|
 Vendég: 83
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Az élet furcsa játéka, a beletör?dés és a k?zdelem. A bels? és küls? lélek harca. A féltés. a halál. a megértés, a szeretet. az önvád és az elfogadás játéka.
Egy lány lelki tusája, a család és a környezetével.
A mélyen alvó anya, a gondoskodó nagymama, belefáradt apa, és a "reménysugár" a szerelem felbukkanása, ami még inkább felkavarja, majd elsimítja az élet állóvizét.
Egy élet három szakasza: Elkeseredés, remény és a boldog jöv?.
....mert mindenkinek van egy második esélye, ami több, mint egy AJÁNDÉK!
els? szakasz: Elkeseredés
Az óra végét jelz? cseng? éles hangja az egész iskolaépületet átjárta. Hirtelen gyermekzsivaj töltötte be az el?bb még csendes, komor falakat.
Zoltán hátára csapta táskáját, s kettesével igyekezett lefelé. Neki ugyan még van órája, de általában már vége a tanításnak. Ebédelni indult, de a faliújság el?tt megtorpant. Az utóbbi id?ben, egyre érdekesebb írások jelennek meg rajta, s így kíváncsi volt mi az új hír. Most azonban egy verses meghívó ütötte meg a szemét, s olvasni kezdte:
"Legyél a vendégünk egy fantasztikus bulira!
Ma szép napra virradtunk
Itt az id?, hogy vigadjunk!
A tavasz már mögöttünk jár,
Ami el?ttünk az a nyár
Várunk Rád, itt van a helyed
Lazíts egy kicsit, hisz tele a fejed
Nézz körül, itt van, mi megtalál
A tavaszt búcsúztató iskolabál
Tombola - büfé - jó zene
Várunk minden feln?ttet, és gyereket, az iskola tornacsarnokába
2000. május 3.-án
Belép?: 500,- Ft/f? a helyszínen váltható
MINDENKIT SZERETETTEL VÁRUNK! "
Szeme gyorsan végigfutott a plakáton, - "Ez jó, el kellene mennem"- gondolta.
- Elmész a bulira?
Hallotta a kérdést maga mellett. Hirtelen elkapta a fejét, s a kérdez? felé nézett. A kérdést egy barna hajú lány tette fel, aki a következ? plakátot próbálta a faliújságra rögzíteni, de a fels? rögzítést sehogyan sem tudta megcsinálni, mert a rajzszög minduntalan kiesett. Zoltán gyors mozdulattal beigazította, amit?l a lap stabillá vált.
- Nem tudom. - Válaszolt a kérdésre, közben a lányt figyelte, aki még mindig a plakáttal foglalatoskodott. Barna haja lófarokban, így a kedves, szelíd arc jól látható. Zoltán szeme gyorsan végigfutott a lányon. Alakja megnyer?, lényéb?l kedvesség, és szomorúság sugárzott. Nézte a lány profilját, ahogy átszellemülten búzgolkodott.
- Te elmész? - Kérdezett vissza hirtelen.
- Én? Természetesen. De nem szórakozni, hanem dolgozni. Én fogom szedni a jegyeket. - Jött a válasz.
Zoltán arcán mosoly jelent meg, mert a lány kellemes, dallamos hangja jóles?en áramlott a fülébe.
- Tényleg? Te vagy a szervez??
- Nem csak segítek. Én nem táncolhatok, de így én is ott leszek a bulin.
- Nem táncolhatsz? Miért?
- Hosszú! Nem érdeked! - A lány hangjából szomorú lemondás érz?dött. Zoltán megérezte a bánatot. Másra terelte a szót.
- Nem tudod ki írta ezt a verset?
- Én, miért?
- Te? - meglep?dött. - Tetszik. Eredeti ötlet, így meghívni az embereket. Egyébként, még nem is ismerlek, én Huszár Zoltán vagyok. - Nyújtotta kezét a lány felé.
- Balogh Sára. Melyik osztályba jársz, még nem láttalak? -
- A 11/c-be, az infósba, de nem régóta járok ide, csak a második félévt?l. Te melyikbe jársz?
- 10/a-ba, a magyar szakra, eddig hova jártál?
