|
 Vendég: 99
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
A tavasz els? napja
H?vös reggel volt. A nap még nem kelt fel. Nem sütött. A kisváros utcái elhagyatottak voltak. Mindenki aludt még. Csak egy lélek volt ébren, egy apró lélek.
Lassacskán a nap is dolgozni kezdett. Ahogy telt az id?, úgy lett egyre melegebb. Pedig ez volt az els? igazi tavaszias reggel már hosszú hónapok óta. A város is éledezni kezdett. Az emberek mentek a dolgukra, ki dolgozni, ki pedig iskolába. Mindenki tudta a kötelességét. Mindenkinek volt helye a világban, csak egy apró léleknek nem.
Ez az apró lélek csendben figyelte, ahogy elmennek mellette az emberek. Nem foglalkozott velük, hiszen ?k sem tör?dtek vele.
- Lassan indulni kellene. -gondolta. De olyan nehéz felkelni a jó langyos menedékr?l! Így tovább figyelte a járókel?ket. Nem zavartatta magát, nem sietett, nem várt rá senki sem. Magányos volt.
Egyszercsak megállt el?tte egy gyerek. Hosszasan nézte. Figyelte, ahogy lélegzett. Csodálkozás csillant szemeiben. Kíváncsiság, hogy lehet mindez. De nem szólalt meg. ? maga is érdekl?dni kezdett a gyerek iránt, de mozdulatlan maradt. Aztán a bámészkodó elunta magát és továbbállt.
Még többen jöttek. Fiatalok és id?sek. Szegények és gazdagok. Valaki rá se hederített, de akadt olyan is, aki egész közel merészkedett hozzá. Nem bántotta senki sem. Megt?rték a városban, hiszen ? nem ártott senkinek.
- Mégis járni kellene egyet. Talán találok magamnak valami ételmaradékot.- tépel?dött magában. Aztán nagy nehezen felállt. Vagyis csak akart volna, ha a végtagjai nem gémberedtek volna el a hosszú téli éjszaka alatt. Végül sikerült elhelyeznie kis testsúlyát a lábain, úgy hogy ne remegjenek azok túlságosan. Kis id?nek kellett eltelnie mire meg merte kockáztatni a nyújtózást. Hogy ropogtak a csontjai! Mintha csak száraz gallyak lennének.
- Most vajon merre menjek? - kérdezte magától. -; Kétszer ugyanabba az utcába nem mehetek egy héten belül. Kénytelen vagyok más helyet keresni. - Majd útra kelt.
Lassan menetelt a sz?k utcácskákon. Figyelt minden apró neszre, nem- e a hívatlan vendégek járnak errefelé. A nap felmelegítette kih?lt testét. Koszos sz?rén lógó apró jégcsapok elolvadtak. Tappancsai finoman érzékelték a langyos földet. Tetszett neki ez az id?.
- Nicsak egy szemétdomb! -; s azon nyomban a megtalált kincs felé vette az irányt.
- De ahol szemét ott ember is van.-; nyilallt belé a felismerés. Beleszimatolt a leveg?be. Finom illatokat érzékelt, az éhség hajtotta. Így lassan, óvatosan kúszott a ház el?tt kiborult szemetestartók felé. Az utca kihalt volt. Sehol senki. Csak egy apró lélek. Végre odaért a zsákmányhoz. Beleszagolt. Szinte már érezte fogai között a rohadt ételmaradékot, de ekkor-
- Nem mész innen te mihaszna!!! - vékony hátán érezte a nyers sepr?nyelet egyszer kétszer, és még ki tudja hányszor. Teljesen váratlanul érte a támadás. Oda a reggeli! Pedig ? csak egy csavargó, nem árt még a légynek sem. De jobbnak látta, ha eliszkol a b?ntett helyér?l. Fél füllel elcsípett egy fél mondatot.
- Újabb szerencsétlen, de az én szemetemb?l nem kap.
Így az apró léleknek tovább kellett mennie egyre jobban korgó gyomorral. Talált egy pocsolyát. Csillapította szomját és ment tovább.
