|
 Vendég: 40
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Gy.
A vitrin elé álltam; késő este volt, elmúlt már éjfél is. A poharamban löttyintésnyi bourbon whisky volt, pedig nem szerettem különösebben, kivéve...ha valami nyugtalanított. Akkor nagyon sokat meg bírtam inni belőle. A vitrinben volt az, ami mindig el tudott gondolkodtatni, és amiért szinte mindent feláldoztam, s további áldozatokat lettem volna hajlandó hozni. A vitrin bal és jobb felső sarkainál parányi izzók világítottak, kékes fénnyel, középpontba helyezve az én legnagyobb dilemmámat, s legnagyobb vágyam legláthatóbb formáját, Teen Christine-t, a világ valaha bányászott legnagyobb gyémántját. Christine 1013 karátos, (eredetileg 1020-volt, így alig veszített karátszámából, mikor rózsapiramis alakúra csiszolták), középkék, és olyan volt, mintha ezer csillogó szemmel nézett volna rám.
1933-ban, amikor a gimnázium után lehetőségem nyílt – feleségül megyek Taylor-hoz, vagy Afrikába megyek egy régészeti feltárásra - gondolkodás nélkül a második lehetőséget választottam. Taylor volt a mindenem akkor, el sem tudtam volna képzelni az életem nélküle, minden időnket együtt töltöttük, langymeleg szerelem uralkodott egész életemen. De mindig voltak pillanataim, amikor egyedül voltam, és alkalmam nyílt a gondolkodásra, és ilyenkor előbújt elmém egy rejtett zugából egy különös vágyálom. Ez a vágyálom aztán egyre követelőzőbb lett, s el kellett hagynom Taylor-t, muszáj volt. Nem kétséges hát a Teen Christine értéke, amibe két ember életét öltem, sok-sok energiát, időt és nem kevés pénzt is. Mégis, mindezek fel sem érnek hozzá. Félelmetesen hangzik, de így igaz. Egyszer vizsgáltattam meg Christine-t, - bár, hozzávetőlegesen, azt hittem, tisztában vagyok az értékével – házhoz jött egy régi barátom, s magával hozott egy ásvány-és drágakő szakértőt. Peetnek hívták, őszült, 65 év körülinek látszott, de fiatalosan mozgott és nagyon értett a szakmájához. Amíg őt, a barátomat és magamat is bekísértem a kocsitól a házba, Peet körvonalakban már lefestette az első és második világháború ékszerekre kiterjedő részleteit. Sokat beszélt, de mulattatott és a barátomat is, és tényleg rengeteget tudott az ékszerekről. A követ egy különteremben tartottam, amikor Afrikából New Orleans-ba hoztam, de előtte minden óvintézkedést megtettem a terem biztonságát illetően. Tizennyolc riasztóberendezés működött a szobában – beleértve a padlóérzékelőt, lézeres riasztót, és az ultraérzékeny mozgásérzékelőt is - , ezért a gyémánt ellopása, vagy annak megkísérlése komoly fejtörést kellett, hogy okozzon az erre vállalkozóknak. A riasztók többsége távirányítóval is működött, azoknak egy része nálam volt, és amikor Peettel a terem felé közeledtünk, három távvezérlőt már elő is vettem, hogy kikapcsolhassak három riasztót. A többit telefonon kellett elintéznem, jó háromnegyed órát vett igénybe, mivel egy őrzővédő cégnek kellett betelefonálni, hogy kapcsolják ki a hozzájuk beérkező riasztójeleket, valamint fel kellett hívni ezután a kapitányságot, hogy arra az időre, amíg Peet megvizsgálja, majd felbecsüli Christine-t, tartsák megfigyelés alatt a házat, és ez azzal járt, hogy két fegyveres őr érkezett ki a ház elé, plusz egy a házkörnyéket bőven beborító erdőben rejtőzködött el. De még így is féltem, nem mintha tudott volna bárki illetéktelen a kőről, csakis néhány olyan barátom, akiket gyermekkorom óta barátaimnak mondhatok, és ezen kívül még az ügyvédem. Amikor a riasztók mindegyike csipogó hangot hallatott, háromszor egymás után, a terem páncélajtaja automatikusan kitárult, a szoba belseje pedig feltárult. A padlón kekhiszínű perzsaszőnyeg volt, csupa antik bútor, és festmény díszítette a szobát, így Peet egy kicsit meglepődött, hogy a gyémánt valóban itt van, egy teljesen és komfortosan berendezett szobában. Láttam rajta, hogy nagyon elcsodálkozik, és hogy fél belépni az ajtón.
