|
 Vendég: 10
Tag:
Deprecated: The each() function is deprecated. This message will be suppressed on further calls in /home/dyomnrfs/public_html/napkorong.hu/infusions/online_users_panel/online_users_panel.php on line 41
Tiberius
Regisztráltak: 2,204
|
|
„15 éve nagyapám lapáttal verte agyon a fölösleges kismacskákat."Ezt soha nem értettem. Az öcsém anyósáéknál vízbe fojtották őket, pedig - szerintük - "szeretik" a macskákat. Szerintem meg a macskának olyan a természete, hogy úgyse sok éri meg a felnőttkort, és ha mégis, akkor is szépen elkódorognak maguktól, másrészt ott az ivartalanítás lehetősége is. Persze a vén ribanc amúgy is egy takony. Nagy keresztény, óriási erkölcscsősz, de mentálisan egy nulla.” (idézet ismeretlen hozzászólásából.)
A fiatalabb asszony mindig is nagyon szerette az állatokat, köztük a kedvenc háziállataikat: a kutyát és a macskákat. Ezekben az április végi napokban is végigizgulta és végignézte, ahogy az idősebbik anyamacska világra hozta a kölykeit. Örült nekik, mivel az előző évben, akár csak az azokat megelőzőkben is, amikor születtek kismacskák, de idővel vagy megbetegedtek, vagy eltűntek valahova egyik napról a másikra.
Így történt ez ebben az évben is. A kölykök megszületése utáni napon már egy kismacska sem volt az alomban. Rögtön tudta, hogy ez kinek köszönhető, pedig számtalanszor szóltak már az öregasszonynak, hogy hagyja békén a macskákat. Egy hét elteltével a fiatalabbik anyamacskának is eltűnt a pocakja, ebből sejtette a fiatalabb asszony, hogy az is megkölykedzett valahol. De annak a kölykeit sem találta a megszokott helyen.
Anyák napja előestéjén meghallotta egy kismacska sírását az udvari részen, amit még az előszobában bekapcsolt TV hangja sem tompított el. Füle nagyon is éles volt az ilyen hangok felismerésére. Kiszaladt az udvarra, és megrökönyödve látta, hogy a kutyájuk egy kismacskát nyaldosott a földön, miközben a kicsi állat hangosan nyivákolt. Lehetett úgy egy hetes, mert még a szemei nem voltak nyitva. Nem tudta elképzelni, hogyan juthatott a kismacska az udvari részre, hiszen a kutya nem tudott az udvarból sem előre, sem hátra kimenni azért, hogy megtalálja. Az asszony rászólt a kutyára, aki meglepődve félreállt. A kis teremtményt azonnal tenyerébe vette, s látta, hogy sáros a teste a földtől és a kutya nyálától. Besietett vele a fürdőszobába és langyos-meleg vízzel tisztára mosta, majd szárazra törölgette.. Utána a volt disznóól padlásán készített neki helyet egy vékában, ahol már előző években is nőttek fel kismacskák. Aztán tejet langyosított egy tálkában és fülcseppentővel kínálta a tejet a kis jövevénynek, aki éles nyivákolások közepette prüszkölve nyelte a póteledelt.
Másnap, éppen Anyák Napja reggelén már korán felkelt, hogy meleg tejet vigyen az elárvult kis csöppségnek. Az otthon tartózkodó lekölykedzett anyamacskák egyike sem akarta elfogadni, hiába vitte oda őket a kicsihez. Szinte úgy ugrottak el onnan.
Az asszony furcsának tartotta, mert nemegyszer megesett, hogy az egyik anya a másik anya kölykeit is elfogadta és szoptatta.
Azért is sietett korán a kismacska etetésével, mert látta, hogy idős édesanyja igen figyelmesen hallgatta, hogy honnan jön a macskanyávogás, és rosszat sejtett.
Amikor az idős asszony a kertből bement a házba, rögtön szóvá is tette a lányának:
- A disznóól padláson sírnak a macskák! Meg kell őket keresni!
A fiatalabbik asszony erre így felelt:
- Nem macskák sírnak, hanem csak egy kismacska, „akit” tegnap mentettem ki a kutya szájából. Csak azt nem tudom, hogy kerülhetett az udvarra. Egyébként azt sem tudom, hogy hova lettek a többiek?
