|
 Vendég: 87
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Úgy három héttel ezelőtt kaptam értesítést, hogy Claire néném meghalt. Sima levélként kaptam meg vidéki házának minden tulajdonjogát, s amiben Claire néni ügyvédje – egy külön kis levélben - leírta: hamarosan személyesen is meg kellene tárgyalnunk a részleteket.
Claire néném Maine államban lakott, egy marhára elhagyatott farmon, de maga a ház, amiben élt, kész kastély volt. Valamikor a 18. század elején épült, s néném előtt egészen sok nép lakta. Gyermekkoromban jártam a birtokon utoljára, még anyámmal és férjével Jackkel; sokat futottam körbe-körbe a hatalmas réten a kastély előtt, hol csaknem egyetlen más ház sem állt nénémén kívül. Jobban belegondolva, gyerekként is lehetett volna ez a tény félelmetes, de most már rájöttem, hogy erre a félelemre fel kell nőni.
Harmincnégy évesen, így, a kezembe tartva egyszerre egy halálhírt, és öröklési iratokat, kezdett el eljutni a gondolat hozzám, hogy újra ott kell legyek nemsokára azon a kihalt placcon, ahová, a jóég tudja csak, hogyan fogok eljutni. Este volt már, amikor eszembe jutott, hogy talán egy térkép áttanulmányozása nem is volna elvetendő dolog. Emlékeim szerint valahol volt egy autós térképem Maine államról, és kezem – mintha csak sípszóra cselekedett volna – az edényes szekrény melletti fiókba nyúlt, ahol rá is lelt a térképre. Szépen megkopott már, de azért látni lehetett rajta az összes utat, meg mindent. Kiteregettem a konyhaasztalra, és rámeredtem. Elképesztően kevés rendes út vezetett az Almond Castle nevű birtok felé, földút viszont annál több. Magánál a kastélynál viszont egy út sem ért véget. Gondoltam, hogy ebből még gubanc lehet, de át kellett esni az esetleges nehézségeken is; ha autóval nem lehet megközelíteni a telket, hát gyalogolok majd egy kicsit. No meg hát az ügyvéd is ezt fogja tenni, amint szembesül avval, amivel az imént én is szembesültem.
Szeptember 12-ére beszéltük meg a találkát, ami épp jókor jött, mivel szabadságon voltam az egyetemről, s egyéb tennivalóimat is elintézhettem addigra. Kora reggel akartam elindulni, mivel Floridában éltem, gondoltam, még így is beletelik majd néhány napba, mire Maine államba érek. Egy ezüst Porsche cabriót vezettem vagy öt államon keresztül, közben minden átfutott az agyamon, aminek át kellett, és aminek nem. Az igazat megvallva, balsejtelmem támadt. Igazi, s talán életemben először. Még ebben az igazán modern autóban is éreztem egy áporodott emlékáradatot, régről, félelmekről, és…halálszagot hozva magával. Amikor estéken át vezettem, akkor éreztem a legjobban, hogy valahogy nem vagyok már biztonságban. Noha nem azért, mert rég elhagytam Florida vonzáskörzetét, sőt, még vonzáskörzetének vonzáskörzetét is, hanem mintha ült volna velem még valami az autóban. Tisztán éreztem a jelenlétét valaminek, ami hirtelen fakadt szárba mellettem, mint a gyönge pitypang. Csak ez a pitypang nem ártatlan pihéket eregetett a nagyvilágba, hanem betegséget köhögött ki magából, halálos betegséget. Sokszor, csak azon kaptam magam, hogy izzadt kezem lecsúszni készül a kormányról, vagy, hogy karórám észrevétlen remeg a csuklómon. Vártam ilyenkor, hogy pirkadjon meg, és valahol igyak egy jó erős kávét, vagy ami még jobb, egy gyógyteát. De tudtam, hogy ezek a dolgok nem sokáig fogják felborzolt idegeim megnyugtatni, főleg nem hosszú távon.