- Szüleimmel Komló mellett egy tanyán élünk. Komlóra jártam gímibe. Itt a bátyámnál lakom, ?k t élnek. Te vagy a plakátfelel?s? - Intett a faliújság felé Zoltán.
- Itt ilyen nincs, de István bá", a magyar tanárom megkért, hogy tegyem ki a szavalóverseny id?pontját.
- Az is lesz? Mikor?
- Mársius10.-én. Jelentkezel?
- Lehet, és te?
- Igen.
A cseng? felberregett, és élesen hasított bele a leveg?be. Zoltán rádöbbent, hogy nem is ebédelt. - "Mindegy, majd utána." - gondolta. Gyorsan elköszönt, s sietett az informati-ka terembe.
Sára nézte az elrohanó fiút, akinek fekete haja lobogott futás közben. Termete átlagos, de arcából értelmes szempár tekintett a külvilágra. Az orrán elhelyezked? szemüvegt?l tudós kinézet?vé vált. Férfias mély hangját még mindig a fülében hallotta, ez különleges érzéssel töltötte el. Mégegyszer végignézett a faliújságon, majd ebédelni indult. Kés?bb a könyvtárban id?zött egy pár órát. Az utcára lépett, de hirtelen a nevét hallotta. Hátrafordult, hisz ismer?s volt a hang, aki szólította. Zoltán futott utána.
- Most végeztél? - Kérdezte lihegve, hisz 2 emeletet rohant, hogy utolérje.
- Igen, a könyvtárban voltam - Felelt Sára, s Zoltán most látta csak a lány nagy zöld szemét, amiben különös fény csillogott, miközben ráemelte tekintetét. - Neked ilyen sok órád van? - kérdezte csodálkozva.
- Igen, az infók az utolsók, de mindig a szerda hosszú. Tudod, azért jöttem ebbe a suliba, mert az infót nagyon szeretem, s ezen a területen tanulnék tovább. Úgy hallottam, hogy ez egy er?s iskola, ezért választottam ezt. Ott, ahol lakom, nincs ilyen lehet?ségem, ezért döntöttem úgy, hogy felköltözöm Pestre. Itt érettségit is tudok szerezni, és, ha még két évet maradok, fels?bb végzettségem is lesz. Programozó-matematikus szeretnék lenni, ezért jöttem át a gímib?l.
- Hü, de komoly! - Kapta fel a fejét Sára - Ennyire odavagy a számítógépekért?
- Igen, már kicsi korom óta foglalkozom telepítéssel, de csak elméleti szinten, hiszen nem volt lehet?ségem, hogy gyakorlatban is megcsináljak egy-egy programot. Csak egy ké-szült el használatra, amit Janinak a munkájához készítettem. ? használja. Miért? Te nem szereted?
- De, csak én nem ülhetek gép, elé, így fel is vagyok mentve számtechb?l.
Miért? - Kérdezte csodálkozva Zoltán.
- Nem érdekes. Én a verseket szeretem nagyon. Simán átvettek a gímib?l? Az infósba nehéz bejutni. - Érdekl?dött Sára. Nem akarta, hogy a fiú kérdezzen fel?le.
- Különbözeti vizsgát kellett tennem, s bemutattam a terveimet is, így felvettek. Nem is kajáltam - kapott észbe - beülünk a Mekibe? Meghívlak egy cólára, vagy, amit akarsz?
- Kösz, de nem sok id?m van, mert 7-ig engednek be a kórházba.
- Kid van kórházban?
- Édesanyám.
- Mi baja?
- Úgy sem ismered, egy ritka betegségben szenved, ami állandó orvosi felügyeletet igényel. Ne haragudj, de err?l nem akarok beszélni. Azért egy kicsit ráérek.
Mikor leültek az asztalhoz, Sára a fiút figyelte, akinek nagy kék szemében szikrázott a t?z, ahogy a számítástechnikáról beszélt. Szemmel láthatóan szerette ezt, s átszellemül-ten magyarázta a lánynak a programozás fortélyait. Sára figyelmesen, érdekl?déssel hallgatta, mert, bár nem ülhetett gép elé, azért szerette ezt a masinát. Jól esett neki, hogy a fiú tiszteletben tartotta kérését, s többet nem érdekl?dött fel?le.
