|
 Vendég: 74
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
A régi időkben, még voltak elvárások, gerinces emberek.....vagy mégsem?
ÁLOM
Ezer apró fényfolt világított a sötét éjjelen, kint a nyár lohadt meleg éjszakája uralkodott, bent a szobában fülledt melegség, fojtogató páratartalom. Egy rideg test forgolódott az ágyban, verejtéktől fénylettbőre, nem tudott erről senki sem, csak a Hold. Némán magában sírt, zokogott, majd nyüszítve arcát párnája közé temette…
Aranyos bárányfelhők ugrálnak át a kék égen, a szél lágyan táncoltatja a zöldellő rétet, itt-ott megmutatva egy-egy virágbimbót, mely még csak most nyitogatja szirmait. Három ifjú hölgy hűsöl a déli órákban, egy öreg fűzfa alatt, miközben nézik a tájat. Szoknyájukat gondosan maguk köré tették, nehogy egyetlen egy gyűrődés legyen a legfinomabb selymen. Az egyik barnahajú leány kecses lágy mozdulattal simítja el arcából a rakoncátlan tincset, miközben barátnőjére pillant, jelezve, hogy itt az ideje a piknikelkezdéséhez. A kékruhás, kékszemű leány szótlanul feláll, leporolja magát, és gondos előkészületekkel neki lát előpakolni. Éppen a megterített lepedőre készült kitenni a poharakat, amikor egy fekete hajú lány, fáradt arccal ezt mondta:
-Várj, segítek.- Némán, mély tisztelettel folytatták a tálalást. Előkerült a legdrágább sütemény, a legédesebb és díszesebb mázba csomagolva, finom drága őrölt barna kenyér, francia 2 éves kecskesajt nemes penésszel, egy kisüveg drága tokai aszú, és a legpirosabb fürtű szőlő. Minden megvolt, a legkellemesebb időtöltéshez, így hát a három lány neki kezdett úrhölgyhöz méltóan étkezni. Mindennek megízlelték a zamatát, ajkukkal finoman szinte lehelve érintették a pohár szélét úgy kortyolva a bort. Oda figyeltek, hogy egy csepp morzsa se kerüljön ruhájukra, vagy a gyapjú kockás plédre, majd elégedetten kedélyes beszélgetésbe kezdtek.
A kékruhás lánynak, nagy kék szemei voltak, amik csak úgy csillogtak, amikor mesélt
-Képzeljétek el, hogy a zongoratanárom megdicsért, és azt mondta, hogy akár, ha így folytatom jobb is lehetek, mint Mozart. De most komolyan, gondoljatok csak bele, estélyek, csillogás, közönség és felgördül a vörös bársony függöny és mindenki engem néz, aki csak számít. És a fekete zongorámból úgy száll majd a dal, mint madár a széllel, vagy mint falevél a folyón, mindenkit magával ragad.
-Tánya, hisz ez fantasztikus!!!-mondta a legmézesebb hangján Ophelia. Ophelia volt a legidősebb és legtehetősebb hölgy közöttük. Kerek barna ló szemei voltak, pisze orra, vékony keskeny szája, melyek nyúl fogakat rejtettek. Arca, mégis kellemes volt, mondhatni szép. Kerek szemöldöke pontos ívként futott sötétbarna rövidkés szempillái fölött, hogy bekeretezze ezt a kedves arcot. Enyhe arcpirosító hullott kézfejére, ahogy elmosolyodott a jó hír hallatán, azonban ez sminkjének halványit sem ártott, hiszen az akkori divatnak megfelelően vastag volt, és feltűnően élénk. Megköszörülte torkát, végig simított türkiz kék felsőjén, melyhez barna boleró párosult, és így folytatta:
-Képzeljétek el, egyenesen Amerikából érkezett egy nemes úri ember, aki producer lesz, és azt mondta, hogy lovagló hölgyeket keres a filmjéhez. Megmutatta a –itt kissé elpirult, és magában kuncogott-szóval, megmutatta a forgatókönyvet, aminek a címe: Kerekerdő.-kis hatásszünetet tartott, hogy biztosra menjen, barátnői felfogták szavait, és elérte őket e szó varázslata: Kerekerdő. Torkát megköszörülte és így folytatta
-És felkért, hogy én legyek a hősnő!-
A lányok hitetlenkedve néztek rá, majd kislányosan felvisítottak. Mikor észrevették, hogy ez cseppet sem illendő dolog, gyermekien lesütötték pilláikat, és sminkjükön átütött az ártatlanság vadrózsás pírja.
