Poros akácfákról és a dűlőút végén korhadozó fakeresztek ódon zenéléséről ábrándozom.
Ferdén mászom felfele a levegő kátyújában és bronzos izmaimat fel-le mozgatom.
Reggel brómot veszek be és halványsárga mérgeket kóstolgatok, világoszöld veronált és szublimátot, amelynek alkonyatrőt szine van.
Nagy, véres mályvákat eszem. És bukfencezem. Magasan, alacsonyan, fönt, lent, összevissza, előre, hátra.
Kacagok és sirok. Énekelek. Rekedten és brekegve, mély, jajongó románcokat. Nyaflán, szétnyúlva, kehesen.
Végtelen ágaskodást és hörpölést freccsentek mohó nyállal, mint elúszott, hizott hattyú a nyomor vérző bűneivel megittasulva.
És, mintegy roskadóan : lebujok, kocsmák, piszok és pára, vagy mit tudom én.......
Bútorozott szoba egy nem létező szállodában.
Pincelakás. A szekrényben olcsó ruhaakasztók, amelyek többé nem tartanak már ruhákat.
Fogaimon éjszakai lebujok neonreklámjainak visszfénye. Jeges csomó a szívem helyén.
Elfeketedett ablakok elhagyott házakban, mint halott szemek a hullaházi sorakozón.
Zokogás és düh, mosdótálba lehelt sóhajok. Torokköszörülés borotválkozás közben.
Zene, orgona, zongora, fény.
Furulyaszó.
A buszról lecsurgott emberek lassú folyama. Piciny fénypontok a sötétben. Képződmények, amelyek egykor emberi lénynek születtek, tüzeket ápolnak a hosszú éjszakákon át.
Lehet járni könnyedén és lehet súlyosan...
***
