|
 Vendég: 102
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Részlet a Menni vagy maradni? című szociográfiámból.
Az elszármazott értelmiségiek fejezet egyik megvágott interjúja, de még így is hosszú lett ide. :)
Elnézést a hibákért, de még a javítások előtti változatból tudok ide betenni.
Gy.
Az elszármazott értelmiségiek
Szakadó esőben indultam az Alföld irányába, de nem futamodtam meg. Az ablaktörlő alig bírta a bőséges esőt ellapátolni, hogy kilássak. De erős belső késztetés volt, hogy ne forduljak vissza, mert tudtam, hogy olyan emberekkel fogok találkozni, akikhez sok gyerekkori emlék fűz. S nagyon kíváncsi voltam, hogyan alakult a sorsuk, mióta elkerültek Bodonyból.
Ahogy haladtam, úgy derült ki az ég, s mire Kiskörére értem, már a Nap is előbújt. De azt mondják, hogy amúgy is a település jellegzetessége, hogy ott nem esik, míg máshol zuhog.
Utam ismét olyan vidékre vezetett, ahol nincsenek hegyek. Míg a besnyői utazásnál a szárazság, most a csapadékos időjárás volt a jellemző. Nagyon változékony ez a nyár.
Kisköre, régi nevén a Tisza II. Vízlépcsőről nevezetes. Az ország legnagyobb vízi létesítményét a Közép-Tisza Vidéki Vízügyi Igazgatóság, röviden a KÖTIVIZIG kezeli. Jártam már itt pár éve, mikor a lányommal jöttem osztálykirándulásra. Igaz szeretem a hegyeket, de a víz látványa is mindig csodálattal tölt el. S a Tisza Tó, ez a mesterséges tó, igazi gyöngyszeme az országnak.
A KÖTIVIZIG kiskörei szakaszmérnöke Fejes Lőrinc, aki szintén 1960-ban született, együtt jártunk iskolába, szomszédok voltunk, együtt nőttünk fel, s még egy kötelék köt bennünket össze, tejtestvérek voltunk, ahogyan azt akkor nevezték. Ő is édesanyám tején nőtt fel, egy hónap sincs közöttünk. Sok közös emlékünk van, hiszen az egész gyerekkorunk naponta együtt zajlott.
Ez is hozzájárult ahhoz, hogy mindig jobban kijöttem a fiúkkal, mint a lányokkal. Kezdetben a bátyám és az unokabátyám cipeltek magukkal, majd pedig a korombeli fiúk voltak a játszótársaim. Nem szerettem a kényeskedő lányokat. Nem is túlságosan babáztam, de azért előfordult, de szerettem fára mászni, rákot fogni a patakban, pecázni a tóban, vagy télen konzerves dobozzal hokizni a befagyott patak jegén. S azok a közös játékok a Kopaszon. Ez egy jellegzetes hegye volt Bodonynak, amit azóta már eléggé elhordtak. De a 60-as, 70-es években a bodonyi fiatalság kedvenc helye volt. Micsoda csaták dúltak ott délutánonként. A házunkból odalehetett látni, s anyu esténként csak kikiabált, vagy pedig a Lőrinc édesanyja – Gizi néném -, hogy ugyan menjünk már haza. Mennyire más világ volt. Szinte minden időnket a szabadban töltöttük. Azóta eltelt 28 év, hogy az általános iskolát befejeztük. S majdnem ugyanabban a középiskolában is tanultunk tovább, de engem pechemre felvettek az első helyre. Így szétváltak útjaink.
Fejes Lőrinc a vízügyi középiskola után 1982-ben végezte el a Bajai Vízgazdálkodási Főiskolát, utána Gyöngyösön dolgozott, majd katona volt, s 1984–ben került a Vízlépcsőhöz. Szép karriert futott be. Ahogy végig kalauzolt a létesítmény területén, minden szavából érződött, hogy szereti a munkáját. Az a mély áhítat, ahogyan mindent megmutatott, a képeket, mely a komplexum építését mutatták be, a kilátást a tóra, a Tisza-tó makettjét, melyen bemutatta a Vízlépcső funkcióját, lényegét és a tó vízjárását. Szavaiból sok új információt tudtam meg a mesterséges tó titkairól, jelentőségéről, szépségéről, s egy igazi vízi paradicsom képei körvonalazódtak előttem.