Maine-be érkezésem előtti napon, délután megálltam New Hampshire-ben, hogy tankoljak. Már itt nagy csend köszöntött, mintha előkészített volna arra, hogy Maine-ben még rosszabb lesz a helyzet, hogy ott már városi ember igen-igen kényelmetlenül érzi magát ettől. A benzinkút kezdetleges, ócska tákolmány volt, egyetlen kúttal. Mikor feltöltekeztem benzinnel, s elindultam a kis bódé felé, már az üvegen át láttam, hogy a pultnál álló öregember engem bámul. Elmosolyogtam magam, mert tudtam, hogy a csenden kívül az ilyen mindenlébenkanál emberekkel is csak egyre többel fogok találkozni, nem is foglalkoztam hát vele. Bementem, kifizettem a cehhet, vettem még néhány zacskó sós mogyorót, meg kólát, visszafelé beszórtam őket az anyósülésre, és már ott se voltam.
Körülbelül másfél órám volt hátra, hogy elérjem azt a földutat, ahonnét gyalog kell majd mennem, és azzal a gondolattal, hogy már a saját autómban valami megfélemlített, nem volt könnyű megbarátkoznom ezzel a ténnyel. Ráadásul kezdett sötétedni is. Hogy némi erőt gyűjtsek, bekapcsoltam a rádiót, s azon nyomban egy Sinatra-dal utolsó, elhalt dallamait hallottam. Ezután egy Guns ’n Roses szám következett, amit gyorsan el is tekertem, mert a szövegében utaltak az éjszakára – ez a legkevésbé sem hiányzott, eléggé be voltam sz*rva tőle.
Aztán egyszer csak azt éreztem, mintha valami nedves dolog folyna a nyakamon, (veríték például), ezért az ingzsebemből elővettem egy zsebkendőt, hogy letöröljem, de bevallom, amit láttam a fehérségen, nem volt egy megnyugtató látvány. Ugyanis vérzett a fülem. Nem értettem, miért, soha nem fordult elő velem ilyen, még az orromból sem folyt sohasem vér, bár tudtam, az nem jelent mindjárt problémát. Sokaknál előfordul, a fiamnál is, amikor még fiatalabb volt, de ma már nem nagyon esett meg vele sem. Nem is sokáig foglalkoztam a vérzéssel, annál inkább volt baj, hogy nemsokára ki kell szállnom az autóból, és a vérző füllel együtt nehezebb lesz majd a „túra”.
Úgy egy negyed órán belül egy nagyon sötét, fákkal sűrűn benőtt erdő csapásához értem, ahol rögtön fel is fogtam, hogy miért nem lehet itt kocsival közlekedni. Talán mert egy gördeszkás sem nagyon tudna végigmenni rajta biztonsággal.
’Jézusom, a néni hogy járt-kelt itt? Hogy ment be a bankba? Hogyan jött …ki egyáltalán az erdőn keresztül?’ – gondoltam.
’Hű..csak ezt éljem túl, no meg kívánok a hűtőszekrénybe néhány doboz sört, mire odaérek a házhoz’.
Becsuktam a Porsche ajtaját, de előtte kiszedtem belőle a legszükségesebb cuccaimat, plusz egy elemes reflektort. Elemlámpát, különös mód, nem tartottam magamnál, a reflektor ugyan egy kicsit nagy számomra, de a fényén volt a hangsúly, mert hogy az elég nagy. Amikor a csapás irányába világítottam vele, jó nagy zörej kíséretében szóródtak szét minden irányban mindenféle állatok, mintha csak egy jó nagy erejű vízsugár jött volna a fényszóróból.
’Az jó, ha ettől félnek. Az nagyon, NAGYON, jó.’ – nyugtatgattam magam férfi létemre. De hát ez van, szégyen ide, szégyen oda.
Elindultam hát, áttépáztam magam egy jó nagy halom gazon, ágas-bogas rönktengeren, (amiről néha le is csúsztam a vízharmatos mohatelepek miatt) és jó egy órán belül el is érkeztem egy nagyon csendes, és sík helyre. Tudtam, helyben vagyok; a félelem emlékeztetett rá, na meg, hogy ilyen rémes pusztaságot azóta se láttam soha.
Figyelemreméltó, hogy mennyire kicsire nőtt itt a fű, mintha…nyírnák. Persze, ahhoz jó pár kertész munkája kellhetne. Már teljesen lement a Nap, mire Claire néni kastélyához értem. Úgy nézett ki, ahogy…hát nem ahogy számítottam rá.
