|
 Vendég: 105
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Tovább folytatódik a történet, Nicával, Lizzel és egy új főszereplővel, Lucianoval. Aki előszeretettel szereti piszkálni hősnőnket.
Gy.
Másnap reggel elindultam ugyan úgy. Most én menten Liz háza elé, ám egy személlyel nem számoltam. Mikor a távolba megláttam, már morogtam az orrom alatt. Persze Liz odáig volt a pasasért... már, hogy ne lett volna. Fekete haj, zöld szemek némi barnás folttal. Sohasem tudtam eldönteni, igazából, most a férfi zöld szemű vagy barna? Ugyan olyan arányok vannak a szemébe, bár sokan mondták ritka szemszíne van az tuti, és éppen ezért elég sok lányt vonzott magához... ám valamiért mindig engem ugrat... vagyis én, ahogy hívom konyhanyelven, szívat.
Megálltam Liz előtt és köszöntem neki, ám ő úgy be volt pörögve, mint egy Duracell nyuszi.
- Ne már Nica. Köszönj már neki.
- Uff, Lucian...
- Neked Luciano... - Morogta.
- Aha...- Morogtam. Erre Liz megfogta a kezem, majd a fiú kezét és morogva ránk nézett.
- Tessék köszönni!!!
. Oké, oké! - hadartam gyorsan, elmondtam a nevét-kezet ráztam, majd elindultam... Utáltam, hogy Liz egyenesen szeretett volna Luciannal kibékíteni mikor nem is én kezdtem, hanem ő ... Beértünk a kapuhoz, a fiú előre engedte Lizt, ám mikor én is elindultam volna elém állt.
- Lassan a testtel hópihe. Én megyek előre.
- Mi??? Adok én neked mindjárt hópihét! - Erre neki, mentem, de persze csak nevetés lett belőle. Képzeljétek el, ahogy az 55 kilós kis 160 centis kislány neki megy egy nyolcvan kilós 180 centis pasinak... a végeredmény olyan mintha Mohamed neki menne fejjel a hegynek... semmi változás... a fiú jót mosolygott, majd megdörzsölte a fejem búbját ezzel összekócolva a hajam. Végül csak előre engedett. Nem igazán örülhettem neki, hisz most egész nap hallgathattam a kérését. Mármint, hogy köszönjem meg mennyire udvarias volt. Szerencsére a fő suliban, ő két évvel felettem járt. Így nem találkoztunk össze… mindig. Ám most ezúttal a szokásosnál is ritkábban fordult meg előttünk. helyette, nem tudom miért, de Elek csapódott hozzánk. Pontosabban, Lizhez. Engem alig vett észre, ám mind mindig Liznek köszönhetően, kénytelen volt észrevenni.
- Elek. Ő itt a barátnőm. Veronica. Szeretném, ha vele is beszélgetnél. A leányzó nagyon érdekes, hisz sok mindenben elmélyült még is azt mondja, nem igen hisz a dolgokban.
- Inkább pontosítsunk. Hinni hiszek, azokba a dolgokban, amit láttam, tapasztaltam. – Ekkor Elek olyat mondott, ami eléggé elgondolkodtatott.
- Rendben pontosítsunk. Vegyük azt, ebben a fura világban, ahol az emberek nagy százaléka az agresszióba éli ki magát, én például egy mágus vagyok, ám ezt nem igen mutatom ki. Lehetséges, hogy medálőrző vagyok. Ez is könnyen megtörténhet, hisz az-az apró tény, hogy egyes medálok, maguk választják a hordozóikat, eléggé fontos. lehetek egy egyszerű boszorkány is. Ám… , ha még is elkövetném azt az iszonyatos, nagy baklövést, amit te követtél el akkor valószínűleg, akármi is lennék, nem lennék tudatába a dolognak, hisz nincs önbizalmam. Ergo… hiába szupermen, ha nem hisz a kepeiségeiben.
- Na, igen. Ezt próbálom én is magyarázni neki. Hisz elég sok mindenbe belekutatott, még is furán áll a dolgokhoz…
Ekkor olyan emberke állt a pártomhoz és ült le mellém, akire nem is gondoltam volna.