- Fáradjon be, nyugodtan! – mondtam mosolyogva.
Peet elővette a bőr kézitáskájából dioptriás szemüvegét, sóhajtott, majd lassan megindult a szobába. Nagyon lassan lépkedett, mint egy múzeumi sétán. De aztán meglátta, hogy a terem leghátsó részében egy óriási vitrin áll, kivilágítva, és éreztem, hogy tudja, hogy abban van a kő.
- Páncélszekrényre számítottam, – szólalt meg fogait kivillantva Peet – ilyen biztonsági rendszer után.
- Már nem láttam értelmét még jobban elrejteni. Akkor már nem is lenne igazán az enyém. A falé lenne inkább. – próbáltam viccelni.
Peet bólintott, tett még néhány lépést, megállt a vitrin előtt, és meglátta Teen Christine-t. A legtökéletesebb csend lett a szobában, amit valaha éreztem. Nem vegyült bele se félelem, se megilletődöttség, se harag, ám valami más igen, ami viszont olyannyira beillett a csendbe, mint egy szál friss virág a porcelánvázába – Peet hódolata. Résnyire nyitva maradt a szája, és alig láthatóan remegett az alsó ajka – a megfelelő szakszavakat kereste, ahogy máskor, de be kellett látnia, hogy a szépség visszaminősítette őt egyszerű laikussá, aki laikus szavakat kénytelen használni, mert másra úgyse képes. Christine akkor – mintha látogatója érkeztét megsejtette volna – kétszeres erővel ragyogott, elvakítva ezzel Peet-et és engem is.
- Gyönyörűséges! – szólt halk, rekedt hangon Peet – Soha életemben nem láttam még ennél szebbet.
- Csakugyan.. – kérdeztem, vagy kijelentettem, én sem ő se tudta. Nyeltem egyet, mert a sok hallgatástól teljesen kiszáradt a torkom – Meg tudja mondani, hogy mekkora lehet az értéke?
- Nem. – vágta rá, azonnal – Sajnos, valószínűleg olyan nagy az értéke, hogy nem tudná eladni senkinek, bár gondolom, nem is szándékozik. Az óvintézkedés teljesen jogos, most már tisztán látom – mondta, és körülkémlelt a szobában – noha, maga a tolvaj sem tudná értékesíteni a zsákmányt, – nevetett fel Peet – de azért nem árt, ha vigyáz a tulajdonára. – szólt utolsó intésként, majd szeme rászegeződött arra a színarany táblácskára, ami a gyémánt előtt állt. Betűzni kezdte a gravírozott szöveget – T-e-e-n Christine. Áh! Üdvözlöm, hölgyem!
Meghatott, ahogy Peet ott állt, és úgy beszélt a gyémánthoz, ehhez a – mondjuk ki halkan: élettelen dologhoz - , mint egy tüneményes ölebhez, vagy egy nagyon beteg, de kedves öregasszonyhoz, akihez látogatóba érkezett, és házi pitét hozott neki. Mosolyogva álltam, és néztem, ahogy Peet még vizsgálgatja az üvegen keresztül Christine-t; tudtam, hogy nem mer megkérni rá, hogy a kezéből is megnézhesse.
- Esetleg, készíthetnék róla egy fotót?
- Persze, – mondtam – ha a háttér nem lesz benne. – nevettem – Akarja, hogy kinyissam a vitrin ajtaját?
Peet rémültem rám nézett.
- Lehet?
- Igen. – mondtam, és kinyitottam egy pici, ezüstözött kulccsal az üvegajtó zárját.
A üveg kitárult, s az a hatalmas, kék gyémánt ott állt most már teljesen lemeztelenítve, pőrén a valóságtól. Felé nyúltam óvatosan, mintha bántani tudna, és megfogtam hideg, mágikus testét.