- Az képtelenség, hogy nincs máshol felborulva kuka! - szólalt meg benne a kétségbeesés. Elfáradt hát lefeküdt. Várt. Várt egy olyan dologra, ami csak a kiváltságosoknak adatik meg. Remélte, ? is azok közé tartozik. Türelmesen várt az apró lélek. A nap sugarai lágyan simogatták sz?r?s pofáját. A régmúlt id?kre gondolt. Lehunyta szemeit és álmodozott. A hasában már nem érezte a korgást. Vagy csak már annyira megszokott volt, hogy teljesen el tudta felejteni azt. Lelki szemei el?tt megjelent régi önmaga. Amikor még szép fehér bundája volt. Minden fajtársa irigykedett rá. Mindenki féltékeny volt a gazdájára, hogy ilyen szép. Egy gyönyör? helyen élt. Hatalmas kerttel és szeret? családdal. De mindez már a múlté. Maga sem tudná megmondani mi okból került ide. Mi változott meg. Nem mozdult. Már nem látta értelmét. Nem hiányzott neki semmi és senki sem. Megtért.
Egy asszony ment el mellette az egyik kezében teli szatyor, a másik kezét gyermeke fogta. Hopp a táska füle elszakadt! Míg ? az elgurult almákat szedegette össze, elkerülte figyelmét, hogy kislánya a mozdulatlan testhez lépett. A bájos gyerekarc mosolyogva figyelte, de a test nem tett semmit. Se fel nem ült, se pacsit nem adott. Pedig az ilyenkor szokás, hiszen az apró ujjak már beletúrtak a sz?rcsomókba. Összekapcsolódott a két lélek. De a varázs szertefoszlott.
- Jössz onnan kislányom!? - csapott az édesanya a kislány kezére, de az nem sírt, mint egyébkor szokott. H?siesen t?rte a fenyítést. Végül vékony hangján kérlelni kezdte a kemény szívet.
- Anya vigyük haza!! Nagyon kérlek! Vigyázni fogok rá! Nézd milyen sovány! Adhatnánk neki valamit. Mondjuk csontot. Azt szeretik -de a sz?rös szív nem engedett.
- Hogyisne. Nem hiányzik otthon nekem még egy ilyen kolonc.
És húzni kezdte a kisgyermeket. Az nem tehetett mást. Szomorú szemekkel búcsúzott el kis barátjától. Talán még egy kis imát is mondott, hogy a Jóisten vigyázzon játszópajtására. Találjon neki jó helyet, ahol nem fázik és nem éhes és vidáman futkározik a réten egy boldog család tagjai között. Ki tudja hol volt már akkor.
Pár perc múlva hatalmas autó haladt el mellette. Az autóból vonyítások, ugatások hallatszottak ki. A hívatlan vendég. Máskor mindig elfutott el?le, de mostr30;
Egy nagydarab ember kászálódott ki az autóból. Megállt el?tte. Pár pillanatig figyelte. Hatalmas csizmájával megbökdöste. Megnézte van-e értelme hoznia a befogóhurkot. Végül úgy döntött nem pazarolja idejét egy apró lélekre. Amúgyis most riasztották egy tömeges kóbor állat invázióhoz. Ez meg csak egy szerencsétlen állat. Végül beszállt az autóba és elhajtott.
Delet ütött a közeli toronyóra. Kong, kong, kong. De ? már ezt sem hallotta. A kongás sokkal inkább valami énekhez hasonlított, csodálatos angyalénekhez. Újabb konténeres autó ment el mellette. Szeméthordó nap van.
- Várj!- kiáltott le az egyik kukás. Az autó megállott.
A kukás a tetemhez közelített. Látta az már nem él. Óvatosan felemelte nehogy kárt tegyen benne és beledobta a szemét mellé. Amellé a szemét mellé, amit reggel még meg akart enni az apró lélek.
- Ez ma már a harmadik ilyen eset.-összegzett a tetemet eltakarító ember.
- Igen. Sajnos egyre több az éhenpusztult kóbor állat. De mit akarsz? Hiszen lassan még a családomat sem tudom eltartani ilyen alacsony fizetésb?l. Aztán meg nekünk van a legnemesebb munkánk. Tudod- e miért?-kérdezte a másik ember.
- Ha mi nem lennénk a szemét már rég eltüntette volna a várost.-hangzott a felelet.
Majd lassan elcsendesült az utca. Ám mintha mise szólna az egyik közeli templomban. Éneklés hallatszik ki a külvilágba. Csodálatos angyalének.
A nap továbbra is vidáman szórta mosolyát a földre, ezzel jelezvén, hogy mostantól jó ideig itt marad. Tél elt?nt, de nem végleg. Megjött a tavasz a maga tisztaságával. Ez a nap a tavasz els? napja volt és még sok ilyen következik. Vidáman, bölcsen, szeretetteljesen.
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