A fiatal asszony sietett a disznóólpadlásra, ahol egy létrán állva akart enni adni az anyátlan macskakölyöknek. Az idősebb asszony akkor már ismét kijött a házból és a hátsó bejárati ajtó előtt állt. A fiatal asszony, miközben hátrafordult a létra fokán állva, szeme sarkából megpillantott egy picike foltot a füves udvar közepén.
- Hiszen az is egy kismacska! – mondta ki hangosan, és a létráról lelépve sietett be az udvarra, hogy megnézze. Ahogy azonban odaért volna a macskakölyökhöz, az anyja, az idős asszony megelőzte őt, és egy erős toppantással a kicsi állat testére lépett. Arról sem győződött meg, hogy él-e még. Neki mindegy volt.
- Agyon kell mindet ütni! – monda diadalittasan, hiszen tudta, hogy ezzel lánya lelkének elevenjébe vág.
A fiatal asszony, a lánya, azonnal felkapta a megtaposott kismacskát, és bár hidegnek hidegnek érezte, a kölyök orrából szivárogni kezdett a vér. A fiatal asszony nagyon elkeseredett. Ezt a kis kölyköt már nem tudta volna visszahozni az élők sorába. Kivitte a hátsó kertbe és elásta, miközben hangtalanul megsiratta, úgy mint máskor, amikor macskákat kellett temetnie, ha már nem lehetett megmenteni őket.
Az öregasszonynak sem kellett több. Természetesen, mint más ilyen esetben, még neki állt feljebb. Hangos vitába torkollott kettejük párbeszéde, mint már az évek során annyiszor, ha a macskákról, az etetésükről és a szaporodásukról esett szó.
- Itt mászkálnak a bakmacskák a kertben, nem lehet őket elzavarni! – mondta az öregasszony.
- Ez a következménye annak, hogy az anyamacskák nem szoptatnak kölyköket, és időnap előtt, túl korán újra párosodni kényszerülnek. Ez az életük rendje. – így a fiatalabbik. Erről éppen maga tehet!
- Te nem így beszéltél régen, nagyon megváltoztál! Régen is agyonütöttük őket, ha fölöslegesek voltak. Mi lett volna akkor, ha mind meghagyjuk?
- Akkor, amikor mind meghagytuk őket, akkor is majdnem mindig eltünedeztek, vagy megbetegedtek. És az utóbbi években nem is szaporodtak el. Tavaly is ötből csak kettő maradt meg. Mindig tudtam, hogy nem szereti őket igazán, de hogy ennyire lelketlen legyen, hogy rá is tapos egy védtelen állatra, arra nem mertem volna gondolni! Most aztán végleg elegem lett! Nem tudok a tette felett napirendre térni és ezek után ne várjon tőlem semmiféle könyörületet, ha majd szüksége lesz rám. Hát milyen anya az ilyen, akiben ennyi gyűlölet lakozik? Még az állatok is különbek!
- Te eteted az egész utca macskáját! Meg teleszarják a kertet!
- Nézze, ha nekünk nem lennének macskáink, akkor más macskák is bejöhetnének a mi kertünkbe. És azt sem tudjuk megszabni, hogy a mi macskáink ne heveredjenek le a szomszédok kertjében. Nekem ezzel soha nem voltak gondjaim. Különben is a macskákat és a kutyát én etetem, nem maga. Az én pénzem bánja. Ezt kár is felemlegetni.
Az idős asszony, utána két órával elindult a templomba, előtte jól „kidullogta” magát, majd onnan hazaérve komótosan megette a mindennapi ebédjét. Hogy a templomban mit kért az Istentől, vagy hogy imádkozott-e, azt csak ő maga tudhatta. De a lányában, akivel évek óta már nem találta meg a közös hangot, s aki legtöbbször elhallgatta a mondanivalóját, csak hogy ne kelljen veszekedni, annak a szívében megint csak elhelyezett egy tüskét, s talán az eddigi legnagyobbat.
Reggeli közben, amikor férjének elpanaszolta bánatát, hogy anyja mit művelt, az csak ennyit mondott:
- Hát akkor csak add neki ezek után az anyáknapi ajándékot, amit vettél neki! Nagyon megérdemli!
- Csak nem gondolod, hogy ezek után odaadom neki – mondta a sírását visszatartani alig tudó fiatal asszony.
