|
 Vendég: 83
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
M
A préda szíve erősebben lüktetett. Bennem. Éreztem, ahogyan mozdul. Rám vadászik. Nem lélegeztem. Megérezte. Figyelte várakozásom. Lassan beszívtam egy korty oxigént. Azonnal mozdult. Még mindig mögöttem. Éreztem lélegzetét. Forró áramlat söpörte végig agyamat. Bénító bizsergés a nyakamon. Túl közel áll. Remegve kilélegeztem.
I.
Odaértem a megállóhoz és rögtön észrevettem. Mindig végigszalad a tekintetem a hosszú tömböt alkotó embereken. Sohasem értettem miért jó, hogy egymás kilehelt lélegzetét szívják be tüdejükbe. Mintha egymáson élősködve igyekeznének életben maradni. Ő nem ott állt. Távolabb állt meg a tömegtől. Elég távol, hogy az ne érinthesse meg az auráját. Szőke haját hanyag kontyba kötötte, mindenhol kilógtak belőle a tincsek. Akaratlanul is elmosolyodtam. Nem akartam megzavarni, igyekeztem a lehető legtávolabb elmenni mellette, úgy hogy ne kelljen a tömeg közösen hömpölygő szféráját sem érintenem. Nem ment túl jól. Mivel választanom kellett, inkább az övé mellett döntöttem. Olvasott. Abban a pillanatban, ahogyan aurám megérintette az övét felnézett. Én is éreztem a pillanatnyi ütközést, mint amikor a mágnesek erőtere egy halovány szemvillanásig találkozik. Ellenáll, majd összeolvad. Rám nézett. A szemembe fúrta tekintetét, mintha csak az olvasást szeretné folytatni, de most már bennem. Nem sikerült neki, tekintete pedig megváltozott. Meglepett és kíváncsi lett. Még mindig fogva tartotta szemeimet. Én is ugyan azt tettem, amit ő. Olvasni próbáltam benne. Nekem jobban ment. Tudom ki vagy, gondoltam. Elégedetten elfordítottam tekintetemet, ahogyan tovább léptem, még mélyebbre a személyes terébe. Körszakállát rövidre vágta. Bőre világos volt, arcélén pirosas nyomot hagyott a nap. Egy fejjel biztosan magasabb volt, mint én, szikár izomzata sejlett a ruhái alatt. Még mindig a hátamon éreztem pillantását, mint égető fénypontot. Még egy lépés gondoltam, és kiléptem a szférájából. Megálltam, neki kissé féloldalt, egy pad előtt. Kinyitottam a könyvem és bámultam benne a betűket. Nem lettem volna képes egyetlen szót sem értelmezni, így meg sem próbáltam az olvasást. Pulzusom felgyorsult, akárcsak az őznek, aki érzi, hogy figyelik. Milyen mélyen belénk ivódott, gondoltam kissé bosszúsan. Miért viselkednek a nők mindig prédaként? És miért nem engedelmeskedik az agyam, és állítja meg ezt az ostobaságot? Érezni fogja. Alig értem a gondolat végére, amikor megmozdult. Érzi, hasított agyamba a préda gondolata. Becsukta a könyvet. Közelebb lépett, betörve lüktető aurámba. Láthatóan ezt is érezte. Lehet, hogy nem oly tudatossággal, mint én, de érezte: ő a vadász, a ragadozó. Közelebb jött, túl közel. Ugorj, kiáltotta agyam ősi ösztöne. Nem mozdultam. Nyugodt volt, és lassan mozgott. Vadászik. Leült a padra, pimaszul bele a szférámba. Láthatóan élvezte a helyzetet. Kivár, gondoltam. Még mindig a könyv lapjait bámultam. Vajon meddig képes a testem préda módjára viselkedni? Alig halhatóan sóhajtottam, de a levegő remegve hagyta el ajkaimat. Ne! Ennél rosszabb nem is lehetne. Elmosolyodott, mintha hallotta volna, ahogyan megremeg a levegő. Égette hátamat a tekintete. Mi lesz ha… Kezdte volna agyam a piszkos kis játékát, de sikerült még időben elhallgattatnom. A pupillám biztosan kitágult. Felálltak hátamon az apró pihék, készen, hogy minden apró rezzenést továbbítsanak lüktető agyamnak. Erősebb légáramlat söpört végig a peronon és fájó hangossággal fékezett le a vonat. A tömeg egy testként hömpölyögve megindult a sziszegve nyíló ajtók felé. Ő sem mozdult, és én se. Sorba rendeződött az emberegyveleg az ajtók oldalán. Megmozdultam. Lábaim engedelmesen vitték gondolkodni alig képes agyamat az egyik sor végére. Ő is megmozdult. Mögém lépett, szorosabban, mint kéne. Éreztem forró leheletét a tarkómon. Az apró pihék pedig, mintha csak erre vártak volna, száguldva továbbították agyamnak a reszkető bizsergést. És egy újabb lélegzet. Tekintete a vállamat súrolta. A préda moccanni sem bírt. Megdermedtem.