Egy id? után azonban, Zoltán észrevette a lány hallgatagságát. Megérezte, hogy gondo-latai elkalandoztak, s talán nem is hallja, amit mond. Érezte, hogy nyomasztja valami, talán édesanyja állapota. Nem tudta mit tegyen, legszívesebben rákérdezett volna, de mivel Sára megkérte, így nem érdekl?dött. Megitta az utolsó korty italt, s felállt.
- Azt hiszem menned kéne, ha még 7 el?tt oda akarsz érni anyukádhoz.
- Igen, persze. Kösz, hogy szóltál, egy kicsit elgondolkoztam, ne haragudj! - Felelt Sára zavartan, mert rájött, hogy lebukott.
- Segíthetek neked valamiben? - Csúszott ki mégis Zoltán száján a mondat, s hirtelen sa-ját maga is megrémült. Azt hitte, a lány azonnal otthagyja, de Sára megfogta a karját.
- Aranyos vagy, de nem tudsz, segíteni sajnos - hangja elcsuklott, er?s akart maradni. Zoltán azonban megérezte hangja remegését.
- Ha az segít, hogy elmondod, akkor bátran mond el. Beszéld ki magadból, megköny-nyebbülsz t?le. Nem próbáltad még?
- Nem, még nem beszéltem err?l senkinek.
- Pedig az segít. Ha találsz valakit, akinek ?szintén elmondasz mindent, biztosan meg-könnyebbülsz. - Zoltán észrevette, hogy a lány arcán egy könnycsepp gördül végig, de úgy tett, mintha nem látná.
Az utcán jártak már, enyhe szell? fújt, s leh?lt a leveg?, Sára megborzongott, de nem tö-r?dött vele. Határozott léptekkel vette az irányt a kórház felé. Nem bánta, hogy Zoltán mellette halad, s kíséri. Valahogy most jól esett neki, hogy van mellette valaki. Úgy érez-te, beszélnie kell. Nem tudta miért, de beszélhetnékje támadt. Eleinte akadozva jöttek a szavak, majd egyre könnyebben. Elmesélte a fiúnak, hogy édesanyja már évek óta ebben az állapotban van, az álom és ébrenlét határán. Hogy az orvosok nem tudják, mi okozza ezt, csak azt, hogy nem lehet felkelteni. Valami az agyában történt az izgalom miatt, az ? születésekor.
- Komában van?
- Nem, csak alszik, de olyan mélyen, hogy nem lehet felkelteni. Már mindent megpróbál-tak az orvosok, de hasztalan. Volt olyan, amikor már úgy t?nt felébred de egy bizonyos szinten ismét megállt. Az óta is ott áll, se lejjebb, se feljebb nem sikerül kimozdítani. Sokszor bánom, hogy élek, hisz én miattam lett ilyen.
- Miért gondolod így? Nem tehetsz róla! Édesapáddal már beszéltél err?l? Mondtad ne-ki, hogy úgy érzed, miattad, van?
- Nem. Otthon nem beszélünk anyuról. Én félek el?hozni, apu meg nem mondja. Pedig olyan jó lenne, ha tudnám, hogy nem haragszik rám. Azt tudom, hogy nagyon szerette anyut. A nagyival szoktam beszélgetni err?l, vele lehet. Nagyi azt mondta, hogy butaság, de akkor apu miért nem beszél velem? - Sára nem bírta tovább és sírásba tört ki. Zoltán átfogta a vállát, de nem tudta mit mondjon. Kereste a szavakat, amivel vigasztalhatná, de nem talált, így csak állt. Hagyta, hogy Sára kisírja magát. Úgy érezte, segít neki. A sí-rás lassan csillapodott, úgy t?nt, hogy a lány megnyugodott, lecsendesedett.
- Ne haragudj, - menteget?dzött - nem tudom mi történt velem. Még soha senkinek nem beszéltem err?l. Úgy gondolom, ez az én problémám. Mindenkinek meg van a sajátja, s nem szabad az enyémmel is traktálni.
Sára megtörölte könnyes arcát, s zavarában nem nézett a fiúra. Kerülte pillantását.
