|
 Vendég: 100
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
M
Tegnap éjjel valami furcsát álmodtam: nyertem a lottón, aztán hasba lőttem magam. Zombit mindez hidegen hagyta. Szokás szerint nem bírt magával; reggel fél kilencet mutatott az óra, de máris a legdurvább jégnanókat injektáltatta velem a karjába, amiket a feketepiacon kapni lehetett. Szerette, ha én adtam be az adagját, szerinte bensőségesebbé tette a viszonyunkat. Az apró gépezetek az agyban található szabad gyökökkel csináltak valamit, amitől a fogyasztó három napon át boldogságban úszott.
Időnként persze balesetek is történtek.
Akadt felhasználó, akinek személyisége mindörökre meghasadt, tudatában alternatív egók vették át az irányítást, miután megtöltötték hamis emlékekkel a kiszolgáltatott idegrendszert. Ilyesmi, akkor adódott, ha a mikrorobotok lefagytak, ezért nevezték őket jégnanóknak. Az sem volt kellemesebb, amikor a megvilágosodást követően újra indultak, mert átalakították zárt láncú rendszerré a szinapszisok hálózatát, míg a memóriát saját farkába harapó kígyóvá változtatták.
Az alvilág laborjaiban persze már dolgoztak a fejlettebb változaton. Voltak, akik jóslásba bocsátkoztak: eljön az idő, amikor egyetlen belövés elég lesz a mindhalálig tartó kábulathoz. A nanók képessé válnak új gépek építésére, mielőtt elhasználódnának, a kuncsaftok pedig havidíjat fizetnek majd dílerüknek a folyamatos mámorért.
Amikor fedett ügynökként azt a megbízást kaptam, épüljek be Budapest legveszélyesebb alvilági hálózatába, a Szervezetbe, nem tudtam, hogyan oldom meg.
A szindikátus feje, Kollár Bálint az utcán kezdte pályafutását, de kegyetlensége feljuttatta a csúcsig. Rengeteg legenda keringett vadságáról és kegyetlenségéről; egyesek magával az Ördöggel azonosították. Némelyek azt rebesgették, rejtélyes képességekkel bíró mutáns, aki a paksi reaktorbaleset során született.
Azt is mesélték, a tulajdonában lévő bunkerek egyikében fejlesztették ki a jégnanókat, és ő próbálta ki elsőként őket. Mások úgy folytatták, megőrült; személyisége az első belövéskor meghasadt. Nem tudja magáról, kicsoda, átlagos maffiózó alteregóját öltötte fel, és elvegyült emberei között, mintha egy lenne a Szervezet katonáinak sorában.
Hiába merültem le az alvilág mélyébe, fáradozásaimat évekig nem koronázta siker.
Sokáig kerestem az alkalmat, míg végül a szerencse a kezemre játszott. Egy napon sikerült kimentenem Zombit a körülötte sűrűn bekövetkező zűrös helyzetek egyikéből, és ő cserében bevitt Kollár bűnbandájába, amelyben garanciát vállalt értem.
Mentorom gyerekkori barátaitól kapta gúnynevét, amivel arra céloztak, bármely horror járkáló halottját eljátszhatná, anélkül, hogy a sminkeseknek erőlködniük kéne. Vállig érő, valaha sötétbarna haja itt-ott már őszült, bár inkább piszkosfehérnek látszott. Arca a legalaposabb tisztálkodás után is mocskosnak tűnt, mintha az utca szennye beleette volna magát a pórusaiba. A szó klasszikus értelmében nem volt rút, de aki szürke szemébe nézett, látta a tekintetében honoló ürességet. Nem tudtam eldönteni mennyi idős – negyven és a halál közt bármennyi lehetett –, ahhoz pedig nem volt elég bátorságom, hogy egyszer is rákérdezzek.
– Áááá – mondta jelentőségteljesen, ahogy a gépek megtelepedtek a szinapszisain.
Ilyenkor egy darabig nem talált szavakat, de nem zavart, mivel olyan orrhangon beszélt, mintha eladta volna a nyálkahártyáját a Sátánnak. Ifjúkorában kokainnal kezdte a droghasználatot, ami addigra tönkretette a szaglószervét, mire a jégnanók ideje eljött.