- Szerintem, már mehetsz –zökkentett ki hangja a bénultságomból.
Felnéztem. Az a nő, aki nemrég még ötödik lehetett előttem a sorban, most tűnt el a vonat lépcsőjén. Oh, ne! Hasított agyamba a gondolat. Végre egy gondolat.
- Ne haragudj, elbambultam –néztem még mindig engem fürkésző szemébe.
Mosolygott. Láthatóan szórakoztatta zavarom. Elégedettnek tűnt magával, mint a vadász, aki elé besétál a gyanútlan áldozat. Remek, gondoltam a helyjegyemre pillantva. Még néhány kínos pillanat, leülök a helyemre, és ő is a sajátjára. Távol tőlem. Aztán sajnálhatom magamat hazáig. Felszálltam, kinyitottam a kocsi ajtaját. Kupés volt. Néztem a kupék melletti számozást. Egy még üres fülkébe szólt a jegyem. Ő még mindig mögöttem volt, most kissé távolabb. Hálát rebegtem, és igyekeztem tudomást sem venni az agyamba folyton betolakodó édes borzongás emlékéről. Szívem még mindig hevesen vert, pihéim pedig sóvárogtak a következő inger után. Megálltam, hogy elhúzzam az ajtót.
- Majd én… -lépett közelebb.
Megfogta a kupé ajtajának kilincsét. Nem engedtem el. A keze hozzáért az enyémhez. A pihék mintha csak erre vártak volna, édes bizsergéssel öntötték el agyamat. Többel, mint indokolt lett volna.
- Kösz, de menni fog –szólalt meg bennem a dac.
Meglepetten rám nézett. Ismét mosolygott. Talán ez is szórakoztatja?
- Ahogy akarod –húzta vissza kezét, de nem lépett távolabb. Ismét éreztem forró leheletét, pelyheim nagy boldogságára.
Elhúztam az ajtót és beléptem. Nem mozdult. Menetiránynak megfelelően ültem le, az ablak mellé. Mint mindig. Az ő jegye is ide szólt. Belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Letette a táskáját, és elégedetten leült. Szemben velem. Ismét sóhajtottam. Letettem a táskámat én is, magam mellé, és igyekeztem tudomást sem venni. Leginkább saját magamról. Ő teljes nyugalommal ült és fürkészett tovább. Láttam a tekintetét. A mellkasomat figyelte, talán ösztönösen. Az egész csak néhány pillanat volt. Nézte, ahogyan gyors ütemben süllyed és emelkedik. És ahogyan dobban a szívem, másodpercenként kettőt. Az út legalább két óra, gondoltam. Két óra. Addig biztosan nem képes ilyen gyorsan verni. Igen, tudom. Válaszoltam magamnak, hogy agyamat lecsendesítsem. Vonz engem. Ő még mindig engem nézett. Talán azt leste, készül-e szökni a préda, menekül-e a csapdából. Nem menekültem. Hátra dőltem, és kibámultam az ablakon. Még mindig az állomáson voltunk. Kisvártatva megszólaltak az ajtók feletti jelzők, amitől még hevesebben kezdett verni a szívem. A csapda bezárult. A vonat elindult. Láttam az ablak tükröződésében, ahogyan megváltozik az arckifejezése. Mint a macskáé, amikor lefekszik, és engedi, hogy az egér távolabb vergődjön. De csak azért, hogy újra elkaphassa. Most távolodhattam. Levette rólam a tekintetét és kinyitotta a kezében lévő könyvet. Olvasott. Ő tényleg. Az elégedett vadász arckifejezésével, aki tudja, hogy a préda biztosan nem menekülhet. Talán nem is érdeklem. Hasított agyamba a gondolat. Átvertek az ösztöneim. Talán, egyszerűen csak udvarias akart lenni… Ostoba! Korholtam magam. Pontosan ez a cél. A szorít és enged elve. Hát én nem leszek játéka egyetlen vadásznak sem! Vadász vagyok. Öntötte el agyamat egóm lázadó hangja. Duzzogva dőltem hátra. Felpillantott a könyvből. Megint elmosolyodott. Tudja! Kezdett hevesebben verni a szívem ismét. Látja, hogy duzzogok! Már megint ő nyert! Égnek meredt pelyhecskéim a pillantásától is megborzongtak. Rendben, nagy vadász! Majd meglátjuk! Gondoltam bosszúszomjasan. Nem