Ő egy hegyvidékről idekerült ember, akinek a víz lett az élete.
- Amikor idekerültél, hiányzott-e Bodony, a szülőfalud? Vágysz-e haza?
- Igen, a település is, a Mátra is, amit megszoktam gyerekkoromban, hiányzik. De nagy szerencse, hogy a vizes munkahely kárpótol, s hogy tiszta időben jól látszik a Mátra, és a Bükk, s ilyenkor hazagondolok, a hegyre, az otthoniakra.
- Megmaradtál bodonyinak és hegyvidékinek?
- Igen. Ez a vidék más. Bodonyt nem lehet elfelejteni, s még nem adtam fel azt a reményt sem, hogy újra bodonyi lakos legyek. Talán majd a pályám végén, a nyugdíjas években, mert nem foglalkoztat olyan gondolat, hogy itt telepedjek le végleg. Bár a munkahely szempontjából elkötelezett vagyok ezen a vidéken. Európában egyedülálló ez a Tisza Tó, s nagyon örülök, hogy ilyen kivételes helyzetbe kerültem szakmán belül, ágazaton belül is, a kollegáim is irigyelnek ebből a szempontból. Örülök, hogy itt dolgozhatok ezen a részen, de úgy Alföldiként nem tudnám elképzelni magam. Itt is megvannak azok az értékek, hibák, emberi mentalitások, mint a hegyvidéken, de azért egy kicsit más az alföldi mentalitás, mint a hegyvidéki.
- Szerinted miért költözött el az értelmiség, holott korábban azért még lettek volna munkalehetőségek, mint pl. az Üveggyár, az Ércbánya, a Fémművek, a Tsz, a Kőbánya, az Erdészet, a Honvédség stb.?
- Ezen már én is elgondolkodtam. Mert ez jellemző Kiskörére és más kis településekre is. Megépült a Vízlépcső, azóta eltelt 30 év, s nem dolgozik itt olyan kiskörei-születésű ember – a kiskörei vízerőmű vezetőjét kivéve -, aki felsőfokú végzettséggel rendelkezne, s ez azért valamit jelez. Ugyanez jellemző Bodonyra, sőt még Parádra is. Azok a fiatalok, akik főiskolát, egyetemet végeztek, nem mentek vissza a faluba, s ide Kiskörére se jöttek vissza. Városokban élnek.
- Mi várható, ha továbbra is egyre több terület kerül az idegenek kezébe?
- A falubeli csak a saját háza meg a kis földje fölött fog rendelkezni, semmi máshoz nem lesz köze. Azok fognak mindent meghatározni, akiknek kezében a tulajdon, a pénz, ezáltal a döntési helyzet lesz. Befolyásolni fogják, tudni a falu vezetőit és képviselőit is a gazdasági hatalom alapján.
- Milyen lehetőséget látsz a falu fennmaradására, hogyan lehetne itt tartani a fiatalokat, vagy visszacsalogatni az embereket?
- Nehéz kérdés. Megmondom őszintén, jelenleg nem látok ilyet. Ahhoz megélhetés kell, hogy ott maradjon a fiatal, családot alapítson, odatervezzen. Ez lehet az idegenforgalom is, de az a kérdés, hogy mikor ölt olyan mértéket, hogy az eltartóvá váljon. Mi az a bodonyi és környékbeli idegenforgalmi termék, ami tartósan és nagyszámban idevonzza a turistákat? Táj, gasztronómia, sport, néphagyomány? Valamilyen bodonyi jellegzetességre is szükség van! Látom, hogy páran már foglalkoznak időszakosan falusi turizmussal, de ez még senkinek sem biztosít állandó jövedelmet. A másik pedig az a versenyhelyzet, hogy több település gondolkodik ebben, próbálja ezeket a lehetőségeket kihasználni, s nyilván nem tud minden település majd az idegenforgalomból megélni.
- 2000-ben megszerveztem a falu 725 éves fennállása és a Millennium alkalmából az elszármazottak találkozóját, ami nagyon jól sikerült. Te is ott voltál. Szerinted mit és hogyan segíthetnének az elszármazottak a falunak?