– Minden oké? – tudakoltam.
Akkorát nyelt, mint szárnyas varangy a paksi sivatagban.
– Persze – válaszolta rekedten. – Remekül vagyok.
Aztán kimutatott a gravo szélvédőjén:
– Te, az ott nem a Szörényi?
A jelzett irányba néztem, és megállapítottam, hogy de, az bizony a Szörényi.
A vézna kis tolvaj megérezte a bajt; ösztönösen felénk pillantott, majd falfehéren menekülni próbált.
– Már vagy fél éve nem fizetett sápot, a tetű – szögezte le Zombi. – Muszáj a körmére néznünk, különben az összes pitiáner elszemtelenedik!
– De az átadáson kell lennünk kilencre, a Szabadkikötőnél – tiltakoztam.
– Jaj, ne parázz már! – hurrogott le. – Öt perc alatt kidekorálom, aztán mehetünk tovább. A köcsögnek meg kell tanulnia, hogy nem maradhat el a leadóval. Ha fél tucat ilyen gyökeret kéne lerendeznem, akkor se késnénk el sehonnan.
– Kollár szétrúgja a seggünket – sóhajtottam, miközben a tolvajt elnyelő sikátor felé navigáltam a gravót.
– A góré csak örülni fog.
Erre nem tudtam mit felelni, a turbóhajtómű forró légáramlatot okádva felbőgött, ahogy rárepültem a zsebesre. Szörényi felüvöltött, és a betonra hasalt, mintha a magáévá akarná tenni. Nem maradt választása, a fúvókákból előtörő lángcsóvák szénné égették volna.
Zombi fellökte az ajtófedelet, majd könnyed ugrással mellette termett. Nem vesztegette az időt szavakra. A tolvaj tisztában volt vele, a találkozásukat nem ússza meg következmények nélkül.
A kézimunkás hangosabban üvöltött, mint az imént, amin csöppet se lepődtem meg, mert társam akcióba lendült. Világéletében imádta az erőszakot, amit a testéből előbukkanó beültetések is alátámasztottak.
Matt fekete ólomgolyóvá változó ökle első ütésével félig leszakította Szörényi alsó állkapcsát. Homlokából króm ördögszarv bukkant elő. Az egyik mélyen a zsebes bal szemébe fúródott. Amikor visszarántotta a kivájt látószerv úgy fityegett rajta, mint valami morbid szőlődarab. Emlékezetem hasonló jelenetet halászott elő kapcsolatunk kezdetéről, miközben a tolvaj gyorsan elvesztette emberi formáját.
„Egy nyolcadik kerületi bérház alagsorában kellett néhány A-kategóriás szervdonort átvennünk – minőségi anyag fejeseknek, szigorúan luxus kategória –, de Kovács az istennek nem akart a lépcső tetején felbukkanni.
Kezdtem ideges lenni, mert az albánokkal üzletelni sosem volt egy életbiztosítás. Cimboránk végre megjelent, és integetni kezdett. Azt jelezte, minden oké, ám ahelyett, hogy visszajött volna hozzánk, hátat fordított nekünk, és újra elnyelte az épület mélye.
– Bemegyek – jelentettem ki.
– Jó – mondta szenvtelenül Zombi –, de ne sokáig tököljetek, mert vár egy génkezelt kurva a Józsefvárosban!
Amikor lementem a pincébe vezető lépcsőkön, orromat émelyítő vérszag csapta meg. Rögtön tudtam: baj van. Furcsa az emberi természet, a csontjaimban éreztem a halált, mégis a karjaiba siettem.
Az előttem kanyargó folyosó homályos terembe torkollott. Kovács láncokra függesztve lógott a mennyezet közepén, mindkét karja hiányzott. Gyomrát toroktól ágyékig felhasították; levágott tagjai a padlón hevertek, kiontott belei kígyókként tekeregtek körülötte. Nyilván nem ő volt az, aki a lépcső tetejéről felénk integetett. Hangos üvöltéssel tűzvetőmért kaptam, de elkéstem.