adom olcsón a bőröm! Lehunytam a szemeim. Szívem most csak még hevesebben kezdett el verni. Ő olvasott tovább. Hosszú percekig nem történt semmi. A vonat mellett szaladt a táj, légzésem üteme pedig lassan lelassult. Újabb percek teltek el, és ő csak olvasott. A szívverésem is normalizálódott, és pelyhecskéim is feladták a hiába való várakozást. Megnyugodtam. Ekkor megmozdult. Kinyújtotta bal lábát, hogy lábszára az enyémhez érhessen. Vádlim egyik apró izma megrezzent. Biztosan nem érezte, oly apró volt a rezzenés. Talán csak ösztönösen tudta. Rám pillantott. Csukott szemhéjaimon át is éreztem, ahogyan arcom apró rezzenéseit figyeli. A borzongás végigfutott a lábamon. Fel a gerincoszlopom mentén, az agyamig. A hátamon lévő pelyhecskék, mintha csak emlékeztek volna milyen forró volt a levegő, mely őket simogatta, ismét bizseregni kezdtek. Rajtam volt a sor. Dönthettem. Elernyeszthetném még mindig feszült izmaimat. Hogy lábam az övéhez simuljon. Nem tettem. Nem adta fel. Még mindig az arcomat fürkészte. Éreztem a benne fellángoló küzdőkedvet. Egyetlen izmom sem rezzent. Büszke voltam magamra. Ekkor valami megváltozott. Hallottam, ahogyan mélyebb levegőt vesz. Lassan egyenletesen fújta ki. Beakasztotta sarkát a sarkamhoz. Maga felé húzta határozottan a lábam, míg térdem ki nem egyenesedett. Ő is kinyújtotta az övét. Lábunk egymáshoz simult. A jól ismert, mégis borzongató bizsergés végigjárta a testemet. Ő elégedetten hátradőlt. Tovább olvasott. Kacagott a lelkem. Szeretek játszani. Kinyitottam a szememet. Azonnal megérezte. Rám nézett. Belefúrtam tekintetemet az övébe. Biztosan tudtam, hogy minden idegszála megfeszült. Még egy pillanatnyi kínzás… Csodás elégtétel. Olvastam a vadász tekintetében: megugrik-e a vad? Rámosolyogtam. Éreztem, ahogyan kifújja az eddig benntartott levegőt. Izmai elernyedtek. Erre vártam. Szélesebbre húztam ajkaim, és elvettem lábam az övé mellől. Keresztbe tettem őket. Ismét megfeszültek az izmai. Láttam a tekintetében megjelenő kételyt: lehet, hogy a prédámnak szárnya van? Most én nyertem. Elégedetten hátra dőltem és lehunytam a szememet. A légzésem ismét sebesebb volt a normálisnál. A szívverésem is felgyorsult. Pelyhecskéim további ingerek után sóvárogtak, bőrömet pedig égette fürkésző tekintete. Kalitkát keresett. Hallottam, ahogyan az ő eddig nyugodt lélegzése is felgyorsul. Valamire készül. Ösztönöm minden egyes idegszálamnak riadót fújt. Mire vár még? Halk kattanást hallottam. Előrébb húzta a széket. Ismét beakasztotta sarkát az enyém mögé. Határozottan kiegyenesítette jobb lábamat tartó térdem. Mellé nyújtotta saját jobb lábát, majd a balt keresztbe tette rajta, úgy, hogy az én bal térdem fölé érjen. Nem vehettem le anélkül, hogy hozzáértem volna. Be sem hajlíthattam a nélkül alsó lábam, hogy ne ért volna az övéhez. Egy pillanatig feszülten várt. Mivel nem ellenkeztem, elégedetten hátradőlt. Engem nézett. Lassan elernyesztette izmait, lélegzetét még mindig visszatartva. Lába ismét az enyémhez simult. Elmosolyodtam. Ekkor kilélegzett. Kinyitottam a szememet. Mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt. Kissé gyorsabban, mint eddig. Óvatosan kihámoztam lábaimat az övéi közül. Láttam az arcán átfutó csalódottság és „ebből elég” kifejezését. Még mindig mosolyogtam. Láthatóan nem tetszett neki, hogy a kalitka nem működik. Ismét keresztbe tettem lábaimat, most megcserélve. Még mindig feszült volt. Hagytam, hogy ellazuljanak izmaim, és lábam az övének támaszkodjon.