Rémesen benőtte a vadszőlő indája a ház külső burkolatát, és deszkái is vénültek nénémmel együtt. A teraszon csak egy régi kerevet állt, rajta néhány magazin, na és, az elengedhetetlen macska. Jól rám is ijesztett, amikor izzó, zöld szemét rám emelte. Még a szájába is bevilágított az a síri fény, ahogy nyávogott.
Haboztam az ajtónyitással, mert hát mégsem én laktam ezt a helyet, nem az én otthonom volt, nekem semmit se jelentett. Elővettem a borítékot, amit postán kaptam, szétnyitottam a száját, és beletúrtam a kulcsért. Ódon darab volt, de nekem nagyon tetszett: szív alakú motívum díszítette, amit mindig is kedveltem, érthetetlen okokból.
Halálos volt a csend.
’Ha a zárba helyezem ezt az izét, még ötven mérföldről is visszatér majd a visszhang’
Tényleg így lett, a macska el is iszkolt; közvetlenül a hátam mögött surrant el, és karcsú testével átlibbent a korlátbabák között. A semmibe.
Megint izzadt a tenyerem, de piszkosul, főleg, mikor kinyitottam végre a hatalmas ajtót, és az előtérben találtam magam. Felkapcsoltam a lámpát, és megláttam az előszoba berendezését. A fogason kalapok, a szobaasztalon portréfotó, az emeleti lépcső előtt sáros lábtörlő. Mintha még mindig laknák ezt a házat, mintha semmi se változott volna, és mintha még a konyhában is sülne a vacsora a munkából érkezőnek. Benéztem, nagyon lassan, óvatosan az ebédlőbe, és hirtelen…látomás, vagy …nem is igen emlékszem…de egy nőalak állt a sötétben a tálalóasztal előtt. Tudtam, nem a képzeletem játszik velem, és féltem teljes arcom felé mutatni, inkább csak álltam a fal mögött, földbegyökerezett lábakkal. Aztán az az izé, villámgyorsan átkúszott az asztal alatt, felbuktatott egy széket, és máris úgy két méterrel közelebb került hozzám. Ez a hirtelen élénkség, és a túlvilági közelség úgy megrémített, hogy még egy kisebb kiáltás is elhagyta a számat, majd lehunytam a szemem, hátha eltűnik az a borzalom. Hál Istennek, így történt. De nem tudom, miért maradtam utána még a házban. Ezt máig sokszor megkérdeztem magamtól. Akkor, ott, hátat kellett volna fordítani mindennek, és elfutni, át az erdőn, egész az autómig. De nem tettem, hanem összeszedtem magam, és elindultam az emeletre, illetve az elsőre, mert hogy két emelet volt, a második – azt hiszem – már padlástér. Ahogy felfelé haladtam lassan, próbáltam gondolataimat másfelé terelni; eperfagylaltra, mangólikőrre, tengerparti sétákra koncentráltam, miközben agyamat egy teljesen más látvány rohamozta meg. Néném rengeteg értékkel büszkélkedhetett, a falai egészen az első emeletig tele voltak mindenféle festményekkel, főleg a barokk és reneszánsz korból, az emeleti fordulóknál pedig aranykeretes tükrök függtek a falon, mellettük gázlámpa. De az első emeletet már csak a sötétség lakta. Az előszoba fénye oda már egyáltalán nem világított fel a ház extrém tervezésének köszönhetően, ezért a jó öreg reflektort hívtam segítségül. Fénye azonnal áttört azon a jó régen megvarosodott sötétségen, ami viszont tényleg réginek tűnt. Talán néném az utolsó napjait már az alsó szinten töltötte, és a feketeség addig zavartalanul felköltözhetett az emeletre.
Mindenesetre…lepusztult volt minden. A felső emelet oldalfala hiányos volt, bevillant egy-két csillag odakintről; odaálltam a lyukhoz, hátha megfejthetem keletkezésének okát, de csak villámcsapásra tudtam következtetni, mivel egy csomó helyen meg volt égve a ház oldala, és a terméskövek egy része is, amiből a ház bizonyos részei épültek.
