|
 Vendég: 106
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Szerintem az eddigi legjobb írásom (a többi a honlapomon olvasható, de beküldöm a többit is, folyamatosan)
Gy.
A festő eltűnődve méregette alkotását: egyáltalán nem érezte teljesnek. Mivel lehetne vajon feldobni ezt a festményt? Azonban az égiek nem súgták meg neki, hol található meg az a puzzle-darab, amivel képe kiteljesedhetne.
A vászon jobb oldalán egy nagy dézsában szőlőt tapos három vidám parasztasszony, a baloldalon, kicsivel alacsonyabban két férfi foglalatoskodik egy kopottas asztalnál valami rozsdás késsel. Felettük fürtszerűen csúcsosodik ki egy gomolygó felhő, mely a kép közepéig tart, mindeközben baloldalról haladva a jobb felső sarokig illedelmesen kivilágosodva a kompozíció, a vörös mélabúság mintegy teret adva az életörömnek. Igen, e ferde háromszög kompozícióval nincsen gond; szimbolikusan kirajzolja a balra dőlő borospoharat, hogy a láthatatlan nedű a megfáradt férfiakra ömölve elkerülhetetlenül kimossa a képszegletbe szorult rosszkedvet a festményből.
„Mi passzolna még ide? A felhő a harmadik pontként sokatmondó, de rendkívül unalmas.” Órák óta rágódott ezen az egy aggasztó részleten és már egészen belefáradt. Ámde ezen a ponton nem jutott tovább: teljesen elakadt, türelméből kezdett kifogyni.
A palettára ránézve dühbe gurult. Az a bizonyos piros szín, mellyel tervei voltak még, hiányzott – vagyis nem teljesen, csak a befejezéshez épp nem lett volna elegendő az az összetöpörödött, negyedkörömnyi darab, ami még maradt belőle. Nyomorultul érezte magát, mint mindig: a kacatokkal teli lakás szemében értéktelen lomtárnak tűnt; eltekintve néhány drágakőtől – de azok meg az ő gyermekei voltak.
Látótere szélétől kezdve a kép fokozatosan borult mélysötét skarlátszínbe: „…a fenébe is, csak nekik van igazuk!” Hiába volt tisztában vakmerő ecsetkezelésével, teljesen egyedi stílusával, nem is szólva a grandiózus ötleteiről, mégis azt gondolta, a majd’ száz ember csak nem tévedhet: képei valóban semmitmondóak.
Az ócska óra kényelmes ketyegése oly tökéletesen passzolt a naplementétől narancsszínűre áztatott szobához. Mintha egy pillanatra megvilágosodott volna.
„Ez vagyok én. Ha mások hibát is lelnek bennük, nekem ők így tökéletesek.” Lelkiismeretét semmi nem nyomta. Élete során kinyomott magából mindent, ami a tubuson kifért – ám az is igaz, hogy míg az tele volt, elég volt egy lágy érintés és engedelmesen kikanyarogtak a színek.
Ismét ránézett… és visszaroskadt székébe.
„…hisz ezt sem vagyok képes befejezni. Unalmas amatőr vagyok, aki nem tudja megtölteni a képeit.” Jogosnak érezte a vádakat, s az éveken át arcába tolt bírálatok, rosszindulatú kritikák ebbe az órába sűrűsödtek bele: ’minden kreativitást nélkülöz’, ’évek óta mázolgat a maga érdekesen nevetséges stílusában’ ’ez a mezei festő’.
A tollak úgy látszik erősebbek a vékonyka ecsetnél. A cérna elszakadt.
A sokszor hálószobának becézett műtermet − noha tele volt élettel − üresnek érezte. A kiürült tubus kilapítva, felgöngyölve feküdt a heverő mellé dobva. Ebből festék már nem jön ki, vagy csupán nagy nehézségek árán lehet belőle kipréselni jó negyedgrammnyit. Nyugodtan el lehet dobni, hisz a polcon sorakoznak a frissek, a tele lévők…
A sarokba pillantott: még e sárga zugban tanyázó pók is megcsúfolja őt alkotásával. A szélfogónak használt újságpapírokból (védekezve a huzat ellen, újságokkal torlaszolta el az ablakrepedések között behúzó fuvallat útját) gúnyosan kacagtak ki a magaskultúra despotái, a teljhatalmú kritikusok: „Lám-lám, valóban ilyen szerencsétlen vagy!”
Láthatatlanul is, képzelegve, de ugyanazt művelték vele, mint addig egyfolytában: döngölték egyre mélyebbre és mélyebbre a sárba.
Egyesek azt mondják, a szeretet és a gyűlölet ikertestvérek, egymással kézenfogva járnak. Talán ugyanígy van ez az alkotás-rombolás párosával is…
Bizsergető vágy gyúlt fel benne újra: „Be kell fejezni a képet, így vagy úgy.”
Megjelent lelki szemei előtt a legtökéletesebb árnyalat!
„…Nem volt egyik sem eléggé belülről jövő? Nincs egyikben sem elég élet? Ahogy akarjátok! Most egy igazán kreatív kortárs művet fogok készíteni… teljes szívből!”
A kedvenc székét hajította neki az ablaküvegnek. Romjaiból felkapott egy tenyérnyi éles üvegdarabot és mélyen a bal csuklójába hasította. Szíve spriccelve pumpálta szét vérét a félelmetes seben keresztül. Egyre gyengülő testével azon volt, hogy minél több jusson a vászonra. Maradék erejével próbálta minél aprólékosabban kezelni a drága festéket: egy cseppet sem szabad elpazarolni belőle. Híján volt az időnek.
Vérnyomása egyre lejjebb esett, mind kevésbé tudta magát egyensúlyban tartani. Ám lassan ráfestette, amit akart, alkotása szinte tökéletes lett. Mielőtt végleg lehunyta volna szemeit, festményét kifogástalannak vélte.
Sikerült befejeznie! A nagy mű kész.
Elvéreztetett. |
|
|
- augusztus 06 2010 10:51:55
Kedves Szist82!
Valóban jó ez az írás, nekem egy kissé tragikomikusnak tűnik, de ezzel azt hiszem Te is egyetértesz!
Jó a befejezés, hiszen "A nagy mű kész" lett, sikerült a festőnek befejeznie, de nem is akárhogyan. Szinte láttattad az olvasóval a történteket.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