- Most jó? –kérdezte.
Még mindig kissé dühösnek tűnt. Inkább éreztem, mintsem hallottam. Hangja kedves volt. Idegszálaim megfeszültek. Nem voltam biztos benne, hogy nem rebbentem-e túl magasra. Összevontam a szemöldököm. Gyakran tettem így. Ha nem értettem valamit, ha bizonytalan voltam, ha figyeltem. Önkéntelen cselekedet volt.
- Igen. Kényelmesebb –nyugodtan válaszoltam, pedig minden porcikám feszülten várakozott.
Láthatóan megnyugodott. Még mindig fürkészve vizslatott. Talán az esélyeit méregette ismét. Hátradőltem. Továbbra is, a legteljesebb természetességgel nyugtatta rajtam tekintetét. Kezdtem ismét zavarba jönni. Tudtam, hogy az előbbi kérdése cseppet sem a lábaim hogylétére vonatkozott. Sokkal inkább a játékunkra. A domináns pozíciójának megkérdőjelezésére. Lehunytam a szememet. Aztán kinyitottam. Ő felvette a könyvet és ismét olvasni kezdett. Megdermedt a levegő. Szívem hevesen zakatolt. Most nem az izgalomtól. Aggódtam. Teltek a percek. Lába a lábamhoz simult, forrón bizsergő pelyheim eszeveszett igyekezettel próbálták elnyomni agyam növekvő aggodalmát. Nem mosolygott. Bár mellkasa még mindig kissé gyorsabban emelkedett és süllyedt, láthatóan tudomást sem vett rólam. Lehunytam a szememet. Tovább lépdeltek ólomlábaikon a percek. Legalább húszan. Lázasan kerestem a lehetőséget, de ő nem adott. Fél óra telt el. Lassan megnyugodtam. Nem gondolkodtam tovább. Nem aggódtam. Csak élveztem, ahogyan hozzám ér. Megérezte. Erre várt. A megadásra. Ismét éreztem, ahogyan fellángol benne a vadász.
- Álmos vagy? –kérdezte egyszerűen.
- Inkább fáradt. Nem tudok igazán elaludni a vonaton –feleltem
Élveztem, ahogyan rám néz. Minden porcikám bizsergett. Becsukta a könyvet. Ismét a tekintetemben kutatott.
- Érdekes egy nő vagy… –vonta le a következtetést somolyogva.
- Érdekes?! –néztem rá kérdőn.
Agyam ismét zakatolt. Szívem, mióta csak megszólalt, gyorsabban vert. Most még inkább. Mit akar az jelenti, hogy érdekes? Ez most jó, vagy rossz? Még inkább elmosolyodott. Kifejezetten élvezte, ha zavarba hozott.
- Igen –kezdte- Ódzkodva kerülöd az embereket, de elbambulsz köztük a vonatajtóban –lesütöttem a szememet- Nem engeded, hogy kinyissam neked az ajtót, de zavarba jössz attól, ha rád nézek –kezdtem kétségbe esni- Szégyenlősen lesütöd a szemedet, de te akarsz a domináns fél lenni, akié az utolsó szó –nagyon finoman meglökte hozzá simuló lábamat.