-Gratulálunkk, hisz ez fantasztikus!-szólalt meg Tanya. Tanya Opheliához képest teltebb volt, de nőiesen. Ophelia hosszúkás alkat volt, még Tanya a kerek formák megtestesítője. Bőre fehérvolt, enyhén szárazkás, de cseppet sem igénytelen. Szemei égkékek voltak, szája telt, de nem mosolygós. Hosszú szempilláit fekete festékkel hangsúlyozta ki, így tekintettével a legkeményebb úr szívét is könnyedén megdobogtatta. Haja hosszú volt, és lágyan formás vállaira omlott. Úgy ült ott, tavaszi réten tengerkék ruhájában, mint egy beállított porcelán baba. A legtöbb festő megirigyelhette volna ezt a tartás, kezeit kecsesen lábára engedte, fejét enyhén bedöntötte, kicsiny füleit hegyezte a szavakra, miközben a szél játszadozott a hajával. Természetéből adódott ez a merevség, soha nem csinálta azt, amihez kedve volt, mindig megmondták neki, hogy mit és hogyan kezeljen. A zenélést sem ő választotta, de szülei elvárták tőle, mivel nemes lánynak illik tudnia zongorázni. Talán életében ez az egyetlen egy dolog nem volt ellenére, itt szabadjára engedhette lelkének hangjait. Amikor játszott úgy érezte, hogy önmaga lehet, mindent képes elérni, és minden csodaszép. Dallamai mégis mindig szomorúan, mélyen szóltak az emberek szíveihez….sírtak.
-És mesélj, kérlek, hogy milyen ez a producer, mi a neve?
-Kérlek alássan, PAMFIL Otto. Be kell, hogy valljam, kicsit idősebb, mint én-magában kuncog-, de az esze, az olyan mérhetetlenül éles, és hát nemes, meg gazdag, szóval tudjátok.
-Még mielőtt a lányok szóhoz juthattak volna, folytatta, le nem tagadhatta volna önmagát. Imádta, ha a középpontban van, ha minden fül az ő hangjára éhezik, mint száradó virág a vízre, szerette, ha minden szem rászegeződik, mint a világ legnagyobb csodájára.
-És az a kifinomult modora, rögtön kézcsókkal köszönt, ahogy azt illik, és mélyen a szemembe nézett.
Ophelia, csak folytatta, és folytatta, a szája kinyílt majd becsukódott, és hangok hagyták el ajkait, orrcimpái rezegtek a levegő áramlásának hatására, mellkasa föl-le járt, és kezei néha-néha apró mozzanatokat tett. Arcát néha oldalra fordította, szemhéját lesütötte, kézfejét maga elé emelte, és legszebb kiejtésével utánozta az angol királyt, miközben Tánya néha kuncogott tenyerébe temetve száját, majd megszilárdítva arcvonásait érdeklődve hallgatta az előadást. Mindezekből Doris semmit sem érzékelt, megszűntek számára a mellette ülők, és a távolban, két velük egykorú paraszt lányt figyelt, kíváncsian, lenézően. Mandulavágású zöldes-sárga szemeit összehúzta, mint a macska, hogy jobban lássa a nevetgélő lányokat. Fekete haját, mint a gésák felkötve hordta, arcát nem lepte el a púder porra, bőre így is fehérlett, de nem a bordópiros ruha miatt. Egyszerűen, nem igazán érte az éltető napfény testét, mivel szobájába zárkózva szeretet élni. Most is csak azért jött ki, mert két legjobb barátnője hívta. Amikor csak tehette elmélkedett, és saját kis világából nézte az életet, egy távcső segítségével. Nem szerette a konfliktusokat, és ha tehette elfutott előle, ezért volt szobája a palota legfelső tornyában. Mégis, mielőtt megakadályozhatta volna, megtörtént a baj. Egy bőrlabda pattant a piknikezők közé, és az üvegtörés hangos zaja mindenkit félbeszakított.
Az aranyat érő Tokai Aszú világos napságra leve kezdte meghódítani a kockás gyapjú plédet, és támadt. Megállíthatatlanul közeledett a lágy szoknyák kényes anyagához.
A lányok elképedve, és rettegve felpattantak helyükről, ruhájuk felemelve lépegettek a szilánkok között, melyeken meg csillant a nap lágy fénye. Majd mérges arccal fordultak egy irányba, ahonnan a nevetést hallottak.
Doris felismerte a hangok gazdáit. A két játszó parasztlány volt az. Mindketten erősek és egészségesek voltak, arcuk napbarnított, kezük munkától koszos, és repedezett, lábuk mezítelen és saras. Úgy álltak a három lány előtt, mint két rossz lurkó, akik várják a büntetésüket, de cseppet sem sajnálják tettüket.