- A kegyetlenségnek egyik tanuljelét adta azzal is, ahogy az ártatlan kismacska nyakára hágott. Olyat tett, amit én soha életemben nem tudnék megtenni. Én megmentem az állatokat, ő pedig elteszi őket láb alól.
- Tudom, ismerlek téged, Te soha nem tennél ilyet – válaszolta a férje.
Még aznap délután a fiatalabb asszony kint járt a kertben, ahol a szomszéd kertjében egy kést látott elhagyatva. Nem tudta, ki hagyhatta ott, de átment a szomszédja kerítéséhez, és az idős szomszédasszonyt megkérdezte, nem az övé-e a kés, amit talált?
Ekkor tudta meg a szomszédasszonytól, hogy előző nap délutánján - míg ő és a férje kint a hegyen dolgoztak, és még nem voltak otthon -, egy kismacskát talált a hátsó udvarukban és odaadta az ő idős édesanyjának, nehogy az ő kutyájuk megölje. De azt is hozzátette, hogy a kutyájuk valószínüleg nem bántotta volna a macskakölyköt, mivel a saját galambjaikat is megfogdossa, egy kicsit tolluktól megfosztja, de nem öli és nem eszi meg őket.
- Most már sajnálom, hogy odaadtam az anyádnak a macskakölyköt. Most ezzel rosszat tettem. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle – mondta az idős szomszédasszony.
- Ne legyen bűntudata magának, hiszen csak jót akart, nem gondolhatta, hogy a kicsi állat hogy végzi. Az anyám már nagyon belejött a macskák kivégzésébe, és biztosan tudom, hogy a többit is ő ütötte agyon. Már ne is haragudjon, hogy ezt mondom, de az anyám igen lelketlen asszony. Még nem igen volt olyan ember, akit ő nem szólt volna meg, ne átkozott volna el, és az állatok is mindig ki voltak neki szolgáltatva. Hiszen napokkal ezelőtt szidta őket, mint a bokrot, hogy a „rosseb enné meg őket, mind egytől egyik agyon kell ütni!”. Csak egy valakit szeret: saját magát, de még ezt is kétségbe vonom.
- Nagyon sajnállak téged, nem lehet könnyű dolgod az anyáddal. – mondta a szegény idős szomszédasszony.
- Hát bizony, az utóbbi években egyre nehezebb vele együtt élni. Ha bármi baja van, mindig másokat okol, a családtagokon csattan az ostor. Felemlegeti, hogy mások idősebb koruk ellenére is miért birják jobban a munkát, és miért jobb az egészségük, mint neki. Nem tud belenyugodni abba, amit a sor őrá mért. Bennem is örökké bűntudatot akar ébreszteni azért, amiről nem tehetek. No, de nem is azért jöttem, hogy mindezeket elpanaszoljam, csak azt szerettem volna megtudni, hogy maga hagyta-e ott a kést a kertben, vagy valaki más dobta el. Csak még mindig nem tudom, hogy azt a kis kölyköt, amire az anyám rálépett, az hogyan került szintén az udvarunkra? De meglehet, hogy mindkét kölyökmacskát az anyám dobta oda a kutyának, hogy egye meg, de az egyiket legalább meg tudtam menteni. Meglehet, hogy még a kutyának is több esze volt. Viszont arra számíthatok, hogy holnapra már nem lesz meg az sem, amit előző nap sikerült megmentenem! – sopánkodott a fiatal asszony.
- Most már megnyugodhatsz a kés felől, én hagytam el, csak közben elfeledkeztem róla, amikor tegnap a kismacskát odaadtam az édesanyádnak. Mindjárt kimegyek érte és behozom – felelte a szomszédasszony.
Emez meg szomorúan otthagyta az idős szomszédasszonyt, visszament a házukba, és még aznap több alkalommal „megcumiztatta” az életben lévő kismacskát, estére hagyva az utolsó etetést. Érezte, hogy az lesz az utolsó. Finoman betakargatta a bundás ruhadarabbal a kölyköt, miközben az ismételt nyávogások közepette álomba sírta magát.. Nem tudhatta, hogy az utolsóba. Másnap reggel a „pótmama” már hiába vitte a langyos tejet és a fülcseppentőt, hogy megetesse a kismacskát. Csak egy napra lehetett pótmamája neki. Május 1-je estéjétől május 2-a Anyák Napja estéjéig.
