|
 Vendég: 80
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Soha nem késő cselekedni, és önmagadhoz hű lenni
Egy őr emlékiratai
Lágyan fújt az őszi szél, utolsó lehelete magában rejtett mindent. Mint egy barátságos kéz, mely végigsimít arcodon, megnyugtat, átkarol. De csak nézett, nézett a meszességbe, és nem búcsúzott. Minek is tenné? Az életben úgyis, csak elköszönünk… mégis, lelke mélyén érezte, nem ez a helyes. És a szél, magával vitt mindent a pirosan lángoló naplementében. Útját, száz és száz apró levél kísérte, pajkosan táncolva a földről fel-felszökkenve. Valami megcsillant a meredő arcán.
Zord idő köszöntött be, éhínség, fagyoskodás. A lesoványodott emberek csontjai a rázkódásban, úgy zörrentek össze, mint a szél tépte fák száraz ágai. Élettelen porhüvelyek voltak már. Szemükben gyötrelem, halál utáni sóvárgás csillogott, már nem is félelem. Pedig az első egy évben, mekkora ellenállás volt bennünk! Harcoltak, küzdöttek, előre törtek. Most mégis… elhagyta valami őket…
-Hirtelen egy dagadt bokájú nő bukott ki a sorból, magával húzta gyermekét, kisbabája pedig sírva érkezett a földre. –A csapat csak ment tovább, nem törődve senkivel sem. Némelyek még bosszúból, belerúgtak a fiatalasszonyba, aki minden erejét összeszedve próbált felállni. Nehéz láncai nem engedték. Kétségbe esetten kezdett el sírni, majd üvölteni: A gyerekem! A kicsikém! SEGÍTSééééég!- senki nem nézett hátra. Az asszony haláltusáját nehéz csizmák lépései szakították félbe, ahogyan oda lépkedtek a ropogó hóban az áldozathoz. Mint egy vér éhes kéj vadász, aki érzi, hogy, eljött az ideje, cserkészte be áldozatát. –Mindenki tudta mi fog következni - A hatalmas egyenruhás szemében, megcsillant a gyilkos vágy, az asszony tekintete a távolba meredt, nem bírt fiára nézni… Madarak rebbentek fel a fákról, és a levegőt betöltötte a frissen éget puskapor szaga. -A menet ment tovább- Éhes girhes kutyák ólálkodtak a friss hús közelébe, a vér lassan végig csordogált a fehér havon. A menet ment tovább, majd egy rideg kéz kinyúlt a gyerekért és visszarántotta a sorba.
A hó lassan elkezdett szállingózni, hogy betemesse a kegyetlen tett nyomait. Lágyan takarta be az egykor oly szép tájat, mely mostanra leégett erdőket rejt magában. A pusztítás uralkodott mindenhol. A hold sápadt fénye ragyogta be a vándorlók fekhelyét. Csillagok is elbújtak, féltek, mégis az emberek csendesen aludtak. Álmodni, ide kemény lenne ez a kifejezés. Álmodoztak ők elégett, mindennel feladtak.
-Egy halk, mégis komoly hang szólalt meg: MOST!- és hirtelen minden bilincs megszűnt létezni. A rabok csak álltak, és bámultak némán. És álltak, csak álltak. Túl késő volt.
Lágyan fújt a téli szél első lehelete, melegséget ígért. Mint egy anyai kéz, mely végigsimít arcodon, megnyugtat, átkarol. Az elítélt nézett, nézett a meszességbe, és mindentől búcsúzott. Most az egyszer ő is elköszönt, mégsem integetett senki vissza neki… mégis, lelke mélyén érezte, így volt a helyes. Az évek mély barázdált szántottak arcára, az emlékek kegyetlen véres képei beleívódtak szívébe, a kietlen, embertelen élet kiölt mindent szemeiből. Azonban, most könnycseppek csillogtak bennük. Nem jól cselekedett. Tudta, és gyűlölte önmagát. Félt. Félt az élettől, a haláltól, a bosszútól, és önmagától. ÉS a szél, magával vitte az eltévedt gyermeket, míg az álmosan felkelő nap, sárgás fénye, megcsillant egy vértócsa vizében.
-Bocsánat-
|
|
|
- augusztus 30 2010 09:30:49
Kedves Shiki!
Borzasztó dolgokról írsz, és meg merem kockáztatni, hogy azt mondjam, ilyen megtörténhetett, sajnos.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