- Lehet, hogy a te problémád, de ha jól esik, és van, aki meghallgat, igenis mond el. - Fe-lelte Zoltán határozottan - örülök, hogy megtiszteltél a bizalmaddal és elmondtad. Egy kicsit könnyebb lesz, meglátod. Ez után is szíven meghallgatlak, ha beszélni akarsz róla, csak szólj. - Simogatta végig s haját.
- Légy szíves ne szólj róla senkinek a suliban! Nem szeretném, ha sajnálkoznának. Abból köszönöm nem kérek! Azért is nem mondtam még senkinek. Nincs olyan, akivel lehet err?l beszélni.
- Eszemben sem volt. Te engem találtál érdemesnek, hogy elmond, ezt tiszteletben tar-tom, és köszönöm. - Felelte Zoltán.
Sára lassan összeszedte magát, érezte, jól esett neki, hogy kibeszélte magából, valahogy megkönnyebbült. Rájött, igaza volt Zoltánnak, tényleg jobb. A szíve azért még szomorú, de a lelkének könnyebb. Jól esett neki, hogy elmondhatta azt, ami az évek során felgyü-lemlett benne, a kétségbeesés, az önvád, s az a sok-sok bánat, amit édesanyja látványa, hiánya okozott. Hálás volt a fiúnak, hogy végighallgatta, segíteni próbált neki. Lassan a kórházhoz értek, miel?tt azonban elköszönt volna még egyszer elnézést kért, azért, mert a Mekiben elkalandozott a gondolata.
- Ne haragudj, hogy elgondolkodtam, s nem figyeltem rád, csak egy vers járt a fejemben. Többször el?fordult már, hogy így tör ki bel?lem. Bunkó voltam, ne haragudj!
- Milyen vers? - kérdezte Zoltán csodálkozva.
- Saját, nem régen írtam, s most eszembe jutott, mert anyuhoz megyek.
- Elmondod? Van még annyi id?d?
- Igen, annyi még van.
És Sára belekezdett, hogy elmondja azt, ami bántja, ami benne van, ami nem hagyja nyugodni. Nem nézett a fiúra, csak, mintha magának mondaná.
" Életem, mint egy hideg és sötét verem
Közepén én vagyok és velem a félelem
Kitörni nem tudok, talán nem is akarok
A vége az lesz, hogy el?bb-utóbb meghalok
Szeretem azt, aki nem tud szeretni
Nem tud élni, és nem tud feledni
Nem tud nevetni, és nem is tud sírni
Ki tudja, hogy meddig lehet ezt bírni.
Boldog az, ki megtalálja a rosszban a jót
A hajótörött a feléje úszó hajót
Kinek nem nyomja vállát mázsás k?golyó
Nem ragadja el sebes folyású folyó
Életem, mint egy hideg és sötét verem
A félhalált neki adtad és nem nekem
Tehetetlen vagyok és csak érte sírok
Álmomban angyali segítséget hívok
Nem kell a mások megjátszott barátsága
Sem az álnok barátok rongyrázása
Csak magam éljem keser? életem
Ehhez az élethez van csak bérletem
Sötét az álmom, sötét a nappalom
Az életet mond, kit?l is kaphatom
És ha jár? Ez lesz talán a végzetem
Ami nekem jár. Most így képzelem
Nem érdekel a hír, ami rólam szól
Nem érdemelsz engem, akárhogy haragszol
Várom a napot, ami elragad engem
Az lesz nekem a hideg és sötét vermem"
Sára abbahagyta a verset, s szemeib?l könnypatak indult, mely folyt az arcán megállít-hatatlanul. Zoltán csak állt, megérezte a lány lelkiállapotát. Szívében különös érzés ha-tolt. Átkarolta és simogatni kezdte a hátát. Érezte a lány mérhetetlen bánatát, fájdalmát. Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán, mert a gombóc összeszorította. Csak tartotta karjában, s szíve szerint megcsókolta volna, hogy úgy vigasztalja, de visszafogta magát, nem akarta lerohanni.
- Nyugodj meg hallod? Ne haragudj, nem gondoltam, hogy így reagálsz. Mikor írtad?
- Amikor legutóbb itt voltam, s láttam anyut. Úgy gondoltam elmondom neki, hisz tudom, hogy hall engem, tudom! - Sára hangjából érezhet? volt a kétségbeesés, a fádalom.