-Hogy merészeltétek arcátlanok?!-Ordított Ophelia.
-Bocsánat nagyságod-mondta a szőke copfos, kékszemű parasztlány.
-Azonnal takarítsátok fel!-adta ki a parancsot Ophelia még mindig magából kikelve.
-Igenis nagyságod!
A két parasztlány szótlanul elkezdték felitatni a drága nedűt, majd mikor tekintettük találkozott összenevettek. Hangosan, jóízűen, gyermekien. És ez nagyon bosszantotta a három hölgyet, hiszen hogyan merészelnek ilyen kis senki házik, az ő kárukon ilyen jót nevetni. Egyáltalán honnan veszik a bátorságot, hogy bármilyen hangot kimernek engedni a torkukon.
-Most már aztán elég!-szólalt megTánya.-Folytassátok, amíg van türelmünk, és nyilvánosan meg nem korbácsoltatunk titeket!
A leányok folytatták. A szél feltámadt, a felhők elkezdtek tömörülni, és beszürkült az égalja. A barnahajú lány ekkor élesen felszisszent. Egy üveg állt ki kézfejéből, és a tűzpiros vér lassan elkezdett előbuggyanni a sebből. Szőke barátnője, elővette hímzett zsebkendőjét, és bekötötte a sérülést, majd dúdolva befejezték a munkát. Azonban a vágás mély volt, a zsebkendő vékony, és a tűzpiros vér, mint apró könnycsepp hullott a plédre. Ott éktelenkedett, mint a legundorítóbb bűnfolt, a leggusztustalanabb kelés, a legnyálkásabb csiga nyoma. Ott virított egy lejjebbvaló ember testének egy része. Tanya úgy érezte, mintha egy beteg ember feküdt volna ágyában, fertőzéseket és kórókat hagyva maga után, bemocskolva legszentebb helyét, és ezt neki utána használnia kéne. És nem volt egyedül. Még mielőtt Tanya torkát elhagyhatta volna egy szidalom is, pofon csattant. Doris, keze még a levegőben volt, és lenyomata ott díszelgett a sérült barnahajú, zöldszemű lány arcán. Elkerekedett szemmel nézték az esett, majd mielőtt újra lendült volna Doris keze a szőke parasztlány előtte termet, és erős markába fogta a puha fehér kart. Annyira szorította, hogy az erő majdnem csontot tört, és szemeiből gyilkos villámokat szórt. Ezt azonban mégsem hagyhatták a hölgyek, felháborodott sikoltozásba kezdtek, hogy mit képzelnek ezek magukról, majd ők jól megmutatják, hogy kik itt a górék.
Így poroszkáltak végig a falun, hintó után kötve a két jó barát. Arcukat mégsem torzította el félelem álarca, hangjukat büszkén kieresztve énekeltek, dúdoltak.
-Majd, úgy megbotoztatjuk ezeket a pacsirtákat, hogy egy életre elmegy a kedvük az énekléstől.
-Az biztos, drága Barátném!Egy életre megmutatjuk nekik.-trillázott rá Doris.
-Egy életre megtanulják, hogy nincs dalolás. Hiszen, hogyan is merészelték lemásolni ezt a drága kincsemet, az éneklést. –Mondta vörös arccal Tanya.-Mégis, hogyan…hogyan…-Nem tudta befejezni a mondatot, szava elcsuklott, könnyeivel küzdött. Úgy érezte elvesztett egy darabot, abból, ami volt, az éneklés, szárnya egy részének leszakítása, zongorája nem elég, a dalolás is kell neki. És ezt, most így, nyíltan elvették tőle. Ölni tudott volna ezért, gyűlölt azt a barna hajú lányt, aki hangosabban és egyre hangosabban énekelt az ő füle hallatára.
Megérkezett a hintó, és kimondták a végleges ítéletet.
-100 botot a barna hajúnak, aki összemerte vérezni a hölgyek plédjét.
-150-et a szőkének, aki kezet, mert emelni Mrs. Dorisra.-dübörgött végig a bíró hangja.
A nép éljenzett, tapsolt, mint száz betanított kiskutya csaholt, ugrált, hátha kapnak pár lerágott csontot a húsos tál mellől.
Kezdjük el, először a fehérhúsún. Megfogták a kékszemű lány búza szőke haját, és annál fogva ráncigálták az emelvényhez, ahol arccal a tömegnek felkötötték kezeit.
-Egy-csattant az ostor.
