|
 Vendég: 97
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Radnai István:
A HARANGOK RÓMÁBA MENNEK
A harangok Rómába mennek! Annyiszor hallottam gyerekkoromban, hogy ahogy voltam karingben felszaladtam a toronyba. A nagyok is utánam, de botladozva, hiszen a csuha, amit kaptunk, mint valami szoknya akadályozott a futásban.
Bár a legkisebb voltam, csak korosztályomban számítottam a magasabbak közé, az alsó szinten maradtam, a legvastagabb kötelet kaptam el, nincs olyan ember, aki elvehetné. Persze a legvastagabb kötél a legnagyobb haranghoz tartozott, hosszabb is volt valamivel, a többiek egy szinttel feljebb kellett kapaszkodjanak, hogy haranghoz jussanak.
A szintek padlózata középen utat adott nemcsak a zegzúgos lépcsőnek, a köteleknek.
Ha felmentél a harangok alá - közvetlenül a hatalmas ablakokban, amelyekben ültek a város panorámája, a körülölelő hegyek vagy dombok, kinek-kinek milyennek tűntek. Ültetett fenyves. Hát akkor hegy! Kilátó, gombák virágok - a nyers szikla csak fura alakzataival bukkant elő, ezért nevük is volt, de erre most nincs időm…
A kórus ajtaja is a toronyra nyílik, ilyenkor nyitva marad, és amikor felzeng a nagycsütörtöki szertartásban az orgona, figyelni kellett, mert rántani kellett bizony a kötelet!
Erre jelre indultak be a harangok, na persze, ez afféle helybenjárás volt, de jó hangos…
Recsegett a padló, talán a torony is megingott, mit tudom én, lényeg, hogy a teljes súlyom alig volt elég, hogy megmozdítsam. ne felejtsük el, a legnagyobb harang volt és valóban a legnagyobb, amivel életemben találkoztam!
Kis késéssel, de mély, hasas hangja megrezdült, átjárta az amúgyis érzékeny gyomromat. Hiszen ezt a harangot sosem bízták rám, ha nem voltak gimnazista ministránsok, akkor maga a sekrestyés jött velünk.
Persze akkor még nem tudtam, hogy ő lesz a világ legöregebb sekrestyése, és a kettőnk titkát ezért tudta ilyen hosszú ideig megőrizni.
Talán még a házfőnök - nem, ő sem tudhatta meg soha! Hogy én a legkisebb a legnagyobb harangot!
Hogy ne konduljanak össze-vissza számolni kellett, és időben megkapaszkodni a kötélben, egy kicsit magasabb fogást keresve és felugrani!
Ha teljes súlyoddal érkeztél le a padlózatra, a harang a tehetetlen lengését feledve, megnémult. Így kellett tenni, hogy az összehangolt harangok zúgása szép összhangban érjen véget.
Mivel magam ütemkésésben voltam a lomha, nagy harangommal, a számolás végére érve, nem felugrottam, de magamat kötöttem a harangkötélhez!
A hatalmas harang, ma azt hinnék repülő csészealj, ufó vagy más földönkívüliek… Pedig nem volt olyan alakja, szabályos harangalakú harang volt, ha nem lett volna óriási, egy harangvirágra gondolhattál volna, amely kicsit felgyűrte bronzszirom szoknyáját!
Lehet, hogy valami földöntúliak voltak, hiszen a harangok hangja hív, a nevükben és hívja őket, a kicsiny lélekharang.
Azért olyan parányi a többiekhez képest, mert a lélek is csak valami parányi lehet, mert fájni tud, de megfogni nem lehet.
Most aztán, mint az Úrangyalánál, az ámulattól elfelejtett a lélekharang elállni!
Pedig ez ma nem illett ide. az orgona zengése-búgása, fortisszimója régen elhallgatott. Az orgonista akár mehetett volna aludni, ha nem lett volna egyben kántor!
Márpedig az nagy baj lett volna, ha ilyenkor elalszik…
Pedig hallgatott - szájtátva!
Mindenki a templom mennyezete felé, volt, aki illetlenül hátrafordulva a torony felé lesett. De balgaság, a mennyezeten át nem lehetett kilátni, sem a toronyra, sem a lemenő napra, sem a hirtelen csillagossá váló égre.