Nagyon nehéz lett a szíve, de titokban mégis abban reménykedett, hogy az igazi édesanyja találta meg és vitte el a kölykét. De még ez a tudat sem enyhített sokat azon, amit szívében és lelkében érzett. Szívében fájdalmat, lelkében pedig egyre nagyobb ürességet.
„Isten megbocsát, én nem” – gondolta magában.
Torma Zsuzsanna
2010. május 05.
|
|
|
- május 05 2010 14:09:16
Kedves Zsuzsa! Mélyen megrázott minden sorod míg olvastalak.Nem csak a cicuska tragédiája! Gondolkodásra kényszerített a keserű öregség és ennek a tudatának az elviselése.vagy az elviselhetetlensége!.Az idősebb asszony meghasonuló személyisége..az ahogy a lelkiterrort alkalmazza , szembefordulás a körülötte lélegző világgal,és a fiatalabb elfojtott hallgatása, a konfliktusaik.Holt pont ,mert lassan mindenkivel együtt érzek és belül nagyon fáj az élet kegyetlensége |
- május 05 2010 18:46:07
Nem a témához szólok, mert az viszonylag könnyen megoldható lett volna!
nekünk mindig szép macskáink voltak, igaz, hogy sok csirkét tartottunk és valaki mindig otthon volt. Ez a régi háznál volt.
A lényeg, hogy sajnos az emberek egymáshoz kegyetlenek. A paraszti életben volt olyan furcsaság, hogy mindkét oldalsó szomszéd a felesleges felnőtt kutyákat injekció helyet az ásó élvel intézte el. Az egyik az adó miatt, a másik, mert megbénult. A FURCSA AZ VOLT, HOGY [b]AZ EMBER ORVOS MELLETT DOLGOZÓ ASSZISZTENSNŐ[/b] az unokatestvérét hívta, az ÁLLATORVOS HELYETT! Nálunk is el kellett altatni, öreg, és rákos daganattal kínlódó kutyát.. Nem sok értelme lett volna szenvednie.
[i][b]A fontosabb az írás minősége és az emberek megkeseredésének lélektani bemutatása![/b][/i] és azzal minden rendben van! |
- május 05 2010 19:10:17
nagyon szomorú, és szép írás... |
- május 05 2010 21:02:27
Kedves Zsuzsanna. Én is vidéken nőttem fel, és éltem hosszú évtizedekig, sokat szembesültem ezzel a ténnyel. Anyumnál pl. ez ma másképp van. Míg fiatalabb volt "elhányta" a kölyköket, mert annyi macskát nem akartunk. Most van neki 9, mert sajnálja őket. Sajnos sok ember megváltozik öreg korára, szomorú az eset, ám nekem főleg az anya-lány kapcsolat ilyen fordulata.
Pedig meg kell bocsátani... Én úgy érzem.
Szeretettel. Léna |
- május 06 2010 05:50:05
Kedves Hozzászólók: Etusom, István, Emese, Lena!
Nemt tudhatjátok, lelkileg mennyit őrlődtem, mielőtt ezeket a sorokat (ezt az esetet) megörökítettem próza formájában. Hasonló esetről igen csak sokat tudnék (tudtam volna) írni, de nem tettem. Ez a legutóbbi eset azonban már több volt mint "elég". És ha nem írom le, talán bele is betegedtem volna, ha ugyan, nem vagyok már éppen eléggé lelkibeteg. Ezzel szemben az "idős asszony" mintha mi sem történt volna, nyugodt lélekkel ment a templomba imádkozni.
Azért is mertem ezeket mint közölni, mivel több állat megöléssel, állatkínzással kapcsolatos véleményt, hozzászólást olvastam valahol, ebből közöltem is ott fent egyet!
Mivel a macskáink előbb-utóbb el szoktak tűnni, vagy betegségben meghaltak szegények, ezért szerettem volna meghagyni őket, és amíg lehet,gyönyörködni bennük.
Kedves István, amikor előző kutyusunk Buksi, "akiről írtam is meghalni készült, mert gyógyíthatatlan beteg volt, én állatorvost hívtam hozzá, és nem csaptam fejbe, hogy úgy segítsem át őt a túlvilágra, és igen megsirattam. És bűntudatom van azért, mert nem vittem előbb el orvoshoz, amit magamnak (magunknak) nehezen bocsátok meg. Ha az ember túl későbn gondolja meg, hogy mit cselekedett, azon már nem tud változtatni, és késő a megbánás is.