-Kettő. –és lecsapott újra
-Három-és ez így ment, míg a vér el nem kezdett kiserkenni. Azonban a lány nem szólt, némán tűrte, és dúdolt. A bőrszíj egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt és friss élő vörös húsban, szántotta a fájdalom, és szégyen barázdáit. De így sem volt képes elég mély sebet hagyni a leány szívében. És ő csak dúdolt, és dúdolt, mígnem a századiknál macska fürgeséggel oda ugrott a zöldszemű, és elkiáltotta magát.
-Elég!-A tömeg felmorajlott a meglepetéstől.
Elég! Átveszem!
Néma csönd szállt a területre, és a jobbágylány mellkasa zilált, szíve bent dübörgött, de nem bírta tovább szótlanul tűrni barátnője szenvedését.
-Ezt nem hagyhatja annyiban-szólt Tanya. –Kétségbe vonja az ítéletet!
A bíró elgondolkozott, majd ezt felelte:
Igaz! Akkor, plusz húszon-ötöt kapsz a század mellé, és mindketten nyilvános fogdában lesztek zárva.
Hölgyeink, undorral néztek a szolgákra. Tanya azért, mert úgy érezte, elloptak tőle valamit, ami szent. Ophelia azért, mert félt, hogy ezzel a balhéval elveszíti helyét a legfelsőbb körökben, hiszen ki szeretne egy olyan nővel beszélni, aki ilyen alja néppel barátkozik, és Doris…Doris azért, mert megtestesítették mind azt, amire ő vágyott. Szabadságot, boldogságot, akaratot, bátorságot, kitartást. Gyűlölték őket azért, akik voltak, mert ők nem lehetek azok….de ezt nem akarták elfogadni
A csapások, egyre gyorsultak, erősödtek és mélyebbre hatoltak. A nép dobáltak őket, egynéhányan le is köpték a gyermekeket.
-Árulok!
-Tuskók!
-Parasztok!-köpték a szitkokat, majd egy rohadt paradicsom landolt a kézfejen. A három lány önelégült mosollyal nézte a jobbágyok tanítását, majd unalmat színlelve hazaindultak. Otthon selyembe csomagolt paplanba feküdtek, bőrüket mézben, tejben hidratálták, hasukat negédes italokkal, és finomabbnál-finomabb sültekkel telitették. Arcukat mosoly lengte át, és a legjobb társaságban cseverésztek, táncoltak, kellették magukat. Csak egyvalaki nézet szomorúan rájuk…..
A hold sápadt fénye ragyogott a két lányra, ruhájuk megtépázódott, testük éget, és vérzett, de szájuk mosolyra görbült, egymásra néztek, és egy jót nevettek.
Az utcán csontfagyasztó hideg uralkodott, a szakadt ruhákon átfújt a szél, nem volt hova menekülni. Három hölgy ült a piac mellett, árván egyedül, megszégyenülten. Hasuk korgott, bőrüket felcserzette az idő, sminkjük lekopott. Kéregettek, de senki rájuk nem emelte szemét. Lenézték őket, alja nép. Hontalan, vagyontalan, fertőző. Minden egyes szavuk agysejtet öl, egy érintésű járványt indít el, tartott a nép, nem ment közelükbe. Senki meg nem szánta őket. Kivéve két lányt. Arcuk nap barnította, erősek, és egészségesek. Fogaik, csak úgy fehérlettek, amikor mosolyogtak. Megálltak a három grácia előtt, megsajnálták őket. Kendőjüket átadták, a frissen vásárolt kenyeret elosztották, és dalolva tovább indultak. Minden egyes lépésükkel hangosabb és ismerősebb lett az ének, lehullt egy vérfoltos hímzett zsebkendő hullott a földre. Egy harminc év körüli amerikai producer alkat, utána nyúlt, és szerelmesen rohant az éneklő lányok után.
- PAMFIL Otto!-csapott a felismerés Opheliába..majd a többiek agyán is átvillant…..ŐK azok.
-Bocsánat!
-Sajnálom!
-Szeretlek!
De miden hiába, a lecke másvolt….
-Bocsánat!
-Sajnálom!
-Szeretlek!
Akkor jöttek rá, hogy többet ér boldognak lenni, és emberinek, minden vagyonnál, és álarcnál. Azóta esténként, néha ők is dalolnak….
A nap álmosan kandikál be az ablakon, vörös fénye megvilágít egy nyugodt testet. Ez csak egy álom… de a párna még nedves az éjszakai könnyektől, és az emlék, még vadul él.
Ki vagyok én? Álmodon, vagy ébren vagyok?
|
|
|
- augusztus 30 2010 22:09:40
Hű,ez nem semmi. Izgalmas,fordulatos,olvasmányos,egyszóval: REMEK!
Gratula! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
