|
 Vendég: 26
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Sz
Fiktív emlékezés egy játék okán
A hajnal előtti óra ártatlan és tragikus. Ezzel a mondattal kezdődik a stílusgyakorlat nevű írói játék. A feladat úgy szól, hogy a megadott első és az utolsó mondat közötti űrt úgy kell kitölteni szöveggel, hogy értelmes, egységes írásmű szülessen belőle.
Irritál a mondat. Drága magyartanáromat, Miklóssy Vincét juttatja eszembe. Tőle hallottam először, ő világított rá agyamban arra a csodás tényre, hogy a magyar nyelv, egyedülállóan a világon, rendkívül logikusan felépített nyelv. Szószerkezetében és mondatszerkezetében is. Talán ezért?
A Tanár úr hogyan elemezné ezt a mondatot? Költői a kérdés, mert tudom, hogy nem elemezné. Először logikai szempontból vizsgálná meg, és, ha átmenne a szűrőn, csak akkor látna hozzá. Illetve feladná nekünk, nebulóknak a feladatot, s ha valamelyikünk hebehurgyán elkezdené elemezni, magasba emelt mutató ujjával és fejével lassan nemet mutatna, és azt mondaná: Ugye, azt akarta mondani, hogy ez egy olyan állító mondat, amelynek két eleme, az ártatlan és a tragikus szavak jelentésükben antagonisztikus ellentétet hordoznak, logikailag kizárják egymást. Ezt még a költőiség okán sem fogadhatjuk el, ezért előbb kijavítjuk.
Ilyenkor, ha a Valamelyikünk elbizonytalanodna, mit válaszoljon, a Tanár úr segítően bólogatna, s ha a gyámoltalan, vagy ezt a játékot még nem ismerő, újdonsült diák még mindig nem tudná, mit mondjon, kezét szája mellé emelve, erősen artikulálva súgná, hogy: igeeen. Addig nem haladnánk tovább, míg el nem hangzik a Valamelyikünktől a beleegyező egyetértés. Ettől aztán megszületik a jó hangulat, ami az óra végéig kitart. Sőt...
Olyan okosan tudott szeretni minket! Sose mondta, hogy nem jó, amit csinálunk, vagy mondunk. Megmutatta a jót. Erre találta ki az: „Ugye azt akarta mondani, hogy…” játékot.
Megmutatta, hogy anyanyelvünk ismeretében rendkívüli árnyaltsággal fejezhetjük ki gondolatainkat. Gyakorlati példákkal érvelt. Szívből utálta a dodonai megfogalmazást. Az emberi populáció több mint 80 százaléka úgynevezett egyszerű emberekből áll, - vallotta - akik agyilag átlagos képességekkel rendelkeznek, és bizony ebből kifolyólag a dodonai csapdába törvényszerűen besétálnak. Sosem titkolta, hogy ő is ezen csoport tagja, és csak a nagyon szembetűnő csapdákat szűri ki. Nem kedvelte a kis dodonát sem. Nem tartotta egyenes beszédnek. Hízelkedést érzett benne. Az illemnél többre tartotta az igazságot.
Milyen egyszerűen és tisztán tanított! A kettős negációt, a kis dodonát, ahogy ő hívta, valahogy így tanította. „ Nem mondanám, hogy nem szép.” Mit mondok ezzel az állítással? Igen, azt: Én szépnek mondanám. De miért nem így mondom maguk szerint? Úgy van! Előttem valaki, - most az egyszerűség kedvéért, mondjuk Nagyembernek - akit magamnál tájékozottabbnak, okosabbnak, netán felettem hatalommal bírónak tartok, (a Kisember kontra Kisember kommunikációja dodona-mentes) azt állítja, hogy nem szép, arról, amit én szépnek tartok.
Miért így fogalmazom meg a véleményemet? Udvariaskodom? Nem akarom felvállalni a felelősséget? Nem akarok nyíltan ujjat húzni az előttem szólóval, kategorikusan kijelenteni, hogy én bizony szépnek találom? És miért nem? Milyen hátrány érne? Ne lányra gondoljanak, hanem mondjuk egy épületre! Ha-ha-ha…
Tartok az előttem szólótól? Igen. Felismerhető szóhasználatom módjában a félelem és az óvatosság. Miért? Bizonytalan vagyok? Nincsenek megfelelő szavaim igazam bizonyítására? Talán.
