|
 Vendég: 98
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Részlet az Isten nyilai között, avagy a Titok valóban működik c. könyvemből.
Az egyik rendhagyó útleírás. 2007. január
Gy.
AUTÓVAL ORSZÁGOKON ÁT, AVAGY TANULJ MEG KÜLFÖLDÖN KÖZLEKEDNI!
„Az élet újabb és újabb kihívásokat tartogat számunkra.
Mindenkinek helyt kell állnia.
Ez alól senki sem kivétel, egyébként minek járnánk ebbe a Föld nevű iskolába?”
Louise L. Hay
2007. januári blog bejegyzéseim alapján
Tegnap még izgultam, ma már várom az utazást.
Az élet igen is szép. Utunk sokszor göröngyös, akadályokkal, szenvedésekkel teli, azonban hinni, bízni kell benne, hogy valahol ott van a boldogság, és eljutunk álmaim színhelyeire is.
Éreztétek már azt, hogy „én úgy se tudom ezt megcsinálni, mert nem vagyok képes rá?” Láttátok a filmekben, vagy más embereknél, hogy ők mikre képesek, Ti pedig csak álmodoztatok arról, hogy de jó lenne, ha én is meg tudnám ezt csinálni! Én is voltam így, azonban erőt vettem magamon.
Az előzmény az, hogy egy héttel a Svájcból való hazaérkezésem után felhívott egy másik barátom, hogy segítsek rajta, vigyem ki Németországba, mert ott szeretne autót venni. Először leesett az állam, hogy pont engem kért erre, aztán valami belső hang azt súgta, hogy meg kell tenned! Sokszor elgondolkodtam azon, hogy néha nagy kockázatot vállalok, amikor embereken segítek, azonban sok jó barátom van, akik hasonlóan jót tettek vagy tesznek velem. Így lélekben már készen álltam az utazásra, már csak az agyamat kellett ráállítani, hogy elhallgattassam a félelmet, a kishitűséget, az önbizalomhiányt, tapasztalatlanságot, amikkel küszködtem! Eszembe jutott, amit január elsején írtam, most pedig be is bizonyosodott, hogy valóban igaz a mondás, „amit január elsején teszünk, az lesz jellemző egész évben”. Nos, 2007 jól indul, négy országon mentem át az első napján, s két hét múlva újabb három országot célzok meg.
Tudom, hogy a tapasztalt utazók megint megmosolyogják a kalandjaimat, sokan azonban azt gondolják, hogy milyen jó, hogy valaki közülük is megpróbált valamit, és az utóbbiak vannak többen!
Amikor Svájcba mentünk, én csak navigáltam, viszont tanulságos és hasznos volt. Akkor mentem először autópályákon, akkor még nem én vezettem, most viszont igen.
Két autóval indultunk Budapestre, a lányom az övéket, a fiam az én kocsimat vezette. Furcsa érzés volt, mert utoljára valamikor a nyolcvanas években vezettem a fővárosban, és nem is nagyon jártam ott.
Ne nevessetek ki, de az egész utazás alatt Budapesttől tartottam a legjobban. Még az USA-ban is mertem vezetni, egy nagyobb városban, igaz, ott aztán nem ismerték a dugót és nem olyan bolondok a sofőrök, mint Pesten, sőt sehol nem tapasztaltam azt, amit Pesten!
Este 9 után indultunk, amikor a barátom kinavigált a fővárosból és már az autópályán robogtam, felvettem a tempót, ügyesen előzgettem a kamionokat, és egy idő után azt kezdtem el érezni, hogy teljesen eltűnt a kezdeti félelmem, tapasztalatlanságom, önbizalomhiányom. Örömmel töltött el, hogy képes vagyok autópályán is kormányozni az autómat (mert most voltam sofőr először autópályán). Alvás nélkül vezettem, Csehország vége felé váltott le a barátom. Németországban kb. egy órát aludtunk a kocsiban, majd az autó vétele után hétfőn déli tizenkét óra után már indultunk is vissza. De már két autóval, s ez azt jelentette, hogy a haza utat egyedül fogom megtenni az autóval! Hatalmába kerített egy érzés, hogy normális vagyok én, hogy egyedül neki vágok 1 200 km-nek? Elhessegettem a gondolatot, és elindultunk. Csak tankolni álltunk meg és a szükségletek végett. Nagyon jól bírtam, sőt, elől mentem, egyedül tájékozódtam, s boldog voltam, mert már térkép nélkül is jól eligazodtam!