A Szent Péter tér teli volt néppel, hívekkel. a harangok még kétütemnyit zúgtak, hiszen ott nagyobb az ünnep, amikor egy újabb harang, kicsit hamisan megkondult, de el is hallgatott.
Alatta álltam és leoldottam a derekamról a kötelet. A svájci gárdisták átengedtek, hiszen karingben voltam, csak bámultak utánam, miféle szerzet lehetek, mármint a csuhám miatt, amely a karing alól a földig lelógott. Majd elbotlottam, hiszen megkötöttem én, de a kötél egy kicsit meglazította a madzagot.
Mindenki csodálkozott, hogy nem az oltár felé indulok. aztán arra gondoltak, talán perselyezni fogok, ami nagy tisztesség volt.
Eltévedtem, sehogy sem értem ki a térre, valami ablaknyílás vagy erkélyféle, hát kimászni nem volt kedvem. Magasan fent, ég és föld között félúton lehettem, az ablakból valami díszesen hímzett szőnyeg, mint valami hatalmas stóla lógott lefelé.
A hívek elkezdtek felfelé mutogatni, de csak a fejem látszott ki, mint valami glóriával a háta mögött, mivel az ablak ki volt világítva.
A karingemből alig valami látszott ki. Mindenki a fejemet nézte, sem süveg, sem bíborszínű, sem lila fejfedő, semmi csak a kócolódott hajam.
Az is éppen csak a párkány peremén, de mégiscsak határozottan az látták van ott valaki, habár alkalmatlan időben.
Az asszisztencia az oltár előtt, a pápa éppen helyet foglal. Na, igen, akik bejutottak ezt látták. De akik kívül rekedtek, az a hatalmas tömeg kereste a pásztorbotot, de csak kócot látott!
Kis szőke kóchajat, mintha valaki, aki odafönn rendezkedik, nem akarná, hogy meglássák, De hiszen ott akkora rend volt, annál nagyobbat már senki sem csinálhatott. Nem is sejtették, hogy ágaskodom, és amikor a hatalmas termeken átlopóztam, valahogy felgyújtottam a villanyt, így került mögém, éppen a fejem fölé a glória!
Karácsonykor még hagyján, hogy valami apró ember megjelenik, hiszen pólyásbaba ezt a szerepet nem játszhatta. Az életnagyságú betlehemben, ha szavalni, elmondani is kellett a szöveget, akkor én, mint legkisebb hamar szerepet kaptam. És Mária milyen szép volt, felsős lány volt, csak messziről mertem rásandítani. Bezzeg, amikor megkaptam a szerepet! Akkor reménykedni kezdtem. Azon gondolkodtam, ha a cserépben a virágot locsolják, hamarább megnő. No, meg a citromfa is! Akkor a szereplés után beleálltam egy lavór vízbe. Ez a csoda akkor azonban nem jött össze.
Kóboroltam volna a városban, így, amikor kitaláltam végre a zegzúgos folyosóra, a fal mellett lefelé osontam.
Ilyenkor senki sem jár-kel a hatalmas palotában, a svájci gárdista, az alabárdjára támaszkodva, meg kell hagyni, szusszant egyet. Nem is egyet. Mert ez olyan egyenletesen csinálta, hogy a dobogó-zakatoló szívverésem ellenére meghallottam. A palota kilincsére akasztottam a karinget és csuhát, nálunk ez volt a ministránsruha tartozék, ha elfelejtettem volna mondani, és elindultam.
Alatta inget hordtam és nadrágot, az este és az éjszaka langymeleg volt, ahogy nagyapám szokta mondani. A hatalmas tömegben elvegyültem, fel sem tűntem. Csak nekem tűnt fel, hogy mindenkinek a szavát értem, pedig cifrán beszéltek.
Hogy milyen nyelveken? Ne kérdezd, ennyi év távolából!
El is feledkeztem a harangról! Éhes sem voltam, szomjas sem voltam, mentem, mentem.
Hatalmas félkör alakú építmény meredt előttem, amelynek másik félkörét kicsit lebonthatták, mert ilyenre csak nem építették. És ki volt világítva. A szökőkutak is kissé távolabb, a fák egy részének olyan lapos koronája volt, mintha a tetejét lefűrészelték volna karácsonyfának, mások meg soványan álltak vigyázban, mintha egy óriási, de csontsovány svájci gárdista árnyéka volna.