Társam hullája a padlóra zuhant, a következő pillanatban mázsás karok fonódtak rám. Mozdulni sem tudtam, egy pillanatra az eszméletemet is elvesztettem. Mire magamhoz tértem, az engem elkapó albán Kovács helyére akasztott, aztán felmutatta nekem a vibrofűrészét.
– Hol a többi pénz?
Természetesen csak a töredékét hoztuk magunkkal a vételárnak, de a gengszter tudta, a hiányzó résznek is a közelben kell lennie. Nyilván az egészet szerette volna, anélkül, hogy átadná a donorokat. Kovács nem köpött, ami azt jelentette, rám is tortúra vár.
– Miféle pénz? – kérdeztem vissza mégis.
A baljós figura felnevetett, aztán felém lendítette a fűrészt.
Torkomból artikulátlan sikoly tört fel, amikor lemetszett bal karom tompa puffanással elődöm tetemén landolt. Testemből vér fröcsögött, idegeimet fájdalom járta át.
Az albán megrészegülten felkacagott, láttam a szemében lobogó tébolyt.
– Mindjárt jön a másik karod, seggfej! – rikoltotta perverz gyönyörrel.
Ekkor robbant be a helyiségbe Zombi, aki úgy döntött, megnézi, mi történik odalent
Az árnyékból három másik albán bukkant elő lefűrészelt csövű Kalasnyikov dematerializátorokkal, de látványuk nem hatott rá. Akkor láttam mesteremet először metamorfózison átesni, az élmény mindörökre agyamba égett.
A szervdílerek nem tüzeltek, igazából még pislogni sem maradt idejük, Zombi darabokra tépte őket. Olyan volt, mint egy testet öltött démon, képtelenségnek tűnt a mozgását emberi szemmel követni, krómszarva és ólomökle ízzé-porrá zúzta a fegyvereseket. Egyiküknek a saját dematerializátorát nyomta le a torkán, aztán anyagtalanította a fickót.
A fűrészes figura nem hitt a szemének, valósággal kővé dermedt a látványtól, mintha maga az Ördög jelent volna meg a helyiségben. Nyüszített, mint a kutya, amelyet elevenen nyúznak, mialatt Zombi kitépte a szívét. Gyorsan meghalt, ám maradt ideje felfogni, nem a megfelelő emberekkel kezdett ki, mielőtt a mellkasa összezúzott, vérvörös kráterré változott.”
Ettől a perctől Zombi a szívembe lopta magát. Lehetett másokkal akármilyen elvetemült, visszahozott a Halál Völgyéből, amivel semmivé tette összes jövőbeli aljasságát.
Egyedül őt sajnáltam hátba döfni a Szervezetből.
Gondolataim a Szabadkikötőnél várható gigászi jégnanó szállítmányhoz ugrottak. Mindenkit az átadás színhelyére rendeltek, sőt az a pletyka járta, a nagy góré szintén megjelenik.
Kollár annyira elzárkózott a külvilágtól, sokan a létezésében sem hittek.
Miután értesültem várható jelenlétéről, habozás nélkül tájékoztattam a készülő tranzakcióról feletteseimet, noha úgy sejtettem, foglyul ejtése nem lesz zökkenőmentes. Könnyen megeshetett, hogy árulásom Zombi vagy az én életembe kerül, de nem tehettem mást; ez volt a munkám.
Célzatosan lejjebb ereszkedtem a gravóval. Próbáltam pártfogóm értésére adni, indulnunk kéne. Zombi lemondó arckifejezéssel félbehagyta Szörényi külső korrekcióját, majd az anyósülésre telepedett.
– Simán időben lennénk, akkor is, ha kiherélem – morogta bosszúsan. – Néha túl merev vagy!
Válasz helyett felpöccintettem a rádió kapcsolóját, miközben a város fölé emelkedtünk. A fülünkbe harsogó adón éppen ekkor kezdték el a nyertes lottószámokat sorolni ─ pontosan azokat, amelyeket nap, mint nap megjátszottam. Zombi szeme elkerekedett, mert még ő is fejből ismerte őket.
– Hallod-e – mondta leesett állal. – Ezek nem a te számaid voltak, bazmeg?!
