|
 Vendég: 98
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Már megint tikkasztó hőség van. A Nap rég lebukott a horizonton, de rámhagyta az itt felejtett melegét. Régről ismerem ezeket az éjszakákat. Csak gyűröm, dagasztom, mócsingolom a lepedőt, forgolódom, rakom a kis párnáim hegybe, majd döntöm le, töröm ráncokba.
Rekkenő a meleg!
Közben az agyamban gátlástalanul tódulnak a gondolatok. Próbálok hárítani és szembeszállni, de a meleg nem segít. Lelógatom lábam az ágyról, lerúgott nyári paplanom hever a földön, de úgy érzem minden ellenem fordul.
És a gondolatok csak jönnek, jönnek töretlenül. Minél nagyobb az ellenállásom, annál erősebben. Zavarosak, őrültek, kétkedők, fáradtak mind. Elementális erővel verődnek elmém falának….kavargó, meleget árasztó, kósza szökevények. Úgy döngetik a koponyám, mint a faltörő kos. Hirtelen gondolok egyet, behunyom a szemem, nem történik semmi, csak a Hold beszűrődő, sápadt, halovány fénye illan el…. de belül tudom, nincs menekvés!
Álmatlanul bámulom a mennyezetet, bár nem látok semmit, sőt a kintről bekúszó zajok még éberebbé tesznek. Szinte hasítanak a gondolatok. Próbálom konstatálni gondolatom, egy nyugvó pillanatot keresek, de csak a zavarosságot növelem akaratlanul.
Elviselhetetlen a hőség!
Kérdések tülekednek elém, fájó, szaggató képek, válaszokat váró nagy kérdőjeleket látok. Lógnak előttem feszesen. Azt hiszem most nagyon egyedül vagyok. Az éjszakából rámtörő éles hang eljut a fülemig, de ez sem zökkent ki.
Sokszor voltam már így,- nehezen tűröm a meleget,- fogtam rá vagy magyaráztam meg elterelő, sántító indokokkal az álmatlan éjszakáimat. Pedig egy idő után tudtam, hogy csupán a kérdések dörömbölnek és nem várnak mást, mint hogy a válaszokat megleljem. És hiába méltatlankodom, valójában tökéletesen alkalmas egy ilyen, fülledt, fojtogató éjszaka a kutakodásra.
Buta jószág az elme! Kétszer akar szenvedni. Ezen kissé elmosolyodom, bár okom nem sok van rá. Egyszer, amikor kérdez, másodjára pedig amikor válaszokra lel…legtöbbször már a kérdések is fájdalmasak. Erre rég rájöttem. Korábban mindig csak a kérdésekig jutottam…a válaszok pedig ritkán jöttek. Ma már ott tartok, hogy tudom a válaszok mindig is velem voltak. A dilemma mindig csak annyi, hogy felmerjük-e nyitni a válaszok szelencéit. Merjük- e az arcunkat megmutatni, odatartani a gőzölgő, bűzös, kénes válaszoknak. Vajon szembe merünk-e nézni valónkkal. Ki tudjuk-e szívünket tárni, le tudjuk-e győzni félelmeinket…vagy csak járjuk a köröket, a kérdésekkel kézen fogva.
Újra érzem a fülledtséget, a csend szinte lebeg körülöttem, a tanult technikák – a lecsendesülésre – is cserbenhagynak. De kezdem elfogadni a helyzetem, egyre jobban belesüppedek az éjszakába. A nyitott ablakon kissé erőtlen, hűvös szél áramlik. A kérdések is lelassulnak és a hatalmas, felfuvalkodott kérdőjelek is belelapulnak a sötétbe…
Csak lassan hajnalodik. Már csak néhány tövissé és néhány dárdává növekedett kérdésre szóló válasz kering a szobában. Rendezem az erőimet. Egy utolsó, félig már álomból merítőn erőt gyűjtök. Az jut eszembe, hogy milyen végeláthatatlan, tengernyi, özönlő mennyiségű kérdés is lakozik bennünk. És minél inkább öregszünk,- és szerencsénk, erőnk, kitartásunk van,- annál többre meg is leljük a választ. Egészen különös kis praktikákat találtam ki magamnak. Rájöttem ezernyi álmatlan éjszaka után, nem is igazán a kérdések a fontosak. Hanem az az út, amelyen járva meglelem a válaszokat. Azokban jó elidőzni, újraélni, fényt, új aspektust adni nekik. Azok már nem lehúznak, hanem megerősítenek és megtartanak. Azok a gyötrelmeink gyöngyei. Amiket megszenvedtünk, elfogatunk, végleg a részeink.
Azt szerettem volna, ha holnaptól már kérdőjelek nélkül kelne fel a Nap és én tudnám a pék miért nem nevet rám reggel, és miért nem hív az anyám, pedig nagyon szeretném. És azt is szerettem volna, hogy soha többé ne kérdezzem meg magamtól, miért nem szeret engem az, akit én nagyon szeretek, és vajon miért nem szabad őszintének lennem, és ha nem lennék az, vajon nem halok-e abba bele...
Egészen lassan, egy határhoz értem, érzékeltem az apró neszeket, de a két világ határán még feltolul bennem az utolsó kérdés:
- Vajon mi lesz majd az utolsó kérdés???
|
|
|
- augusztus 02 2010 19:49:20
Drága Szoszi!
Fogalmazási stílusod magával ragadó!
A gondolatok amiket görgetsz, vagy inkább mint fonalat gombolyítasz, mindig értelmes, és világos elmét takar.
Sokszor érzem, te mindenre tudod a jó választ!
Pedig biztosan nincs így. Ezt is szépen leírtad most .
És jól van így! A világ, az életünk csupa kérdés és válasz. no meg válaszút.
Ami a szeretetet illeti, van aki nem tudja kimutatni, van akit nem tudunk jól szeretni, és ezer variáció.
Mi lesz az utolsó kérdés? - kérded magadtól.
Talán mindegy is, arra már nem biztos hogy jön válasz...
köszönöm, hogy olvashattalak! Jó volt...
Szeretettel. szisz |
- augusztus 06 2010 22:11:04
Szisz, Viki- köszönöm, hogy olvastatok! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