A Kisember viszont 90 százalékban inkább helyesel. Félelemből, helytelenül értelmezett - ha hagyod magad, előbb szabadulsz… hát nem mindegy – álfilozófia okán. Tulajdonképpen gyávaságból. Ha tényleg nincs ellenvéleménye, akkor tájékozatlanságból. Tán nem is volt semmilyen véleménye, mert közömbös.
De én, most éppen a maradék 10 százalékhoz tartozom, és kettős negációval reagálok az állításra. Szintén a félelem motivál, de nem akkora. Viszont nem akarok nyíltan ellenkezni. Az önvédelem okán mondok, amit mondok. Bármikor visszakozhatok. Hagyok magamnak egy kis laufot.
Általánosságban elmondható, hogy a félelem a fő motiváló erő, ha Kisember reagál a Nagyember kijelentésére.
Szerintük, Maguk hogyan reagálnak? Meg sem kísérelik, hogy ellenvéleményüket hangoztassák? Megkísérelik, dodonai álarcba bújva? Melyik a szimpatikus? Ugye egyik sem igazán?
Mégis milyen gyakran használjuk mind a kettőt.
Nézzük a másik oldalt. A Nagyembert. Valamennyi tudással és önbizalommal rendelkezhet a témában, mert határozottan állította, amit állított. De az is lehet, hogy ő sem tájékozott? Lehet, hogy csak beszél a világba? De felvállalta. Ha igazat mondott, azt is, ha szándékosan hamisat, azt is. Határozott állítás esetében a szándékosság nem kétséges. A kérdés az, ha nem az igazat mondta, tudatában volt-e ennek? A hazugság feltételezi-e mindig a tudatos félrevezetés szándékát? Hazudhatunk-e jó szándékkal, ártatlanul? Ha hazug információt igaznak hiszünk el, esetleg tovább is adjuk?
Felismerhető –e a szándékosan hamis információ? Ez rendkívül fontos lenne, de mivel nincs rá befolyásunk, e téren csak megfigyelők lehetünk. Tudásunk és talán megérzéseink is segíthetnek a felismerésben.
Energiánk nagy részét a saját hozzáállásunk vizsgálatára, alakítására, fejlesztésére fordítsuk! Erre van kompetenciánk. Ez visz előre.
Hogyan lehetne dodona bűvöletéből kilépni? A tudatlanságtól és a félelemtől megszabadulni? A nem tiszta szándék álcáját leleplezni?
Jó kérdés. Ezért találta ki az emberiség az iskolát. Fejleszteni a tudást, a szókincset, és az emberséget. Így állhatnak ki bátran a véleményükért. Tudás nélkül a bátorság botorság. Ezt ne felejtsék! De azt is jegyezzék meg, hogy nem tudhatnak mindent! Ha kevés az ismeretük, ne formáljanak véleményt! Mondják meg, hogy nem eléggé tájékozottak a témában! Ehhez alázat kell. Dodonát pedig felejtsék el! A gyávaság életet menthet, de jellemet öl.
Bámulatos, ugye? Olyan egyszerűen tudott magyarázni. Nem is magyarázott. Az életből vett példák sorozatával rávezette az egyszeri diákot a nyelvi érzékenységre, a tanulás szükségességének elfogadására. Minden témát több oldalról nézetett meg velünk. Nem csak tanított. Nevelt. A szó eredeti értelmében, növelt, emberségben, tartásban. Őszinte, tiszta ember volt. Egész életében kereste az igazságot, kereste Istent. Alázat volt benne az egész világgal szemben, de a felismert igazságot igyekezett továbbadni. Életem első hiteles embere volt. Megmutatott egy utat. Azt az utat, amelyen nehéz, de csak azon érdemes járni.
Volt úgy, hogy megdorgált minket. Azt is végtelen szeretettel tette. - Maguk túl sokat beszélnek. Hallották már, hogy sok beszédnek sok az alja? Persze, tudom, ez csak könnyed társasági csevegés, ez is kell. Na, de mindig? Úgy veszem észre, nem is figyelnek egymásra. Senki sem mondana semmi lényegeset? Pedig annyi mindent mondanak, de mintha csak akkor ütnék fel buksi fejüket, ha valami egyéni érdekhez kötődő, húsbavágó információt hallanak.
Nyugdíjas volt már akkor, a nagyapánk lehetett volna. Sok szomorúságot okozhattunk akkor neki. Mi, neveletlen kamaszok: egy romlott kor, romlott gyermekei. Az ifjúság nagyképűségével fecsegtünk félig értett, félig ismert dolgokról, úgy, mintha az egész tudás birtokában volnánk.