Miért pont svájci gárdista? Mondták, hogy korábban, akkor, vagy később tudtam meg? Ilyen régi dolgokról ne faggass!
Jártam a városban, szamarak, lovak, lovaskocsik, de csak két kerekük volt, mindenkin valami fehér valami volt. Tóga vagy tunika, nem mindegy!
Már sajnáltam, hogy nem csaptam a hónom alá legalább a karinget.
Az imént magam mögött hagyott épületből oroszlánbőgést véltem hallani.
Honnan tudtam, honnan tudtam? A részletek mellékesek, különben is, elsős koromban jártam az állatkertben. Az öreg oroszlánnak a foga fájt és rémesen bömbölt.
Közben megvirradt, kicsit gyorsabban futottak le a csillagok, nálunk komótosabban ballagnak le az égről.
Árnyékba húzódtam és elaludtam. Igenis, hozzá voltam szokva a böjthöz, és nem is volt nálam a kenyérjegyem!
Délután valaki arra ment, előttem kanyarodott be, régi, romos épületek mellett haladt el, a vállán vitte a keresztet. Ez így rendben is van, gondoltam. Azt nem tudhatom, hogy a tömeg morgása, dühös volt-e, mert előjönni nem mertem a falmélyedésből, nem voltam az alkalomhoz illő öltözékben. Valaki átvette tőle a keresztet és vitte tovább, csak bámultam.
Hogy most miért nem értettem a szavukat sem, ne kérdezd. A latin tanulmányaim kezdetén voltam, magoltam a ragozást.
Hogy miért pont a latin, mert orvos akartam lenni, és kész!
Elálmosodtam, mire felébredtem tüzet élesztettek és mögüle már nem a hold, nem, az a másik oldalon, a hátam mögött lehetett, de hátam mögött fal volt, mint mondtam, lapítottam. Az ég lassan rózsállani kezdett, ezt is nagyapámtól tanultam. Vagy a nagyanyámtól? Ne zavarj bele, olyan titkot mesélek, amit a hosszú életű sekrestyés megőrzött élete végéig.
El is felejtkeztem a nagyharangról, a harangomról, akkor dermedtem meg, amikor innen is, onnan is, diadalmasan megszólaltak.
Addigra már késő volt.
A vonatom kiskedden futott be a pályaudvarra. Nem mindegy! Nem mindegy neked, hogy a Déli volt-e vagy a Keleti? Kelenföldön szálltam le, ha annyira tudni akarod. Abban az évben lemaradtam a locsolásról, se pénz, se pirostojás. Igazis, akkor pénz helyett bájglival kínáltak és minden kislány pirostojást adott. És azt is mondták, hogy máskor is. Volt olyan férjes asszony, aki kifejezetten felszólított, jöjjek locsolni! Bizony!
Hát, én nem mentem. Amikor beértem az iskolába, a lányok csúfolódva vízzel locsolgattak. Persze, hogy engem, hiszen húsvét után kiskedden így volt szokás.
A sekrestyés egy kövér csomagot kapott egyenesen Rómából! Izgatottan bontották fel a barátok. Mi lehet, könnyű, tehát nem biblia van benne, sütemény lenne?
Magától a pápától!
Bizony abban, egy csuha és egy karing volt mindössze! Hogy honnan tudták, hogy honnan tudták? Mit? Ja, a címet! Mondom, hogy egyenesen a pápától jött a csomag!
Hogy ő honnan tudta? Majd megtudjátok az életetek végén! Csak akkor tudjátok megkérdezni, ha ennyi idő után még emlékszik a történtekre.
|
|
|
- április 03 2010 19:33:39
Tetzett meséd kedves ministrás fiú! )Gratulálok!!! |
- április 04 2010 01:23:49
profi munka!
Igazi irodalmi értéknek gondolom.
Oda vittél ahová akartad... ennél többet nehéz kívánni egy írástól.
Szeretettel: szisz |
- április 04 2010 18:47:04
minden sora tetszett, élmény volt olvasni |
- április 05 2010 15:39:06
Kis időutazás volt a te idődbe, az enyémbe, s a kiskeddekre... Rómába. Köszönöm.
Szeretettel: Léna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