Képtelen voltam megszólalni. Alsó ajkamba haraptam. Mindezt mindvégig mosolyogva mondta. Szinte hitetlenkedve. Szívem eszeveszett tempót diktált. Messze van még Pest? A sarokba szorított préda menekülne. Agyam lázasan lüktetett. Hangjától megremegtek a pelyhecskék a hátamon. Majd kinyíltak szárnyaim. És még mi mindent nem tudsz, gondoltam. Van két gyerekem. Párom. Poligám vagyok. És most fogok építkezésbe. Elmosolyodtam.
- És még dohányzom is –néztem a szemébe.
Elnevette magát.
- Na, még ez is!
- Mit olvasol? –kérdeztem a mellette lévő könyvre pillantva.
Ő nem válaszolt rögtön. Kinyújtotta másik lábát is, közrezárva az enyémet. Ismét végszaladt testemen az édes bizsergés. Láttam, hogy tudja. Szándékosan provokál. Nem mozdítottam meg a lábaim.
- Nem hinném, hogy érdekel –válaszolta- Történelem. Elég száraz. Az igazat megvallva túlságosan is az –ismét mosolygott.
Fehér fogak. Jutott el agyamig a gondolat.
- Tanulsz? –néztem rá kérdőn.
- Nem. Tanítok. És akad egy önálló kutatásom is. És te?
- Tanulok.
- Mit?
- Régészetet –láttam, ahogyan felcsillan a szeme.
Izgatott lett. Ismét végigmért. Mintha nem akarná elhinni. Pillantásától ismét fellángolt eddig elfelejtett zavarom. Elmosolyodott.
- Nem akartalak zavarba hozni –vigyorgott elégedetten.
- Akkor talán ne bámulj így rám.
Hangom keményebbre sikerült, mint gondoltam. Láthatóan, őt ez cseppet sem tántorította. Sőt. Dacos hangnememen csak nevetett.
- Jó, majd igyekszem –válaszolta.
Tényleg igyekezett. A hátralévő időt beszélgetve töltöttük. Élveztem. Ahogyan ő is. Nem rejthette el tekintetét. A benne égő vágyat. A ragadozó állat ösztöneit. Az apró pelyhek újra és újra édes bizsergéssel árasztották el testemet Ahányszor csak megmozdult. Vagy hozzámért. Lassan közrefogta lábaival az enyémeket. Folyamatos kontaktust tartott. Az édes izgalom fel-le futkosott a hátamon. Biztosan tudtam, hogy ő az. Őt keresem évek óta. Ez némiképp megrémisztett. Nem ronthatom el. Az idő, ami nemrég még ólomlábakon járt, most szaladt. Néhány pillanatnak tűnt csak a hátralévő út. Agyam fájdalmasan sóhajtott. Jelezte, közel az idő. Mindjárt véget ér az édes bizsergés. Mintha megérezte volna. Kinézett az ablakon. Másodpercekig nézte a rohanó házakat. Végre ismét rám nézett.
- Szeretnék még találkozni veled. Megadod a számodat? –feszülten várt.
A vadász aggódott. Talán minden férfi aggódik. Ez egy döntő pillanat. Siker vagy hatalmas bukás. Éreztem, hogy nem vesz levegőt. Ahogy feszülten vár. Minden idegszálával engem figyel. Akar engem.
- Szívesen látnálak újra én is –válaszoltam.
Kifújta a levegőt. Most az ő lehelete remegett meg alig észrevehetően. Csak egy pillanat. A következő másodpercben ismét vadász volt. Elővette a telefont. Rögzítette az általam diktált számot. Aztán hívott.
- Ez, az én számom. Merre mész tovább?
- 80-assal, majd 1-essel a Népligetbe.
- Ha akarod, elkísérlek.
- Nem akarlak feltartani…
- Nem ajánlottam volna fel, ha nem azt szeretném, hogy igent mondj –szakított félbe- Szóval? –mosolyodott el.
Éreztem, hogy ismét megfeszülnek az izmai. Várt.
- Örülnék neki.