Lassan-lassan összeszedte magát, eszmélt, hogy kés? van gyorsan elbúcsúzott, és felsietett a lépcs?n. Már kés? volt, így az üvegajtón keresztül láthatta, az ágyához már nem engedték oda. Ahogy állt az ablak el?tt és nézte az ágyban fekv? testet összeszorult a szí-ve. Édesanyja fején a sok elektróda mutatta a monitornak, hogy éppen melyik mélységben áll. Látta az agyhullámok jeleit, amit a papírra rajzoltak a t?k. Ebb?l tudta, hogy életben van. Karjában infúziós t?n keresztül folyik a folyadék, amellyel táplálják. Sokszor látta már ezt, volt, hogy úgy t?nt, mintha megmozdult volna, de aztán ismét semmi. Csak nézte-nézte, s szemeib?l ismét csorogni kezdett a könnye. Fejét az üveghez támasztotta, s csak állt. Aztán hirtelen megriadt. Eszébe jutott, amit a nagymamája olvasott neki, amikor megkapták a genetikai vizsgálat eredményét "Sajnos - olvasta - unokája is örökölte anyja betegségét /erre a hajlamot /. Szerencsére, hamar fény derült rá, így meg van a remény, hogy talán a kislány nem kerül hasonló helyzetbe. Mindenesetre az izga-lomtól védeni kell, ezt most már tudjuk. A megel?zés céljából további vizsgálatok szük-ségesek. " Belegondolt, hogy talán ?rá is ez a sors vár. Ennek gondolatától is megriadt. Teljes testében remegni kezdett, s hangos zokogásban tört ki. Arra eszmélt, hogy valaki megfogja a vállát. Felnézett. Édesanyja kezel?orvosa volt, akit már évek óta ismeret, így apjának érezte.
- Rám is ez vár? - Fakadt ki bel?le az elkeseredés, s szinte sikítva kérdezte.
Az orvos ráérzett a kislány lelkiállapotára, átkarolta, s a vizsgálóban leültette.
- N?vérke! Adja ide legyenszíves Baloghné kartonját - szólt, s Sárának pedig egy pohár vizet nyújtott át.
- Figyelj kislány. Édesanyád állapota változatlan, se jobb, se rosszabb. Ez részben jó, hisz van reményünk, de tudnod kell, az is el?fordulhat, hogy olyan mélyre zuhan, ahon-nan már nincs visszaút. Nem tudom, mi lenne neki, és nektek is a jobb. Ha így marad, vagy ha...?! Rólad csak annyit, hogy én ezt neked megmondani sajnos nem tudom. Hogy te kerülsz-e ilyen állapotba vagy sem, az rejtély el?ttünk, mert sajnos err?l az eltérésr?l csak annyit tudunk, hogy mint édesanyádnál például, felzaklatott hangulatváltozás okozta. Hisz szervezete a te születésedkor felzaklatott állapotba került, és ez okozott valamit.
- De mit? - Kérdezte kétségbeesve Sára
- Nem tudom. Sajnos. Teljes homály. A tudomány mai állása szerint nincs megoldás, mert ismerjük a narkolepsziát, de ez más, erre nem tudok megoldást. Hogy jobban megértsd, megpróbálom elmagyarázni. Agyunknak vannak olyan részei, amelyek még ismeretlenek számunkra. Ilye például a hipotalamusz is, aminek vannak felderítetlen terüle-tei. Ez felel?s többek között az alvásért is. Azt tudjuk, hogy amikor elalszunk,az agyunk kb. 1 órán keresztül felszínesen alszik. Ezt hívjuk els? álomnak. Ez után következik a mélyalvás, ami általában egész éjjel tart, s az ember, amikor kialussza magát, felébred. De van egy pont, ahol a kett? találkozik, elfedi egymást. Úgy gondoljuk, itt lehet a baj. Úgy képzeld el, mintha lenne ott egy retesz, amely nem nyílik, s nem engedi felébredni. Általában nincs ezzel baj, de lehet egy kis bibi, ami aztán végzetes.
- Hogy lehet ezt megel?zni?