Azért egy helyen volt egy jó kis tévelygés Csehországban. Hatalmas volt a forgalom, a középső sávban haladtam, kamionok mentek a mellettem lévő sávban, s eltakarták előlem a jobb oldali táblákat, és így nem láttam meg azokat sem időben. A barátom előre sorolt, majd eltűnt a szemem elől. Én is besoroltam ugyan a kamionok közé, mert tudtam, hogy valahol le kell térni jobbra, azonban azt észleltem, hogy eltűnt az E65-ös és a barátom is. Kiálltam egy benzinkútnál, közben kiderült, hogy a barátom is rossz helyen sorolt ki, ám valahogy visszaevickélt a helyes útra. Mielőtt lemerült volna a mobilja, küldött egy sms-t, hogy melyik benzinkútnál vár. Ekkor volt egy pillanat, amikor azt éreztem, - én most elveszek itt? Teljesen magamra lettem hagyva. Persze összeszedtem magam és ezt is egy feladatnak fogtam fel! Sikerült valakitől megkérdeznem, hogy hogyan jutok vissza a pályára, ha Brno felé szeretnék menni. Megtudtam, hogy két km-rel feljebb kellett volna letérnem. Lementem a pályáról, s próbáltam ellenkező irányba visszafelé haladni, hogy valahol majd vissza tudjak térni a jó útra. Többször is megálltam, és érdeklődtem. Volt, aki csak csehül tudott, de azért megértettem, hogy jobbra, aztán megint jobbra. A következőnek leszólított hölgy azonban kedvesen angolul igazított útba, sőt még le is rajzolta, hogy hányadik lámpánál menjek balra, aztán megint balra! El is jutottam arra a pontra, amit leírt, ám még mindig nem láttam a helyes utat. Így megint kiálltam egy benzinkútnál, és éppen megkérdeztem valakit, aki nevetve mutatott a hátam mögé. Jobbra kanyarodtam ki bal helyett, szóval átvágtam a kereszteződésen, és már fenn is voltam a helyes úton! Sikerült a helyes útra is kisorolnom, majd a benzinkutakat kezdtem figyelni, és képzeljétek el, meg is találtam a barátomat! Tudom, így leírva nem tűnik ez olyan nagy dolognak, pedig az volt! Sose voltam még ilyen helyzetben, most is kértem és segítettek!
Jó érzés volt, hogy képes voltam ennyit egyedül vezetni, főleg éjszaka, amit eddig utáltam, most viszont ezen a téren is sikerült egy kis rutinra szert tennem. A kis Fityóm is jól bírta, bejárt velem megint három országot. Közel 2 400 km-t mentem összesen, visszafelé pedig teljesen egyedül jöttem, nem volt, aki navigáljon, nem volt, aki levegye a teás üvegről a kupakot és a kezembe nyomja az üveget, és nem volt, aki kicserélje a cd-t vagy kicsomagoljon egy szendvicset. Mindent megtanultam egyedül, vezetés közben, hatalmas forgalomban.
Amit sajnáltam, hogy a kicsi kocsim sebességhatára le volt korlátozva, mert a szerelő is a lelkemre kötötte, hogy ha épségben akarom a motorját hazahozni, akkor csak óvatosan nyomjam a gázpedált! Pedig micsoda, késztetés volt! Nem viseltem könnyen, hogy mindenki kielőzött és úgy ott hagyott, hogy csak lestem, engem, aki a hegyekben még az Audikat is ott szoktam hagyni!
Nagy élmény volt, amikor a középső sávban haladva még is megpróbált kielőzni néhány kamion. Szerencse, hogy nincs klausztrofóbiám, ugyanis megéltem egy olyan helyzetet, hogy mellettem a jobb oldali sávban, mellettem a bal oldali sávban, mögöttem, és előttem is kamion volt. Eddig csak a filmeken láttam ilyent. Némi szorongást éreztem, átfutott rajtam, hogy bizony mennyire össze tudnának lapítani, aztán elképzeltem, hogy vigyáznak rám, aztán a kamionok közül mindegyik kiment jobbra, és én el is felejtettem ezt az esetet.