Szépen összeálltatok. csak elfelejtetitek azt az apró tényt, hogy ahogy az emberek hozzá állnak a dolgokhoz, lehet a hátatok mögött éppen olyan varázskeseségekkel megáldott ember ül, aki meg akar ölni.
Most Liz kicsit unott arcot vágott és megszólalt.
Lucian, nagyon édes vagy, hogy megjelensz, mint valami védő emberke, de hidd el, most ebédszünet van. Ki akarna nekünk ártani?
Látod ott azt a lányt? – Ekkor a messzibe egyenesen Bessre mutatott a lányra, aki már az első félé évünket tönkre tette mielőtt összetalálkoztunk volna Luciannal. – Most, ha nem lennék, valószínűleg, éppen kint ülnél az esőben, ebéd nélkül… - Morogta. Erre Liz elgondolkozott és végül nehezére, de még is igazat kellet adnia.
- Jó igen. Most igazad van. – Morogta.
- Annak ellenére, hogy Nica nem igen kedveli, néha hallgathattok rá, tényleg nem mond butaságot.- Ez teljességgel meglepett. Miért változtatta meg hirtelen állás pontját Elek? Ekkor felállt majd elköszönt. – Most mennem kell. Sziasztok.
- Ő… oké… Helló. – Nyögte ki Liz. Lucian viszont ott maradt és most Liz felé fordult. – Te érted ezt?
- Fiús dolog. Ti ezt lányok nem értitek. Vigyorgott majd rám nézett. Megbökött mire félrenyeltem a kakaómat, majd visszaböktem.
- Mit csinálsz? Most leöntöttem magam kakaóval! – Duzzogtam.
- Merre jársz?
- Csak elgondolkoztam. – Morogtam. Ekkor megjelent hamarosan mellettünk, Emy. Nagyon boldog volt.
- Képzeljétek el, nyílt egy új bolt. Suli után megyek oda.
- Miféle bolt? – Nézett rá Liz.
- Ékszerész üzlet. Engem érdekel és titeket lányok?
- Miféle ékszerész üzlet? – Nézett rá Lucian.
- Pontosan nem tudom. Ám sok szép ékszer volt kint reggel a kirakatban.
- Gondoljátok meg. – Morogta.
- Na, jó, oké. Én megyek. – Mondta Emy.
Felhúztam a szemöldököm és megböktem Luciant.
- Oké ki vele. – Ere fújt egyet és mind kettőnkre nézett.
Tudjátok, nagyon jól mit gondolok az ékszer üzletekről.
- Figyelj, a keresztanyám adott ma pénzt. Szülinapom lesz. Szeretnék valami szépet venni, és mi lenne, ha nem mindig óvnál az ékszer üzletektől? – Hördültem rá.
- Én csak, szeretném, ha óvatosak lennétek, kit tudja… - Magyarázkodott.
- Na, jó Liz én, itt hagylak ezzel a… nekem most mennem kell.- Pattantam fel és elviharoztam. Liz értetlenül nézett utánam, majd lesütötte a szemét.
- Áruld el mi baja van Veronicának?
- A szüleit… - Ekkor fújt egyet és őszintén a fiú szemébe nézett. – Lucian. A szüleit gonosz boszorkányok ölték meg. Egy medál miatt. A szülei medálőrzők voltak. Ám mivel elvesztette a hitét, így ő megmaradt egyszerű halandó nőnek. A keresztanyja vetet magához. Aki boszorkány. Az egyik olyan ritka féle, akik a jóra áldozták mindenüket. A kislányt, még is egyszerű lánynak nevelte fel. Mikor eljött az idő, elmondott mindent neki. A döntés még is Nica kezében van. Figyelj. A keresztmamája, igen keményen dolgozik, és noha semmibe sem szenednek, ez a pénz, amit adott, ezért keményen megdolgozott. Ám, hidd el… én is félek. Valahányszor, belemegy egy új boltba, attól rettegek, mi lesz, ha ő is… akármilyen misztikus ember lesz. Akkor már nem lesz védve. Akkor, már tudni fognak róla.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem mondasz el mindent? – Mondta komoran.