Láttam a tekintetét. Ahogyan vágyott. Legszívesebben hozzám ért volna. Egy futó pillanatig. A vonat megállt. Ajtajai sziszegve kinyíltak. Ő felállt. Felvette a táskáját és az ajtóhoz lépett. Tekintetem kísérte mozdulatait. Rám nézett. Látnom sem kellett volna. A remegő bizsergés elárulja. Vajon ő is ezt érzi? Provokálón kitárta az ajtót és várt. Félrebillentettem a fejem. Felvettem a táskám. Nem léptem ki a fülkéből. Az ajtajában álltam. Kellő távolságot tartva a hömpölygő emberektől. Mögém lépett. Mellkasa hozzám ért. A forró, mámorító bizsergés átjárta a testem. És nem szűnt meg. Éreztem, ahogyan mellkasa emelkedik és süllyed. Azt is, ahogyan dobban a szíve. Forró lehelete ütem nélkül simította végig a tarkómat. Küzdött. Saját magával küzdött. Izmai megfeszültek. Pont annyira menekült volna, amennyire közelebb jött volna.
- Menjünk –mondta halkan, ahogyan a hömpölygők lassan elfogytak.
Mélyet sóhajtott, amikor megmozdultam. Előbb szállt le, mint én. Megállt a lépcső alján, szemben a vonat ajtajával. Felém nyújtotta kezét. Látta a tétovázásom és megfogta a kezem.
- Hogy maradtál eddig életben?! –kérdezte mosolyogva, fejét csóválva.
- Meg tudom védeni magamat! –háborodtam fel.
- Efelől nincs is kétségem.
Nem értettem mire gondol. A troli megálló természetesen zsúfolt volt. Még mindig beszélgetve álltunk meg. Nem tudom mennyi idő telt el. Nem is akartam. Élveztem minden egyes pillanatot. Azon imádkozva, nehogy felébredjek. A tekintete. A közelsége. Mind hömpölygő, édes bizsergés. Ahogyan a piros jármű megállt, a tömeg tülekedve igyekezett fel rá. Arcomon végfutott az undor. Nekem erre fel kell szállnom. Mélyet sóhajtottam. Csak egy pillanat volt. Eközben engem nézett. Elmosolyodott. Visszafordultam hozzá. Most elém állt. Ő szállt fel elsőként. Kinézett egy még üres sarkot. Hátrafordult és beterelt az üres helyre. Körbezárt. Közel állt hozzám. Nem is tudott volna máshogy. Arcom szinte érintette mellkasát. Nem szólalt meg. Közelebb lépett. Egészen óvatosan. Arcom hozzá ért. Megremegett. Éppen csak egy rezdülésnyit. Az édes bizsergés áthömpölygött agyamon. Az ő szőrszálai is égnek meredtek. Libabőrös lett a karja két oldalamon. Bizonytalan volt. Mit engedhet meg magának egy vadász? A préda még épp csak a közelben. Meddig mehet el anélkül, hogy elijesztené? És mi van, ha olyan, mintha már évek óta ismerné? Remegett a lélegzetem. Éreztem, ahogyan néz. A busz elindult, és rántott egyet. A végzet keze. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom. Ösztönösen belé kapaszkodtam. Nem vett levegőt. Teste megfeszült.
- Ne haragudj –néztem rá.