- Jó lenne, ha elindulna egy olyan folyamat, hogy az elszármazottak és helybeliek tartanák a kapcsolatot, látnák azt, hogy mi történik a faluban. Történhetne akár egyesületi formában is, évente legalább egyszer, vagy inkább kétszer kellene találkozni. De ne az ünnepekhez kötve, mert akkor mindenki mással van elfoglalva. S kialakulna egy olyan mag, amely akarna valamit tenni a faluért, a jövőjéért.
- Te hogyan érezted magad a találkozón, milyen ötletek jutottak még eszedbe?
- Jó érzéssel töltött el, hogy rám is gondoltak a szervezők. Jó volt látni ezeket az elszármazott embereket, voltak közöttük olyanok is, akiket sosem láttam. Élveztem a párévvel, idősebbekkel való beszélgetést is. De látszott azért, hogy ez egy ünnepi érzésekkel teli esemény, ahol az volt a lényeg, hogy találkozzanak az elszármazottak, beszéljenek, örüljenek egymásnak.
- Ismered a több éves tevékenységemet itt a faluban. Szerinted volt és van értelme, hogy munka és család mellett felvállalom ezt a hálátlan feladatot?
- Több ilyen ember kellene a faluba, mint Te, s nem csak Bodonyba, hanem minden településre. Aki így felvállal ügyeket, dolgokat, foglalkozik a faluval, a napi ügyes-bajos dolgaival, például a néptáncosok programjainak szervezésével, vagy az épp odalátogató vendégek ellátásával, programok szervezésével, kapcsolatok tartásával, stb. Általában majdnem minden faluban van is ilyen, akik ezt különböző színvonalon végzik. De jobbára társadalmi munkában, pedig minden falunak el kellene tartania egy ilyen embert, hivatásszerűen. Szükség van olyan alkalmakra, amik újra kihozzák az embereket a lakásokból. Emlékszem, hogy a 60-as években volt három tévé, s oda gyűlt össze egy-egy utca apraja nagyja. Pont nálatok volt, hogy sorban ültünk a tévé előtt, ki a földön, ki a kis széken, nagy széken, ágyon, vagy ahová fért. Akkor nagy élmény volt az a félórás tévézés. De azóta már nagyon leköti az emberek figyelmét a nem túl magas színvonalú műsordömping. Újra ki kellene őket mozdítani a magukra zárt házakból, a tévé, a videó, a számítógép elől. Ki kellene kapcsolni néhány órára a mobil telefonokat, hogy újra észrevegyék az emberek egymást és azt a környezetet, amiben élnek.
- Bodonyban van egy szép horgásztó, ami jelenleg nincs kihasználva, a tulajdonos és a környező telektulajdonosok konfliktusban állnak. Ha új tulajdonos kezébe kerül a tó, s üdülő komplexummá kívánja fejleszteni, Te, mint vízügyi szakember, alkalmasnak találod-e a tavat erre, s mit jelentene ez a falu felé?
- A tó nem alkalmas arra, hogy strand vagy vízi park épüljön rá, mert változatos a mederalakulata, sekély és hirtelen mélyülő partszakasszal. A környezete, az adottságai miatt más irányú hasznosításban kellene gondolkodni. A tó felülete csak 3 hektár, helyesen mondva ez egy dombvidéki völgyzárógátas tározó, melynek a minőségét, a vízszintjét egy erdei patak vízjárása határozza meg. Ezért inkább egy jóléti hasznosítású horgásztónak tudom elképzelni, és nem úgy, ahogy ez már sok kis tónál bekövetkezett, hogy strand épüljön rá, amit szűkre szabott parcellák és tájba nem illő tákolmányok fojtogassanak.
- Bodonynak már régóta nincsen papja. Szerinted, ha lenne, változna-e a közösség élete?
