtapasztalj valamit egy másik világból. Az én világom és a te világod párhuzamosak egymással, azonos az időnk, mégis minden más, s vannak még további világok is.
- Hallottam már erről, ezt eddig azonban nem mesélted, csak azt, hogy világutazó vagy, valamiért mindig úgy gondoltam, hogy egy másik bolygón élsz. Talán azért is, mert a Mami is egy másik bolygón él, s reméltem, hogy egyszer vele is találkozol. Nem is tudom. Valóban szép ez a szoba. S azt is megmondod, hogy pontosan hol vagyunk?
- Igen persze. Ez egy Holugria nevű ország, és most épp a legdélibb pontján vagyunk. Innen már csak 100 km a tenger, s jó a klíma is. Úgy döntöttem, hogy itt telepszem le. Na de hagyjuk most ezt, beszéljünk rólad, s arról, ami ennyire foglalkoztat.
- Rendben, de még válaszolj két kérdésre. Máskor is el tudok majd jönni ide? Mi ennek a módja?
- Természetesen, majd mindenre megtanítalak. Azért jelentkezem ilyen hamar, mert az a gond, ami ennyire emészt most téged, sajnos itt is probléma. Annyiban más nálunk, hogy itt már több ember gondolkodik ennek a megoldásán, akik nem akarják az időseket csakúgy félresöpörni az útból.
Aki szeretné végigolvasni, az menjen el a honlapomra, mert itt nagyon hosszú lett volna. :)
http://5mp.eu/web.php?a=lenabelicosa&o=rIbhCGwXxU |
|
|
- március 05 2010 10:24:45
Érdekes történet, kedves Léna, nam is tudtam, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom is a vénádban van... El fogom olvasni az egészet. Gratulálok!
Szeretettel, Feri |
- március 05 2010 10:49:41
Kedves Lena!
Nagyon szép és érdekes ez a történet, és bizonyára a további része is az, ami itt nem látható. Ahogy időm lesz, el fogom olvasni, mivel a tudományos-fantasztikus regények mindig ébren tudják tartani a figyelmemet.
Ha itt a Földön a hasznos alapanyagokból valóban csak hasznos dolgokat állítanának elő, akkor lehet, hogy nem kellene egy újabb bolygóra menekülni, és itt a Földön próbálnánk meg olyan egészséges feltételeket biztosítani mindannyiunk számára, hogy fiatalnak, öregnek egyaránt jó legyen.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- március 05 2010 11:02:55
Kedves Lena!
A beírt "link" alapján sikerült honlapodat megtalálni és végig elolvasni a történetet.
Nagyon szép és tanulságos.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- március 05 2010 20:42:52
Emelem kalapom.... Bölcs vagy és sokoldalú a tudásod. |
- március 05 2010 21:21:47
Kedves Hubart! Én sem tudtam.
Egy pályázatra írtam, közben rájöttem, hogy ha gyakorolni akarom a valóságtól való elvonatkoztatást, akkor erre a scifi a legjobb, mert ott tudok olyant írni, ami nem történt meg velem.
Én korábban újságot írtam, tanulmányokat, szociográfiát, elemzéseket, értekezéseket, életrajzi írásokat, azonban úgy érzem, hogy nem elég, ha a saját tapasztalataimat írom le, néha próbálom ötvözni a fantáziával. Köszönöm, hogy olvastad/olvasod.
Kedves Zsuzsa! Nagyon örülök, hogy elmentél a honlapomra és végigolvastad, és még utána meg is írtad a véleményedet. Ez azt jelentette, hogy valóban olvastatta magát, és bár kicsit hosszabb volt, de felkeltette az érdeklődést. Köszönöm.
Kedves Heaven! Valóban sok oldalú vagyok, s nagy az élettapasztalatom, ám a tudásommal sose leszek elégedett.
Köszönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel: Léna |
- március 09 2010 11:05:00
érdekes társadalmi töltetű írás, a jelennel való korreláció nem a véletlen műve, de lehet-e kivonulni???! |
- március 11 2010 12:37:28
Igen, ki tudja mi lesz 30 év múlva, ez is egy jövőkép, és sajnos nagyon reális. Nem kell kivonulni, de talán kell keresni a megoldást mindenhol. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