- Hidd el, szánt szándékkal teszem.
- Rendben. Viszont arra kérlek. Figyelj oda rá.
- Talán nem tetszik neked? – Nézett rá furán.
- Ez meg legyen az én dolgom. – Hadarta, majd felállt és távozott. Iskola után Emyt megvártam majd rámosolyogtam.
- Elvinnél még is?
- Nocsak. Még is meggondoltad magad? – Nézett értetlenül.
- Nem mondtam azt, hogy nem. Szeretnék valami maradandót venni szülinapomra.
- Rendben. Akkor induljunk. – Mosolygott. Egész út alatt szinte boldog voltam. Úgy éreztem magam, mint aki végre áttöri a falat. Mikor végre megláttunk a bolt előtt még is megálltam a kirakat előtt.
- Ez komoly? Különleges medálok, csak akkor lépjen be, ha nem fél a változástól? Az mondtad ez egy rendes ékszerész üzlet! – Néztem rá kérdően.
- Reggel az volt. Tudod, mit csak nézzünk körbe. nem kell venni semmit. Csak nézzünk körbe. Rendben?
Ránéztem, majd a boltra és bólintottam. Mikor beljebb léptünk elsőként, bent nem éppen ékszerész üzletnek nézett ki a hely. Álomfogók, ezoterikus kellékek. Ingák, pentagrammok, tőrök. Már majdnem kiindultam mikor az eladó megszólalt.
- Veronica Bruns. Végre te is besétáltál ide hozzám. Kérek ne meny ki. Tudtam már előre, hogy benézel. – Ekkor a sötétségből egy férfi lépett ki. Ötvenes éveibe járhatott, még is alig látszottak az öregedés jelei. – Azt hiszed, ez egy rossz összeesküvés? Nézz körbe. Ékszerek, és medálok. van, amelyik egyszerű és van, amelyik nem.
- Miért nézzek körbe? Mi lesz, ha tőrbe csalsz és kiválasztok egy medált mely… ha ennyire ismersz, tudod jól…
- Tudom… - Mondta halkan. – Ám megölhetnélek, ha akarnálak. Ám, te… egy medálőrző család utolsó egyetlen egy sarja vagy. A barátnőddel ellentétbe, aki idehozott… ő ugyanis egy egyszerű ékszert fog választani, te rád egy igazán különleges utazás vár…
- Tudja mit? nem leszek, medálőrző. Se semmilyen védő. Én egy egyszer ü, ember leszek. Kösz szépen. – Ekkor megfordultam, Emy ott maradt, és mint aki meg sem halotta a dolgokat tovább nézte nagy kerek szemekkel az ékszereket, az eladó még utoljára ennyit mondott mikor az ajtóhoz értem.
- Akár tetszik, akár nem. Az vagy… ezt el kell fogadnod, és az életed veszélybe forog. talán nem említette a barátod? Lucian? – A kezem remegett a kilincsen mikor meg halottam a nevét. – Veszélybe fog kerülni, és ha nem segítesz neki, meg fog halni. Ez se érdekel?
Ott álltam az ajtó előtt, az esetleges lehetőségeket átgondolva, végül még is lenyomtam a kilincset.
- Nekem nincs hozzá közöm… - Léptem ki ám azzal a mozdulattal egyenesen a fiúba ütköztem, aki úgy húzott ki az ajtóból, mint valami tűzoltó. Villámszerűen csapta be az ajtót és végig nézett.
- Jól vagy?
- I- igen. – Mondtam.
- Ugye nem vettél semmit? – Nézett rám. Én ekkor könnyes szemmel megráztam a fejem majd elfutottam. Utánam futott, szerencsémre a busz jókor jött így nem tudott rászállni. hazaérve teljesen megkönnyebbültem. Leültem a keresztmamámmal vacsorázni, majd ágyba feküdtem és úgy éreztem ezt a napot gyorsan elfelejtem mintha meg sem történt volna.
Ám néha, a sors nem úgy hozza a dolgokat, ahogy szeretnénk.
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