Azt mondta a barátom hétfőn éjfél felé, mikor kikísért az új verdával az M3-sig, hogy gratulál, s hogy megfeleltem, tiszteletbeli "kisdobos, úttörő, cserkész stb." lettem, és hogy nagyon köszöni, amit érte tettem. Valóban nem volt semmi, azonban ezt is úgy éltem meg, mint egy lehetőséget. Könnyű lenne úgy elkönyvelni, hogy na, megint bizonyítottam magamnak, és hogy erre is képes voltam, azonban nem igazán ez a lényege. Egy tanuló út volt, egy lecke, amit meg kellett megint tanulnom, tapasztalnom és élnem kellett a lehetőséggel.
Amikor a fiam szambázott át Pesten a kocsival, be voltam ijedve, hogyan tudok majd én átjönni rajta? Amikor már én jöttem át hétfő éjjel, (üvöltve Bon Jovitól a Born To Be My Baby-t, hogy el ne aludjak), fogalmam sem volt arról, hol járok, csak mentem a barátom után. Szerencsére alig volt autó az utakon, ezért ez rekordidő alatt sikerült, s arra gondoltam, hogy átvezettem előtte Prágán és már városokon is. (S bizony, azóta már egyedül vezetek át Budapesten, rákényszerítettem magam, hogy legyen bátorságom, erőm nekivágni a pesti forgalomnak. Mikor először mentem, kétszer indultam neki az Erzsébet hídnak, viszont meg is tanultam egy életre, hogy figyeljek nagyon arra, hogy melyik sávba soroljak. A pestieknek ez mulatságos, de aki még nem vezetett Pesten, s ma is csak úgy mer odamenni, hogy a város szélében hagyja az autót – lehet az nő és férfi is – bizony én úgy vélem, hogy nem kis dolog, amit megtanultam!)
Már az M3-son jöttem és szinte alig láttam. Szakadt az eső, az ablaktörlő is alig bírta, a visszapillantóban csak a mögöttem jövő reflektorok tükröződtek, a hátsó ablakon sem láttam ki és még köd is volt. Már azt hittem, hogy nem jó a világításom se, hiszen alig láttam valamit. Hiába énekeltem Cipővel a Republic dalokat, semmi sem tudott ébren tartani és én is megtapasztaltam azt, hogy képes vagyok az autóban elaludni! Tizenhárom órás vezetés volt mögöttem, és amikor már harmadszor ébresztett fel a jobb oldali fehér vonalhoz csapódó gumi hangja, úgy döntöttem, aludnom kell! Kiálltam egy pihenőnél, beékeltem a Fityót három kamion közé. (Egy kis nosztalgia?) Kettőnek még a motorja is járt, biztosan azt gondolták, meghibbantam, hogy Budapest és Miskolc között kiállok aludni! Honnan tudták volna, hogy már több mint kétezer km van mögöttem? Magamra zártam az autót, bebugyoláltam magam a kabátomba és aludtam néhány órát. Reggel háromnegyed hatkor riadtam fel, s amikor elindultam, kiderült, hogy a következő kitérő már Gyöngyös lett volna, azonban már nem bírtam volna tovább. Éreztem, hogy vigyáztak rám, mert ami a Mátrában várt rám, azt olyan fáradtan nem tudtam volna megcsinálni. Mindenhol eső esett, ott viszont már havazott, s nem volt könnyű utam a kanyarokban a csúszós, havas szakaszok miatt, ám sikeresen hazaértem!
Tudjátok, mondhatnám azt is, hogy szerencse kísérte az utamat megint, én mégis úgy fogalmaznék, hogy támogatott volt, és hogy végig éreztem a segítőkezeket. Németországban már nagyon éreztük a hideget, három órakor olyan szürkület volt, mint ha öt óra is elmúlt volna. A médiákból értesültem, nem sokkal azután, ahogyan átjöttünk Németországon, Csehországon, Szlovákián, már kezdődött mindenhol a havazás. Végig a havazás előtt jöttünk és meghoztuk Magyarországra is!
Mikor az USA-ból jöttem haza, az volt az utolsó gép, amivel én jöttem, amelyik még a szigorítások előtt landolt Magyarországon. Szerencse?
Talán az is. Itthon vagyok és megint sok tapasztalattal, szembesüléssel lettem gazdagabb.
Mottó: Megint bedobtam magam a mélyvízbe!
|
|
|
- május 12 2010 08:45:04
Köszönöm Mist, hogy olvastad. Igen sokat vezettem, felkészített arra, hogy utána egyben menjek 2000 km-t, Ausztrián, Olaszországon, Franciaországon át Spanyolországba. Semmi sem történik véletlenül!
Igen, vigyáztak rátok is... Örülök, hogy gond nélkül végződött az utatok. 
Szeretettel. Léna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