- Az nyilván a paptól is függ, mert ma már a papoknak is más a napi feladata, mint pl. volt a ’60-as, ’70-es években. Felgyorsult és zsúfolt programokkal telivé vált az ő életük is. Régebben egy pap, egy falu, volt a jellemző, ma pedig már több település is tartozik egy lelki atyához. Bodonynál én is nagy problémának érzem, hogy nincs pap, főleg az után, hogy Fias atya, aki 29 évet szolgált itt, nagyon össze tudta tartani a közösséget, meghatározó volt a falu életében, abban a politikai rendszerben is. S most azt látom, hogy itt van a megye egyik legnagyobb és legszebb parókiája és temploma, s nincs igazán gazdája a hitéletnek. Szép dolog, amikor húsvétkor és karácsonykor az elszármazottak is ott vannak a misén, s beszélgetnek a templomajtóban. De a hétköznapokat kell igazán megnézni, mert az mutatja a valóságot, s azt látjuk, hogy csak az a néhány idős néni jár már csak a templomba, akik 60-70 év fölöttiek. A papoknak pedig ez most már egy sűrű program szerinti eseménysorozat, hogy mikor melyik faluban kell éppen megjelenni, gyorsan misét tartani, vagy temetni. Előtte 5 perccel odaér, s a mise után 5 perccel már nincs ott, mert időre kell menni a következő helyre. A falu szempontjából a hitéletet nem tudja már összefogni, nem is ismeri már úgy a lakosságot, mint az, aki korábban ott élte le az életét. Ezért jó lenne elérni az egri érsek atyánál, hogy helyezzen papot Bodonyba, lakjon itt valaki ezen a szép helyen, még akkor is, ha másik 4 település tartozna hozzá. Akkor mehetne a falu abban az irányba, mint ahogyan korábban élt a hitélet szempontjából.
Valószínűleg Recsk kap egy papot, s Bodony is hozzá tartozik majd. De ez nem igen fog változtatni Bodony sorsán, csak annyiban, hogy eddig a parádi pap járt ide, most pedig egy teljesen idegen fog. Fias Atya, mert csak így hívtuk, mindig maga köré gyűjtötte a fiatalokat. Mindenkinek van emléke róla. Emlékszem, úgy jártunk hittanra, hogy kikerüljük az iskolát, nehogy a tanító bácsi meglásson. Mert akit elkapott, az nem úszta meg szárazon. Nekem is sok emlékem van. Nagyon szerettem fennülni a karban, ahol megismerkedhettünk a biblia néhány történetével, a hitélet jelentőségével, s mindezt olyan formában, hogy közben ittuk az Atya szavait. Pedig volt házi feladat is. Sokszor rajzolni kellett, s én nagyon szerettem rajzolni. Még verseny is volt az elkészült művek között. S milyen sokat ültünk Lőrinccel a Trabantban, s vitt bennünket minden felé, így jutottam el más parókiákra is. S talán innen van az a kedvenc időtöltésem is, hogy szeretek a templomokban barangolni, nézegetni, elmélkedni, de nem akkor, amikor szertartás van, hanem, amikor egyedül vagyok, s leginkább a művészeteknek hódolhatok. S sikeresen rábeszélt arra, hogy lány létemre ministráljak. Így én voltam az első lány ministráns a faluban. Tiszteltem Őt. Ő figyelt fel arra, hogy van érzékem a rajzoláshoz. Az iskolában ez nem derült ki. De mikor Parádra kerültem, 5. osztályos koromban megnyertem egy országos rajzpályázatot. De ez mára feledésbe veszett. Nem biztatott senki, s engem más kezdett el érdekelni. Valahol mélyen még él bennem, hogy szeretném kipróbálni a festészetet. Talán majd nyugdíjas koromban!
|
|
|
- június 20 2010 10:48:52
Köszönöm Viktória, Mist, hogy ezt a hosszú részt elolvastátok.
2003-ban írtam, s a javítások kinyomtatott állapotban történtek, kettő is, amit én már csak pdf-ben láttam viszont. Ezért a javított változatból nem tudok ide feltenni, tudom, hogy sok hiba van benne, ezért is írtam, hogy ne haragudjatok érte.
Sajnos én ha ki van nyomtatva, azonnal látom a hibákat, de a gépben sajnos nem nagyon látom... Ez az én egyik hibám sajna... 
Szeretettel. Léna |
- június 20 2010 11:00:56
nagyon tetszett, jó volt olvasni.. |
- június 23 2010 12:41:33
Köszönöm Emese, hogy olvastál. 
Szeretettel. Léna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