És ekkor történt.
Nem figyeltem a lábam elé, és egy olyan deszkára léptem rá, ami korhadt volt, és elkezdtem zuhanni valahová. Úgy tűnt, sohasem érek le, mert az emelet padló része majdnem teljes egészében utánam zúdult, érzékcsalódásként meghosszabbítva ezzel eséssel telt időmet. Az első, amit éreztem, hogy valószínűleg eltört a bokám, vérzik a homlokom, és hogy…büdös van. A reflektor is leesett velem, mintegy szolidaritásból, de nem örültem volna, ha nem így történik. Őrjítően féltem…reszkettem. Tudtam, hogy onnan nem jövök ki egyhamar, ezért már most azon kellett törnöm a fejem, hogy valami szabadulási tervet agyaljak ki.
Kezdetnek felgyújtottam a reflektort, de a nagy világosság miatt le kellett hunynom a szemem, de bár ne nyitottam volna ki soha többé. Bár sohasem születtem volna meg erre a világra, gondoltam ekkor, és ne lennének gyerekeim, feleségem. Bár ne agyalt volna ki Isten, és ne tett volna bele ebbe a kiba**ottul nem vicces tervébe, és bár lettem volna biológia szakos tanár inkább a nyelvész helyett, mert akkor legalább azt meg tudtam volna állapítani, hogy miféle hüllők százai tekeregnek idelent szanaszét. Egy királykobrát azért be tudtam mérni, amint végtagtalan testével, kicsit megemelkedve a földtől felém siklik. Elé dobtam a lámpám, és a kígyó irányt változtatva elhaladt mellettem, be abba az iszonyú kígyótömegbe. Mindenhonnan sziszegést hallottam, mintha csak némán sörözgető férfiak töltötték volna be az egész szobát, de nem. A szoba egyetlen élő személye én voltam. Még.
A lehulló deszkákból sínbe raktam a lábam, és fél lábra állva megpróbáltam megkeresni a kijáratot. De ekkor üvöltés szakadt fel belőlem. Régi széket láttam valahol a szoba hátsó sarkánál, amin ott ült halott néném leszakadt állkapoccsal, és véres mellkassal. Hosszú, lila köntöse alól egy öklömnyi kígyó mászott elő…hogy már a testéből, vagy csak a teste mellől, nem volt időm eldönteni. Megpróbáltam rohanva kijáratot találni, közben kiabáltam, ordítottam, mint egy gyerek, ajtókat nyitogattam, falat rugdostam, míg végül átrúgtam egy vékony kartonféleséget, és hirtelen az ebédlőben találtam magam.
Nem tudtam, hogy miért pont ott…ahol először…De mindenképpen jelentősséggel bírt, hogy először itt láttam meg néném holttestét, vagy kísértetét, ha úgy tetszik, és most ugyanide tértem vissza.
Nem értettem az egészet, hogy mi a franc volt odabent, és hogy Claire néni holtteste miért nem fekszik nyugalomban valamelyik temetőben.
- Boszorkány volt…tudta? – hasított bele egy határozott férfihang az éjszakába. – Az égvilágon mindenki félt tőle. Legalábbis, aki errefelé lakik.
Leporoltam magam.
- Maga az..ügyvéd? – kérdeztem
- Miért, maga szerint ki jönne még ide rajtam kívül?
Kérdezni akartam még, de leintett.
