|
 Vendég: 90
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Vannak még szép remények...(?)
Gy.
A felhők fekete színt öltöttek a kis temető fölött. Természetellenesen sötétek voltak; talán egy mogorva hollóraj képzetét keltették azokban, akik az eget nézték a föld helyett. De ezek, kevesen voltak.
Nem mintha olyan nagyon sokan álldogáltak volna a temetőben, a komor hangulatú gyászszertartás alatt.
Én a sírkő mellettem álltam, onnan szemlélődtem. A sírkőre esett a tekintetem. Kiszaladt belőlem egy fáradt sóhaj.
Persze. Hisz elírták a nevemet. Nem „y”-al írják, hanem sima „i”-vel. No, nem mintha ez már sokat számítana. Csupán még egy rovátka életem jelképes táblázatában, a „Keserűség” címszó alatt. Megannyi vonás, eggyel több vagy kevesebb, már fel se tűnik.
Ó, meglepő talán, hogy itt téblábolok? Hát, az ember már csak elmegy a saját temetésére, nemdebár?
Igen, tudom, ha valaki meghal, illik neki továbbállnia az úgynevezett mennyi öröklét és üdvösség felé, hogy hárfát kapjon a kezébe, aranyozott glóriát csapjon a fejére, és lógassa a lábait egy felhőn ücsörögve, míg világ a világ.
Nos, ez nem az én stílusom. Egyrészt, ez a boldog és megbékélt lelkek jussa. Másfelől, bevallom, kíváncsi vagyok néhány dologra. Olyan dolgokra, amit élő szem nem láthat, csupán egy szellemé.
Hogyne, a saját temetésem is ebbe a kategóriába sorolható.
Mondjuk, nem nevezném túl vidám eseménynek. A hangulat borzalmas. A pap motyogja a szokott szöveget, érezni a hangján, hogy már vagy ezerszer eldarálta, és rettentően unja már. Az a néhány gyászoló, aki megjelent, csupán néhány nem túl közeli rokon, akik ezzel le is szándékoznak tenni a kellő tiszteletről, amit azért érdemelek, mert életem során összekuporgatott kevéske pénzemet rájuk hagytam.
Hova máshova tehettem volna? Utódom nincs, lévén sok-sok éve kiábrándultam a szerelemből – hogy miért, azt ne firtassuk. A lényeg az, hogy egyedül éltem és öregedtem meg. Nincs ebben semmi kivetnivaló, ámbár néha nagyon unalmas tudott lenni. Fiatalkori színesebbnél színesebb napjaim megszürkültek, aztán a szürke napok még szürkébbé lettek, és ahogy egyre jobban elfáradtak, úgy lettek még inkább szürkék.
Emlékirataim? Ugyan, nincsenek! Mit írtam volna beléjük? Mire legyek büszke? Arra, hogy egész életemet egyetlen munkahely mellett robotoltam le, mígnem eljött az áldott és várva várt nyugdíjas korszak – ami egyben átok is, de ezt megint ne firtassuk... Időm sokféleképpen töltöttem, de semmiképpen sem tartalmasan: olvastam, filmet néztem, maketteztem. Néha-néha tettem egy sétát ugyan, de a térdeim egyre inkább azon az állásponton voltak, hogy inkább ne. Szóval, mire legyek büszke?
Á, hogy a verseimre? Remek, igen, valóban remek, csak épp... nem maradandóak. Írogattam, alkotgattam szorgalmasan, és büszkévé tett, hogy az a maroknyi ember, akikhez eljutott, tartott valamire, de itt véget is ér a lista.
Senki sincs, ki emlékezzen rám.
Nemcsak rám, az úgynevezett poétára, hanem az emberre sem. A néha vidám, néha bánatos, de mindig mosolygó és mosolyfakasztó illetőre, aki úgy sétált végig a forgó világon, mint egy álom: megszületett, létezett, és nyomtalanul eltűnt.
Néhány rokon, ők se fognak sokáig emlékezni a nevemre. Hisz tessék, itt az első intő jel: elírták a nevem!
Nem táplálok hát szép reményeket.
Barátok? Hát, az élet nem volt túl kegyes e téren: ugyan sok emberhez kötődtem ténylegesen barátságnak nevezhető barátsággal, de már mind meghaltak, mind megelőztek engem. Túl sok időt kaptam, túl kevés értelemmel.
Nincs egy teremtett lélek sem a földön, aki emlékezhetne rám, hogy ki voltam egykor, hogyan éltem, és aztán hogyan haltam.
Talán nem is baj. Talán nem is azért élünk, hogy emlékezzünk, hanem azért élünk, hogy meghaljunk. Így megy ez.
Régen, egy másik korban talán másképp volt, de az idők változnak.
Ó, remek, eleredt az eső!
A pap gyorsabb tempóra vált. Hadar, sőt, kihagy részeket. Egyesek esernyőt vesznek elő, mások inkább hazaszállingóznak.
Már nem érdekel. Elmegyek.
Egy dolog bánt még nagyon.