Azóta mi is megöregedtünk. Talán meg is bölcsültünk? Ki tudja? Az biztos, hogy sokat változott a világ velünk együtt, és biztos, hogy mi is már más szemmel nézzük a világot.
Ha ma, egy csoda folytán itt lenne köztünk, s mi is ott lehetnénk abban a régi-régi osztályban, s megkérdezné - Mit gondolnak, ha Madách ma írná az Ember tragédiáját, nyomorúságos jelenüket, vajon hogyan vinné színre? Az információ korát?
Talán ezt mondanám: Nem tudom, Tanár Úr, de azt hiszem, ez a szín szétfeszítené az eredeti mű kereteit. Szerintem nagyon nehéz lenne korunkat modellezni. Vajon milyen kiutat, új megoldást találna ki Lucifer Ádámnak, ha az megcsömörlik a kaotikus információ- és reklámdömpingtől, az értelmét vesztett élettől? A semmit, a nihilt? A Poklot már részletekben, az előző színekben megmutatta. Teljes egészében nem fogja, mert nem akarja elveszíteni a kuncsaftokat. Talán egy új mű? De abban már Lucifernek reményeim szerint csak apró epizódszerep jutna. Legalábbis az én szereposztásomban.
Nem tudom a választ. Amit tudok, Tanár Úr, az szinte a semmivel egyenlő. Érzékelem a kort, amiben élek, az elvárásokat. Próbálok alkalmazkodni, emberségem, hitem határáig. Azt mondják a mostani Hatalmasok, hogy minden hiba, egyet nem értés, probléma alapja a világban a nem megfelelő információáramlás. Diplomatikus fogalmazás. Igaznak tűnik. És ugye, milyen rafinált? Jelentheti a médiák nem megfelelő működését, vagy a tömegek elégtelen agyi kapacitását az információ befogadásához. Jelentheti a nem közérthető módon megfogalmazott információt, és jelentheti a szándékos dezinformálást.
Közben szinte axiómaként elfogadott, évezredes tényekkel is alátámasztott a tézis, hogy aki nem informálódik, lemarad. Ősközösségi, vagy darwini hasonlattal élve, a gyenge elpusztul, az alkalmazkodni képtelen kihal. Ezért érezzük kényszerét az információ továbbadásának. Már emberbaráti szeretetből is. Vagy primitívebb felfogásban: van téma. Sajnos felületes, de rendkívül beszédes világot élünk.
Azt tudom, hogy globális információáramlás van. Korunkban az információ vált a legnagyobb hatalommá. Médiabirodalmak épültek ki. Úgy adagolják az információt, és olyan tartalommal, amivel akarják. A legalapvetőbb pszichológiai módszerekkel, eszközökkel bármire rávehetnek tömegeket. Tudatosan változtatják meg a valóságot, ezért kiszámítható reakciókkal számolhatnak. Milyen félelmetes! Sátáni.
Mások által vált tervezhetővé a sorsunk. Mások által vált meghatározottá, milyen témáról beszéljünk, arról hogyan vélekedjünk. Elérték, hogy mi már olyan mértékben össze vagyunk zavarodva, hogy sokszor azt sem tudjuk, szabad-e szólásra nyitni a szánkat. Nehéz az információt tovább adni. Berzenkedik a lelkünk: mondhatjuk-e? Biztos, hogy igaz? Nem is ismerjük a forrást, annak a hitelességét! Van-e jogunk továbbadni, ezzel másokat nyugtalanítani, netán félrevezetni? Vagy, ha nem adjuk tovább, tulajdonképpen eltitkolunk egy olyan információt, amire másnak feltétlen szüksége lett volna?
Mindig van a szóló embernek egy nyugtalanító érzése, hogy nem az igazságot mondja, hogy bár akaratlanul, de hazudik. A következmény pedig kiszámíthatatlan. Bár nem irigylem, inkább szánalmasnak tartom a Világ Hatalmasait, de az biztos, hogy itt és most sokkal könnyebb nekik az élet. Ők úgy hazudnak, hogy ismerik az igazságot. Mi pedig tudjuk, hogy iszonyatosan nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ismeri az igazságot. |
|
|
- április 25 2010 08:38:13
A Tanár Úr az életemben-latin-történelem szakos volt és úgy inditott, ...Úgye egy véleményen vagyunk....
Mint Mi most az írásod alapján.A komunikáció az hatalom és eszköze a média, ezt pedig boldog-boldogtalan ki is aknázza! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