Rábámultam a műszerfal fölött.
– De – ismertem be zavartan. – Azoknak tűntek.
Kíváncsian vártam, mit reagál.
Zombit képtelenség volt kiszámítani. Csöppet se lepődtem volna meg, ha a következő másodpercben krómszarva átüti a halántékomat. Simán dönthetett volna úgy, hazavág, aztán megkeresi a szelvényt, és kiváltja a nyereményt. Nem rugaszkodtam volna el nagyon a valóságtól, ha feltételezem, csinált már hasonlót pár barátjával.
– Mázlista – mondta elismerően. – Holnap kirúgunk a hámból!
– Oké – mondtam megkönnyebbülten a felismeréstől, hogy nem akar hidegre tenni.
Agyam közben az átadás körül járt. Könnyen megeshetett, valami félresiklik, aminek következtében darabokra tép egy Szigor sorozata. Leendő multimilliomosként ennek nem igazán örültem volna. Tudtam, annyi pénzzel, amennyit a bemondó emlegetett, kiégett barátom is új életet kezdhetne.
"Rajtaütés helyett a Szerencsejáték Rt. felé kéne venni az irányt" – villant eszembe. ─ "Muszáj kiterítenem a lapjaimat!”
– Figyelj, haver! – mondtam Zombinak óvatosan. – Tégla vagyok. Azért épültem be közétek, hogy elkapjam Kollárt, aztán rács mögé juttassalak titeket.
Útitársam hideg halszeme tűnődően rám meredt.
– Mit akarsz ezzel mondani, töki? – kérdezte hosszas hallgatás után.
– Azt, hogy itt ez a rohadt sok pénz, amit megnyertem – magyaráztam. – Felesleges odamennünk az átadásra, ahol mindenki halomra lövi egymást. Te olyan vagy, mint az apám vagy a testvérem, mindegy, nem ez a lényeg. Nyaljuk fel a lóvét, aztán takarodjunk ebből a gennyes országból!
Összeráncolódó homloka megfeszített koncentrációról árulkodott.
– Kollár bárhol utolér minket – összegezte töprengése végeredményét. – Nem tudsz elrejtőzni előle. Frankón vamzer vagy?
– Frankón – bólintottam.
– Akkor meg kell halnod – bólogatott egykedvűen. – A spicliknek ez a sorsuk.
– Tudom – legyintettem. – A hallgatás törvénye meg minden, de kábé tíz percen belül úgy is levadásszák az egész Szervezetet. Gondolkodj már! Ha elfelejted az ódivatú eszméidet, felvehetjük a pénzt, és a hátunk mögött hagyhatjuk ezt a szemétdombot! Új életet kezdhetünk, talán még az agyrohasztókat is le tudnád tenni.
Keserű vigyorra húzta az ajkát.
– Jól hangzik – ismerte el. – Hol az a szelvény?
Hirtelen úgy éreztem, a koponyájába látok. Ha megkapja az igazoló tikettet, megöl, aztán a Szabadkikötőhöz repülve megmenti Kollárt. Nem elég a megdicsőülés, amiért leleplezett, utólag a nyereményre is ráteszi a kezét.
– A szelvény? – kérdeztem vissza, hogy időt nyerjek.
– Ja – vágta rá. – Gondolom, haza kell ugranod érte, hogy bemutathassuk.
– Nem – feleltem habozás nélkül. – Ott van a kesztyűtartóban.
Ekkor már tudtam, hogy végeznem kell vele, különben ő nyír ki engem. Rossz érzés volt. Egy embert elárulni, akit kedvelünk, mindig fájdalmasabb, mint sokat. Csakhogy nem hagyott választási lehetőséget – ismertem, mint a tenyeremet.
Amikor kinyitotta a kesztyűtartót, a derékszíjamba tűzött Szigor agya a kezembe siklott. Elkerekedett a szeme, ahogy szembesült az üres fiók látványával, feje úgy fordult felém, mintha zsinóron rángatták volna.
─ Mi a fenét csinálsz? ─ kérdezte elmélyülő hangon.
Arcvonásain árnyék futott át, homlokából ördögszarv tört elő.