Christine-t én találtam. Teljesen véletlenül. Vagy lehet, hogy ráfogom, hogy véletlenül. Dinoszaurusz csontváz- maradványokat találtunk Dél-Afrika keleti részén, vagy tíz méterrel a földfelszín alatt. (Ilyen mélységben gyémánt még nem fordul elő egyáltalán.) Ecsetekkel és kefékkel tisztogattuk a leleteket nyolc-tíz órákon keresztül több, mint két hétig, váltva egymást éjjel-nappal. Egyik este rám került a sor, hogy folytassam a munkát. Afrika nagyon meleg, sivatagos részén volt, hogy ötven fok meleg is előfordult, de azon az éjszakán kellemes, megszokott nyári meleg volt, lemásztam egy lámpával a gödörbe, amit ástunk, és nekiláttam a munkának. Volt egy élesebb, és keményebb szerszámunk, egy pici csákány, amivel gyökereket, és oda nem illő kőzeteket távolítottunk el a leletek környékéről, és én ezzel a kicsi szerszámmal ütöttem bele Teen Chritine-be, azon az estén. A csákány tönkre is ment, kicsorbult, használhatatlanná vált. A kő mélyen az egyik bordacsont alatt volt beágyazódva, ezért furcsa manővereket hajtottam végre, hogy megszerezzem, és a leletnek se legyen semmi baja. Amikor kiemeltem a majdnem rozsdavörös földből a gyémántot, akkora volt, hogy csak két kezemben tudtam megfogni. Egyáltalán nem tudtam, hogy mi lehet az. Nehéz volt, ezt tudtam, és azt, hogy nagyon kemény, masszív anyag. A sátramba vittem, és egy langyos vízzel teli edénybe tettem, hogy lemossam róla a sötét színű homokot. Ahogyan a csomót az edénybe tettem, a vörös homok azonnal elszínezte a vizet, annyira, hogy a gyémánt mosdatását meg kellett ismételnem egymás után négyszer- ötször, hogy legalább a színét meglássam.
Amikor tudatosult bennem, hogy mi került a birtokomba, az a furcsa vágyálom egyszeriben eltűnt belőlem, és üresség tátongott a helyén.
’Hazaértem.’ – visszhangzott a gondolat.
Sok-sok hónap telt el, amíg a gyémánt egy csiszolóműhelybe nem került, és meg nem kapta a végleges formáját. Végig az úton, máson sem járt az eszem, csak azon a vakító kékségen, és az első perctől az utolsóig végignéztem Christine csiszolását. Ott, a műhelyben is kereszteltem el Teen Christine-nek, vagyis Kamasz Christine-nek. Tulajdonképpen nem csiszolás volt ez, hanem születés, vagy metamorfózis. Christine egy kőtömegbe volt zárva addig, amíg ki nem szabadították onnan, és „fel nem sírt”.
Nem tudom, hová lett az életem. Harminchárom esztendő észrevétlenül eltűnt, s csak egy emlék maradt meg a fejemben: ahogyan sáros kezemben tartom az én egyetlen, eleven vágyamat.
A bourbon utolsó kortyát is kiittam, a vége keserű volt. Christine csak nézett rám, gonoszan, és tudván, mindentől képes volt megfosztani engem: a biztonságérzettől, a gondolatoktól, és a szerelemtől. Olyan fájóan csillogó, és szépséges volt; mikor ebbe a csillogásba bámultam, csak azokat az - egyedül Christine-ben termő - üvegrózsákat láttam, melyeket ragyogó rózsaszín és halványkék pollenszemek keringtek körül, és soha el nem hervadtak. Ezeket nézve elvesztettem józanságomat, és ítélőképességemet. Ha elvettem tekintetem a gyémántról, még percekig ott volt előttem a képe, és csak néhány nap múlva tudtam a látványt teljesen elfeledni.
’Ilyen a szerelem is, csak rövidebb kiadásban’ – gondoltam. Nem veszítettem el semmit. A gyémánt az enyém, soha senki másé nem lehet, ha meg is halok egyszer, Christine-t olyan helyre teszem, ahol senki sem találhat rá.’
Csengettek.
A jégkockák összezsugorodott maradványai tompa hangon összekoccantak a poharamban, amikor azt az asztalra tettem, hogy ajtót nyissak. Egy órakor, éjjel. Még magamat is csak egy zárral védem, és most ebben az egy zárban elfordítottam a lakáskulcsom.
Taylor állt az ajtóban. Fogalmam sem volt, hogyan talált meg, de azt hiszem, erre gondoltam utoljára, mert valami teljesen elvakított rajta. Kék szemébe bámulva arra gondoltam, hogy virágok vannak benne, üvegvirágok. Nem szólt semmit, csak az ajkaimra nézett, és hirtelen vadul nekem esett, és megcsókolt.
Valamit kitöltött bennem. A tátongó üresség eltűnt belőlem, hogy azt felváltsa a Semmi. Mintha magát a Tökéletességet öleltem volna magamhoz, hogy abban semmisüljek meg. Christine szobájának ajtaját nyitva felejtettem.
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