- Nem kerülhetsz mély álomba. Semmi stressz, semmi olyan, amit?l beindul az álomkor. Lehet, hogy soha nem kerülsz ilyen állapotba. Remélem így lesz. Szedd a gyógyszered, és vigyázz magadra. - Az orvos kezében a kartonnal felállt. - Mennem kell, kezd?dik a vizit. Már kés?n van, nem is lehetnél itt. Siess haza. Bejöhetsz bármikor, tudod. - Tette a lány vállára a kezét, s indult a kortermek felé.
Sára egy darabig ült még, próbálta felfogni, amit hallott, majd felállt, elindult hazafelé. Agyában motoszkált, amit hallott, megpróbálta megérteni. Nem tudta elképzelni, hogyan lehetséges ez. Az járt a fejében, neki milyen élete lesz. Talál-e magának olyan embert, aki elfogadja így, ahogy van, azzal a tudattal, hogy bármikor lezuhanhat. Gondo-latban elképzelte már többször is, de mindig arra az elhatározásra jutott, hogy nem fog soha kapcsolatot kialakítani senkivel sem.
Nem teheti meg, hisz ? látja, tudja milyen pokol ez az állapot. Tudta, hogy apja nagyon szenved emiatt, azért is nem beszél róla. Barátot, azért szeretett volna, olya valakit, aki-nek elmondhatná problémáját, de ez idáig nem talált ilyet az osztálytársai között. Az általános iskolában pedig féltek t?le. Féltek attól, hogy éppen abban a pillanatban zuhan le, amikor ott van, ezért nem hívták sehová. Mindig úgy érezte, mintha egy burok venné körül, ami nem engedi közel az embereket. Így hát nem volt igazi barátn?je soha. Kislány korában sokszor sírt emiatt, de ez mára már megkeményítette, így nem tartotta fontosnak. Azt hitte, ha ? nem közeledik, a többiek is békén hagyják. Nem akart szá-nalmat, félt attól, hogy a háta mögött kicsúfolják. Így hát élte az életét, s a versekhez menekült. Tudta, abban nem csalódik. Mostanában azonban magányos, ezért kezd bele mindig valami újba. Úgy gondolta, az segít.
Szívében mélységes fájdalommal, feldúltan ért haza. Otthon csend volt, azt hitte, alszik már mindenki, de nagymamája még várta.
- Merre jártál? Tudod, hogy mennyi az id?? - Dugta ki fejét szobája ajtaján. ?sz haja kócos volt, láthatóan az ágyból kelt fel. Gyakorlatilag ? nevelte Sárát születése óta, hisz anyja kórházban, apja eleinte segítette a kislány gondozásában, de egy id? után az már teljesen rá maradt. Veje szerette lányát, tudta, de egy id? óta minden-mindegy állapot-ban leledzik. Fizikailag velük van ugyan, de az egyre kevesebb reményt?l napról-napra fásultabb és elkeseredettebb lett. Mostanában azonban még beszélni sem hajlandó, csak nagy ritkán lehet kihúzni bel?le egy-két szót. A régen jókedv? férfi mára már búskomor lett, s csak teszi a dolgát, de közömbös minden iránt. Így hát a nagymama vállára vette a terhet és neveli unokáját. Elhatározta, ahogy lehet, biztosítja a kislány számára a nyugalmat, ha ezen múlik, hogy a gyerek minél tovább velük maradhasson. Mivel nem tudta mikor jön el a kislány zuhanása, így mindig készenlétben, rettegésben élt. Félt attól, hogy ez bekövetkezik, s ? nem tud segíteni. Amikor csak tehette az unokájával volt. Pró-bált teljes, tartalmas életet biztosítani a gyertek számára.
Most, hogy nem tudta mi van vele nagyon megijedt. Rettent?en félt, s csak ült ágyán, s nem tudott mozdulni sem. Amikor hallotta az ajtót nyílni, megnyugodott, mély lélegzetet vett, s az el?szobába indult. Nem akarta, hogy unokája lássa aggódását, próbált nyugodt maradni, de Sára megérezte a mama lelkiállapotát. Megfogta a kezét.
- Anyunál voltam. - Felelte bánatosan. Leplezni akarta feldúltságát, de nem igazán sike-rült. - Nem kellett volna megvárnod mami.
- Tudod, hogy izgulok érted kicsim. Felhívhattál volna.
- Ne haragudj nagyi! Te tudtad, hogy anyu beteg? Mikor gyerek volt, tudtad?