„Nem hagyhatom átváltozni!” ─ dübörgött agyamban.
Összeszorított ökle már sötétedni kezdett, amikor a Szigor eldörrent. Fülem bedugult a lövéstől, a csend légbuborékként vett körül.
Egy végtelennek tűnő pillanatra megdermedt az idő, aztán a bénult valóság újra mozgásba lendült, a fájdalom mázsás pörölyként zúdult rám.
A gyötrelemtől nekizuhantam a műszerfalnak, miközben a Zombin végbemenő változást bámultam. Alakja elszíntelenedett és áttetszővé vált, mintha a szemem láttára fantommá olvadna. Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, elillant, mint egy szellem.
A fájdalom hálót terített az idegeimre. Felsikoltottam, miközben a gyomromon tátongó lyukat bámultam.
A valóság egyetlen pillanat alatt rémítő metamorfózison esett át, mialatt gravóm zuhanórepülésben közeledett a Szabadkikötő betonja felé. Remegő kézzel bekapcsoltam a robotpilótát, aztán görcsös erőlködéssel kihúztam a gyomromból a Szigor tűzforró csövét. Kiömlő vérem tócsába gyűlt a pilótaülésen.
A tükörből koravén, ráncok szabdalta arc bámult vissza rám. Az utca mocska mélyen belerágta magát a meghatározhatatlan korú figura pórusaiba, piszkosfehér haja zabolátlanul seperte vállát. Tekintete üresen és élettelenül csillogott, mint egy üveggolyó, homlokán króm ördögszarv meredezett.
„Ez nem lehet” – dadogta bennem egy kétségbeesett hang. – „Én a rendőrség ügynöke vagyok!”
A gravo döccenve megérkezett, a felcsapódó fedélzeti nyílást MP-7-es sugárvetőt szorongató rohamosztagos alakja töltötte ki.
– Kollár Bálint, adja meg magát!
Éreztem, sötétülő öklöm súlyos ólomgolyóvá változott, ahogy a metamorfózis befejeződött.
Neki ugorhattam volna a rohadék zsarunak, de a problémát nem oldotta volna meg.
A megvilágosodás jobban fájt, mint a haslövés.
– Joga van hallgatni… – kezdte kötelességszerű mondókáját a kommandós.
Lebiggyedő szájjal hallgattam a törvény által előírt szöveget.
– Kapd be! – javasoltam barátságosan a rohamosztagosnak, aztán előre nyújtottam a csuklómat, és vártam, hogy rákattintsa a bilincset.
Tegnap éjjel valami furcsát álmodtam: nyertem a lottón, aztán hasba lőttem magam. Zombit mindez hidegen hagyta, szokás szerint nem bírt magával; reggel fél kilencet mutatott az óra, de máris a legdurvább jégnanókat injektáltatta velem a karjába, amiket a feketepiacon kapni lehetett. Szerette, ha én adtam be az adagját, szerinte bensőségesebbé tette a viszonyunkat. Az apró gépezetek az agyban található szabad gyökökkel csináltak valamit, amitől a fogyasztó három napon át boldogságban úszott.
Időnként, persze balesetek is történtek.
Akadt felhasználó, akinek személyisége mindörökre meghasadt, tudatában alternatív egók vették át az irányítást, miután megtöltötték hamis emlékekkel a kiszolgáltatott idegrendszert. Ilyesmi, akkor adódott, ha a mikrorobotok lefagytak, ezért nevezték őket jégnanóknak. Az sem volt kellemesebb, amikor a megvilágosodást követően újra indultak, mert átalakították zárt láncú rendszerré a szinapszisok hálózatát, míg a memóriát saját farkába harapó kígyóvá változtatták.. |
|
|
- augusztus 28 2010 11:30:16
Kedves Maggoth, jól visszaadtad a képzeletbeli jövõképet! ilyet ritkán mondok sci-fi írásokra de most elhittem, hogy akár valóságos is lehet egyszer! |
- augusztus 28 2010 14:24:02
Kedves Hipervándor, ilyen nicknévvel nem is értem, miért nem szereted a sci-fit? 
Örülök, ha sikerült hitelesen tálalnom a sztorit  |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