Vannak azonban olyan emberek, akik soha, semmit nem bánnak meg, mert úgy érzik - beteges felfogásuk miatt -, hogy ők mindig mindent jól csinálnak!
Imeritek a bibliából ugye, amikor Jézus mondja: "Bocsáss meg nekik, Uram, mert nem tudják mit cselekszenek"! Nem azt mondta, hogy "én megbocsátok nekik!". Istentől kérte ezt!
Én is ezt mondom. Ha Isten megbocsát... megbocsát.. Én nem, mert ezeket a cselekedeteket nem csak az állatok ellen követte el, hanem ellenem is.
Már éppen elég sok mindent megbocsátottam. S ne gondolja senki, hogy én egy lelketlen ember vagyok, nekem ez nagyon nagy fájdalom. Én megmentem az állatokat, ő elteszi láb alól.
(És akkor még nem is szóltam itt a gyermekkoromról, amikor a macskaakasztást végignézették velünk!!! - amit soha nem tudok elfelejteni.)
A mai Somogyi Hírlapban olvasom: rendőrségi eljárást indítanak egy idős asszony ellen, mert vízbe fojtott 5 kiskutyát. Van neki kettő szuka és egy kankutyája. S mivel nem tudta a kolyköket elajándékozni, a vízbefojtást választotta. Azzal védekezett, hogy ennyit már a kevés nyugdíjából nem tud eltartani". - Nos, ma már nem úgy van ám,mint régen, hogy az állat megöléséért és kínzásáért nem jár büntetés!!!
Én nem jelentem őt fel.
De Isten lát és hall mindent.
Köszönöm a szíves hozzászólásaitokat.
Üdv.: Torma Zsuzsanna |
- május 06 2010 10:49:13
Kedves Zsuzsanna! Az írásod nagyon jó, igen értékes! A történet, sajnos mindennapos volt a vidéki házaknál. És nemcsak volt... Én és a családom minden kutyusunkat megsirattunk. Olyan is volt, hogy megmérgezték szándékosan ismeretlenek. Sírjuk van a kertünkben. Egy hónapja mi is állatorvoshoz vittük a kutyánkat, köhögött. Kész tortúra volt a gyógyszerek beadása. És végül, a gonoszság nem bocsánatos bűn, szerintem sem.
Szeretettel: Hajdu Mária (Marcsy) |
- május 06 2010 11:18:33
Marcsy, kedves, örülök, hogy Te is ennyire humánus beállítottságu vagy, és egyetértesz velem. A humanitás az emberiességet jelenti, az egymás iránti tiszteletet, megértést, elfogadást, de egyben emberiességünk abban is megmutatkozik, hogy az állatainkal hogyan bánunk. És ezt nem én találtam ki, nem én írtam le először.
Örülök hogy itt jártál, s köszönöm!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- május 07 2010 11:31:24
Kedves Zsuzsanna!
Tetszett az írásod, értékelni tudom, hisz én is vidéken nőttem fel. Ez sajnos a falusi élet sajátja, ezen nem lehet változtani még napjainkban sem. Talán az utánunk következő generáció.
Szeretettel: József |
- május 10 2010 05:44:23
Köszönöm, kedves Józsi hozzászólásodat.
Igen, bár ez a falusi élet sajátja, de az emberek és felfogásuk is nagyban változott, ezért ezen a téren is másként kell gondolni az állatainkra. Nem csakúgy, mint pl. egy házőrzőre, s egy egérfogóra, hanem úgy is, minta régóta mellettünk élő négylábú kedvenceinre, akiket ha olyan kedvünk tartja megsímogatunk (legen az kutya vagy macska), és ez gazdinak és állatnak is nagyon jó érzés. S mivel jó érzést ad a közelségük, meggondolandó, hogy milyen módon tesszük el őket láb alól, és találunk-e megoldást a humánusabb eljárásra.
Köszönöm Neked is, Józsi!
üdv.: Torma Zsuzsanna
|
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. május 13. hétfő,
Szervác, Imola napja van.
Holnap Bonifác napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