- Nem, soha semmi jelét nem láttuk, hogy valami baj lenne vele. Mindig mosolygós, vidám gyerek volt, olyan, mint bárki más. Ha tudtam volna, mindent elkövetek, hogy ez ne következzen be. - A mama hangjából fájdalom, és bánat érz?dött. Érezhet? volt, mennyire szenved ? is lánya állapota miatt. Úgy gondolta, meg kell védenie legalább az unokáját, ha már a lányát nem sikerült. - Sára, mintha megérezné, mire gondol nagyanyja, bánatosan kérdezte.
- Nagyi miért van ez így? Mi lesz velem?
- Nem tudom kicsikém! - felelt az asszony, s arcán látszott, mennyire szenved emiatt. Leült a kislány ágya szélére, s szívében elhatalmasodott a félelem. Félelem attól, hogy lánya után unokája is így végzi. Sehogy sem tudta elfogadni, hogy nincs megoldás, hogy ennek így kell lennie. Elhatározta, addig megy orvostól-orvosig, amíg meg nem találják az okát bajának, és az ellenszert, amivel akár lányán, akár unokáján segíteni lehessen.
- Bújj ide mellém mami! - emelte fel takaróját Sára, s helyet engedett nagyanyjának, aki gyorsan bebujt mellé, és szorosan átölelte. Olyan szorosan, hogy Sára érezze, mennyire szereti, s mindig mellette lesz, számíthat rá. A kislányon érezhet? volt félelme, teljes tes-tében remegett.
- Te vagy a legjobb barátom - ölelte át Sára is rád mindig számíthattam, neked mindent elmondhattam, talán te vagy az egyetlen... idáig.
Az asszony észrevette unokája hangjában a változást, amin meglep?dött. Idáig nem tapasztalt ilyet. Sára hangja érezhet?en megélénkült. A mama elmosolyodott, s rákérdezett.
- Idáig? Történt valami jó?
- Találkoztam ma egy fiúval a suliban. Az infós osztályba jár 11/c-s. Suli után beültünk a Mekibe, s utána eljött velem a kórházig. Neki beszéltem el?ször anyuról. Tudod mami, valahogy úgy éreztem, el kell mondanom mi bánt. Nem tudom miért, de beszélnem kellett róla. Végighallgatott, s nem sajnálkozott, vagy ilyesmi. Azt nem akartam, de jól esett, hogy megértett. Nem akart nyugtatni, mégis megnyugodtam, ahogy elmondtam.
- Ha beszélsz róla könnyebb, tudom.
- Zoli is ezt mondta, s tényleg jobb volt utána.
- Idáig nem találkoztatok? - Kérdezte a mama, mert nem értette teljesen, miért csak most, ha egy iskolába járnak. Igaz, hogy más évfolyam, de azért az iskolaépületben óha-tatlanul össze kellett volna futniuk már el?bb is.
- Nem rég jött át Komlóról a gímib?l. Félévkor. Képzeld, különbözetivel vették fel az infósba. - Sára teljesen felélénkült. Könyökére támaszkodva mesélt Zoltánról és a délutánról, majd nagyanyja karjára ejtette a fejét és elaludt. A mama felemelte a kisszekrényr?l az órát, s beállította a stoppert, úgy hogy óránként jelezzen. Párnájára hajtotta fejét és ? is elszenderedett. A szobában csak az óra ketyegését lehetett hallani, de egy óra elteltével a stopper jelzett, mire az asszony felriadt.
- Saci ébredj! - Szólt unokájának, aki megmozdult.
- Fenn vagyok. - szólt halkan, majd ismét elaludt. A mama lenyomta a stoppert. Újra indult az óra. Évek óta így telt az éjszaka, vigyázva, hogy Sára csak a felszínes álomtarto-mányba maradjon, ahonnan könnyen visszajön.
Reggel azután, amikor unokája iskolába megy, a mama fejére húzza a takarót, s kialuszsza magát, hogy mire a gyerek hazajön, friss legyen, s bírja tovább az éjszakázást. Mára már teljesen megszokta ezt.
|
|
|
- december 28 2007 05:35:24
Jók voltak a betét versek és lendületes a cselekmény.Én is a fejemre húzom a takarót és alszom még egy picit. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