Túl hosszú életem során egy dologra vágytam igazán, noha nem túl nagy dologra.
Egyetlen kopjafát szerettem volna csupán, mindenféle leértékelt sírkő és elírt név helyett. És azt szerettem volna, hogy elégessék azt a tetemet, ami egykor én voltam, ahelyett, hogy férgekkel teli, hideg gödörbe dobják, és lelkiismeret-furdalás nélkül földet lapátolnak rá.
Egy kopjafát, valami gyönyörű helyen, egy kis erdőszélen talán, rajta csupán néhány sorral a szokásos, érzelmek nélküli sallang helyett:
„Ne kérdezd azt, kit takar e jelöletlen földhalom,
Milliók nyugszanak békében névtelen a parlagon.
Az ember meghal, a név eltűnik, de az eszme megmarad,
És örökké él, amíg ezredévek sokasága elszalad.
Ne kérdezd hát, kit takar e hant, kripta vagy kopjafa,
Az igaz utat nem a múlt, az élő jelen mutatja.”
Tudom, nem számít, de bánt.
Hátat fordítok esőnek, unott rokonoknak, még unottabb papnak, ázott koszorúknak rajtuk a már sablonos két szóval: „Nyugodjék békében!”
Se nyugalom, se béke.
Csak néhány szellemkönny.
Ég veled, világ!
...
Kopácsolás...
Mint vállamba akasztott kampós kötél, visszaránt hirtelen.
De nem a temetőbe, valami idegen ismeretlen helyre, egy dimbes-dombos fenyves szegélyére. Egy komor, öreg fenyő tövében egy idős asszony görnyed. Ő kopácsol.
Nehezen szedi a levegőt, de keményen dolgozik.
Egy kopjafát ver le a földbe.
Valahonnan ismerős, valahonnan régről.
A szemei... Igen, tudom, ki ő.
Egykoron szerettem őt, mígnem meg nem mutatta nekem, hogy a szerelem hazug, kegyetlen, és minden, csak nem hűséges. Akkor tört ketté az életem. Szilánkokra hullott szívem azóta se gyógyult be teljesen.
Sok-sok idő telt el azóta, megözvegyült, és eltemette már szíve választottját, az egykori legjobb barátomat, és későbbi leggonoszabb árulómat.
Most ő is egyedül maradt, akárcsak én, és láthatóan neki sincs sok hátra.
Keserűség és melegség játszik macska-egér játékot szellemem rejtett zugaiban.
Hiszen egy kopjafát ver le a földbe.
Rajta egyetlen, rövid vers: „Ne kérdezd azt...”
És a sorok alatt két szó: „Szeretettel: Dorka”
|
|
|
- április 02 2010 08:46:27
GYORSAN MEGNÉZTELEK A tAGLISTÁBAN! Szívem, olyan gyönyörű kórképét adtad az életből kifelé bandukolónak,hogy teljesen áritatott a műved hangulata! Néztem a képed és arra gondoltam valójában milyen messze lehetnek Tőled a főhösöd mindennapjai és ez így helyénvaló is de ez itt nagyon megrendítő és szép is!!! |
- április 02 2010 09:36:38
Kedves Tris!
Megértelek. Átérzem csalódottságodat, a félresikerült életedért.
Nem véletelnül írtad le ezeket a sorokat, hiszen ezzel egyszerre kiírtad magadból bánatodat, és tudattad velünk is, hogy mit miért írsz úgy, ahogy.
Nagyon tetszett az írásod.
Így, ahogy visszanéztél életedre - gondolatban -, beleképzelve Magadat abba az időbe, amikor majd temetnek, én is próbáltam elképzelni azt, hogy milyen volt. Illetve: hogy milyen vagy, mert hiszen még olyan fiatal vagy, hogy egy egész életet a nyugdíjazásig csak elképzelni tudod, hiszen nem érted meg még azt a kort! De jó beleérző képességed van az ilyenekbe, és ez tetszik nekem.
Még nincs itt az ideje annak a "kopácsolásnak", és még van idő sok mindenen változtatni, hogy a befejezés a valóságban másmilyen legyen!!!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- április 02 2010 10:17:56
Kedves Etus! Köszönöm, de az a főhős, én vagyok........
Köszönöm, Zsuzsa, de azt hiszem, pont a "kopácsolás" az egyetlen optimista rész az írásban, nemde? Igen, csak elképzelni tudom, jelenleg ez a kép él bennem, és a végső, "kopácsolós" rész pedig nem több puszta reménynél. Bár ha úgy vesszük, az, akkor már lényegtelen. |
- április 03 2010 15:54:09
különös és szép... |
- április 05 2010 15:36:20
Tris, ez nagyon különös és nagyon jól megírt történet. Lehet egy lehetséges jövőkép, ám biztosan változtathatsz rajta, és fogsz is.
A szerelmi bánatot nehezen éli meg az ember, de mindig van tovább, s most is lesz. Gratulálok, nagyon tetszett.
Szeretettel: Léna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