Nem válaszolt. Egyik kezével átölelt. Szorosan magához húzott. Arcom a mellkasához simult. Csak ekkor lélegzett ki. Mélyet sóhajtott. Minden bizonnyal összeszedte magát. Ettől kezdve légzése ütemessé vált. Ütemesen simította végig tarkómat a forróság. Minden kilégzés végén egy apró remegés. A vadász kínja. Ha a préda túl közel kerül. Ő pedig nem kaphatja el. A világ egy röpke pillanatra megszűnt létezni. Aztán megmozdult. Finoman távolabb lépett. Jelzett. A troli megállt. Kézen fogott, és átvezetett a tömegen. Alig értek hozzám. Amikor leszálltunk tétovázott. Egy pillanat erejéig megszorította kezemet. Aztán elengedett. Újra és újra rápillantottam. Biztosan akartam tudni. Tudni, hogy nem csak képzelem. Nem délibáb. Nem az volt. Tényleg ott állt. Ott állt mellettem. A zöldre várt. A szívem még mindig kalapált. Kérdést kérdésre halmozott. Nem volt tolakodó. Nem kérdezte, hogy van-e valakim. Azt hiszem nem akarta tudni. Akkor és ott nem számított. Én sem kérdeztem. Nem akartam tudni. Leginkább a múltról beszéltünk. Régmúltról, évezredekkel ezelőttről. De a forró bizsergés nem akart szűnni. A villamos bekúszott a megállóba, mi pedig felszálltunk rá. Kint már lassan lebukott a nap. Vörösre festette az ég alját. Aranyszélű felhők úsztak körülötte. Megkapaszkodtam. Megálltam a lábon. Láttam, hogy nem örül neki. Tekintete fürkészve vizslatott. Közelebb húzott volna magához. De itt nem volt tömeg. Biztosan álltam a lábamon. Nem volt ok. Tétovázott. A vadász kínja. Amikor a préda távolodik. Mikor mozduljon? Én is fürkésztem. Okot kerestem. Okot neki. Magamnak. Megálló megállót követett. Egyszer sem ejtette ki száján a szépség szót. Semmilyen formában. Hálás voltam neki érte. Figyelte a mellkasomat, a ritmusát. Ösztönös cselekedet. Figyelte áruló testem apró jelzéseit. Nem nehezítettem meg a dolgát. Nem nagyon. De nem is tudtam volna. Testem ellenem dolgozott. Ahogyan az övé nekem. A villamos ismét megállt. Kézen fogott. Nem engedett el. A busz nemrég hagyta el a megállót. Egy óra a következőig. Egy édes óra. Ajándék. Körbe futtatta tekintetét.
- Ott jó lesz –intett fejével a pályaudvar egy üres pontja felé- Nem?
- De –bólintottam.
Alig volt ember. Szerencsére. Ujjait az enyémek közé fonta. Lazán. Odaértünk. Megállt és elengedte a kezem. Leült, egyik lábát átvetve, lábai közé véve a padot. Ismét a vadászösztön csillant meg szemeiben. A préda szíve nagyot dobbant a mellkasomban. Ne! Kiáltotta. Ne menj olyan közel! Leültem. Szemben vele, jobb lábamat felhúzva magam elé. Másik lábam a pad mellett, a földet érintette. Elmosolyodott. Szemei ismét felcsillantak. Kezdődött ismét a hajsza. Beszélgettünk. Légzésem nyugodt ritmusa idővel lecsendesítette a préda agyát is fejemben. Ő mintha csak erre várt volna. Láttam, ahogyan fellobban a tekintete. Felhúzott lábam felé nyúlt. Gyengéden megfogta, és közelebb húzta magát hozzám. A vadász vére forrt. A préda szíve hevesebben vert, agyam lüktetett. Ugorj! Kiáltotta újra az ösztönöm. Most sem mozdultam. Agyam az ösztön sikolya és a bódító forróság által megbénítva figyelt. Ő mélyet lélegzett. A beáramló levegő enyhe remegését is éreztem. Ujjai csuklómra fonódtak. Minden idegszálam megfeszült. Felemelte a kezét és megérintette az arcomat. Tekintete gúzsba kötött. Másik keze határozottan tartotta csuklómat. Végigsimított az arcom, majd megérintett az ajkaim. Végighúzta rajta ujjait. Kilélegzett.
- Itt a buszod –mondta halkan, még mindig tartva a tekintetemet és a kezem- Holnap felhívlak.
|
|
|
- április 14 2010 12:51:58
Sajnos-szerencsére  , még nem kész. De előbb-utóbb majd befejezem. Remélhetőleg, addigra regény válik belőle.  |
- április 14 2010 14:48:54
A nagy játszma!A hódítás és a megadás utánozhatatlan menetei! Nagyon buján és fütött erotikával megfogalmazva...érdekfeszítő volt.
Magával ragadott a "játék" szenvedélye gondolom a többi olvasód is így járt!Gratulálok.Üdv.Etus |
- április 14 2010 15:48:43
Köszönöm. Kicsit izgultam, milyen visszajelzések érkeznek. Ebben a műfajban ez az első szárnycsapásom, úgyhogy minden kritikát örömmel fogadok. |
- április 15 2010 13:54:21
érdekes volt, jól megírva |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