- Nem érti, persze. Hiszen maga csak úgy belecsöppent az egészbe, városi fiú, a néni is csak egy hétvégi móka volt Önnek valamikor. Fogalma sincs, hogy itt miféléket tett az öregasszony mialatt maga felnőtt lett. Sok apa és anya eljött már kilincselni ide, gyerekeik miatt, akik furcsa hegekkel, és zúzódásokkal tértek haza, de ez a némber mindig eltűntette magát, mire az emberek ideértek. Egy ideig senki sem tudta megcsípni, vagy tetten érni. Meg hát egy időre abba is maradtak ezek a bántalmazások. Csak kisebb-nagyobb csínyek fordultak elő Claire-rel kapcsolatosan, de aztán egyik napról a másikra bekattant az öreglány, és mondják, elkapott egy-egy gyereket, akik soha nem kerültek elő. A kertész, aki itt dolgozott, egy alkalommal a konyhába tért, hogy egy frissen szedett lóherét tegyen az öregasszony asztalára, és akkor észrevette, hogy egy fazékban emberi szemek úszkáltak. Úgy viharzott el akkor, hogy még Almond Castle környékéről is eltűnt. Csak onnan tudok az esetről, hogy évekkel később találkoztam vele New Hampshire-ben, és ott mesélte el az esetet. És még akkor is félt az öreg, higgye el. Aztán végül, akinek most nénje köszönheti a halálát, de talán megváltását is, Tuck Wesson eljött. Neki egy kislányát vette el Claire, és a boszorkány azért ért olyan csúnya véget, mert Tuck szemtanúja volt, ahogy Claire éppen kibelezi a kislányt a teraszon. Fényes nappal, képzelje el! Tuck tajtékzott, őrjöngve rohant neki a vénségnek, és hidegvérrel szétlőtte a fejét, meg vagy húsz golyót eresztett a teste egyéb pontjaira is. Aztán a holttestet ő rejtette el abban a szobában, amiből az imént kimászott. Nem félelemből, szerintem azt maga is tudja. Hanem, hogy ne kerüljön földbe az a rohadék gyerekgyilkos.
- Soha nem hallottam még ehhez hasonló rémes történetet…bevallom. De most már legalább értem, hogy a kísértet..áh…mindegy is. Nem szeretnék már magyarázkodni, azonnal kéne egy orvos segítsége. Szerintem a lábam eltört több helyen is, lent..a bokámnál. – mondtam.
- Persze, mindjárt hívok valakit. Csak itt nemigen van térerő, ezért ki kell, hogy álljak a teraszra. Egy pillanat türelmét kérem. – mondta mosolyogva, tökéletes fehér fogsorát kivillantva.
Csak eztán kaptam észbe, hogy az orvos nem is tud ide bejönni. Kinéztem a verandára, ahol az ügyvéd állt telefonnal a kezében, de nem beszélt, csak engem nézett. Hatalmas, világító zöld szeme maradt az utolsó kép, amit magam előtt láttam aznap este.
Egy hétre rá egy New York-i kórház sebészeti osztályán ébredtem fel, fejemben még élénk emlékekkel a történtekről. Hál Istennek, megúsztam mindent.
A kórházi ágyam melletti asztalkán egy kórházi elszámolási papír volt, egy tízezer dolláros csekk, a slusszkulcsom, a nyakamon pedig egy átkozottul nagy harapás mély sebe.
|
|
|
- augusztus 05 2010 14:09:53
Szia, régen láttalak, olvastalak! Szóval még mindig a vámpírok...
téma választásnak egy kicsit avíttabb mint a nagy generáció a 7o-es években...Ezek a veteránok még(hál'Istennek még)itt vannak a XXI.sz.éveiben. Ennek a misztikus hangulatnak viszont az atmoszféráját remekül közvetítetted.Szia
[url]http://www.youtube.com/watch?v=70EvLqYvJks[/url]
David Garrett - Smooth Criminal |
- augusztus 06 2010 15:00:37
Köszönöm szépen,Etusom!  Egyébként szó sincs vámpírról,legalábbis nem kifejezetten ezt akartam másoknak átadni a történettel,hanem inkább a fantáziájukra bíztam,hogy ők milyen démonnak látták az ügyvédet..ha egyáltalán ő volt a harapásért a felelős...
De látom már,hogy a sok S. Meyer megártott mindenkinek,..más rémséget már el se tudnak képzelni,csak a vámpírt.
Mondd,hogy téged csak a kép tévesztett meg.
Még egyszer köszönöm,hogy olvastál. És a videót is mindjárt megnézem. |
- augusztus 09 2010 08:58:08
Stimt az a Drakula beütéses illusztráció az adta meg az alaphangulatot....Üdv.Eta |
- augusztus 10 2010 21:12:29
Ugye,mondtam,hogy a vámpíros kép a ludas. 
Viktoria,neked is köszönöm szépen! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
