Léteznek dolgok a világon, amelyeknek sohasem szabad megvalósulniuk!
Gy.
A napok lassan, bátortalanul lépegetnek el mellettem, mint ahogy a kisdiák, aki első alkalommal lépi át az iskola küszöbét és én, meredten figyelem őket, ahogy lélek-vonat állomásomon egy-egy percre elidőznek. Talán bátorítást várnak, hogy megsimogassam buksijukat és biztosítsam őket, hogy minden rendben lesz… vagy talán inkább én várom ezt tőlük? Igen… nekem van szükségem támaszra! Arra, hogy az órák, napok, hetek, hónapok, évek mellettem álljanak, fogják a kezemet és biztosítsanak affelől, hogy teljesen normális az, amit érzek, hogy egyszer el fog múlni, egyszer el fog felejtődni. Arra van szükségem, hogy valaki azt mondja, azt hazudja nekem és én elhigyjem, hogy egyszer minden véget ér…
Még emlékszem, amikor leszálltam a vonatról, ő még sehol sem volt. Azt kezdtem hinni, hogy nem is jön de legbelül tudtam, hogy hamarosan érkezni fog. Azokban a percekben gyönyörűnek éreztem magamat és ezen hitemet a mellettem elhaladó férfiak csodáló tekintete is alátámasztotta. Tudtam, hogy neki is tetszeni fogok. Neki egy zsákban is tetszenék. Most azonban, valóban szép voltam. Nem egy jól sikerült smink, nem egy drága ruha, nem ékszerek tettek azzá. A természetességemből fakadó bájom és Õ varázsoltak széppé… az iránta érzett rajongásom. Szívem a torkomban kezdett dobogni és minden másodperccel egyre hevesebben vert, amikor rá gondoltam… és másra nem is tudtam figyelni! Hiszen az elmúlt fél évem minden pillanatát ő töltötte ki. Egy régen látott arc, egy mosoly, egy pillantás, egy érintés, egy szó… egy férfi…
Szemeim furcsa fénnyel csillogtak. Arcom kipirult és az sem zavart, hogy a rakoncátlan szellő összekuszálta barna fürtjeimet, melyek vállaimra omolva takartak és sejtettek egyszerre. A türkiz színű, nyári ruha tökéletesen illett kék szemeimhez és testem finom vonásait is nagyon jól kihangsúlyozta. Hátamat szabadon hagyta és elől V-alakban kivágva csak pont annyit rejtett és mutatott, amennyit kellett, hogy ne legyek sem túl kihívó, sem hétköznapi. Egy tenyérnyivel a térdeim fölött elfogyott az anyag és így láttatni engedte fehér, tükörsima combjaim alsó részét is. A magassarkúm mégjobban megnyújtotta formás lábaimat és én izgalommal fűtötten, nyugtalanul tipegve még mindig őt vártam!
A langyos, nyári szellő belopódzott lenge ruhám alá és magának követelve testemet, az élvezetig nyalogatta bőrömet. De már nemcsak a levegő simogatását éreztem magamon… hanem az ő tekintetét is. Ebbe borzongtam bele. Lassan fordultam meg, nem akartam elrontani a varázst és féltem attól, hogy mi lesz akkor, ha mégsincs mögöttem. De ott volt! Ott állt és engem nézett… és én őt néztem. Ugyanolyan volt, mint fél éve. Ugyanaz a rövidre vágott fekete haj, ugyanaz a barna bőr, ugyanazok a kék szemek, amelyek csak nekem tűntek hatalmasoknak, ugyanaz a hófehér mosoly, amellyel annyiszor kergetett az őrületbe, ugyanaz az arc, melyet annyiszor olyan szívesen rejtettem volna tenyerembe, ugyanaz a férfi és ugyanaz a pillantás… semmi sem változott. Láttam rajta, ahogy meg-megakadt lélegzete, bizonytalanul nyúlt volna felém, érintett volna, végül mégsem tette. Túl sok idő telt el az utolsó közös napunk óta.
Pedig minden pontosan ki volt számolva, annyiszor el lett képzelve ez a találkozás. Annyiszor álmodoztunk róla, annyiszor vesztettük el a hitet, hogy egyszer talán… és most, hogy ott álltunk egymással szemben, tehetetlenek voltunk. Pedig ő is legalább annyira vágyott ölelni engem, mint én őt… láttam a szemeiben. Most mégis olyan sután bámultunk egymásra, mindketten a másiktól vártuk a megváltást jelentő mozdulatot. Hosszú percek teltek azzal, hogy magunkba szívtuk a másik vonásait, pillantását, illatát. Majd egyszerre léptünk. Ösztöntől, vágytól vezérelten fonódtunk össze és csókoltuk egymást úgy, ahogy azelőtt még soha senkit. Mintha egyetlen ölelésbe, egyetlen véget nem érő csókba akartuk volna belesűríteni a mindent. A szerelem szó kevés volt kifejezni azt, amit azokban a pillanatokban éreztem és ő is érzett. Ezzel a szóval csak kicsúfoltuk volna azt a varázst, ami ott, azokban a percekben bennünket ölelt. Kívülről csak azt a határtalan szeretetet látták az emberek, amely minket övezett… nem harsogta a világba magát, nem üvöltötte oda a mindenségnek boldogságát. Csak bennünk tombolt tovább, zabolázatlan hurrikánként söpört végig szíveinkben. Felperzselt, elpusztított mindent, ami útjába akadt és mi vágytunk erre. Mindennél jobban vágytunk és ez sebezhetővé tett bennünket. Mégis vágytunk… úgy szorítottuk egymást, mint drogfüggők, akik újabb és újabb adagot kívántak, mint akik képtelenek voltak elviselni az elvonási tüneteket, pedig csak most lőtték be magukat… és annak ellenére, hogy még csak most érkezett, már hiányzott nekem.
Idõvel engedett a szorítása és abbahagyta a csókot is. Arca kicsit eltávolodott tőlem és engem nézett… és én őt néztem… a szemeit, a mosolyát, a lelkét kutattam. Akkor ő csak ennyit mondott nekem:
• Örülök neked – és ebben a két szóban minden benne volt, amit azokban a pillanatokban el akart mondani.
• Én is neked – suttogtam szájába és újra megcsókoltam őt.
Nem akartuk elengedni egymást, pedig tudtuk, hogy indulnunk kellett volna, hiszen olyan szép órák vártak ránk! Mindent megbeszéltünk előre… lefoglalt szállodai szoba, vacsora, egy éjszaka… egyetlen éjszaka, amiért még most is egy fél életet adnék de lehet, hogy egy egészet is, mert ő megéri nekem! Elvette a csomagomat, majd megfogta a kezemet és így ballagtunk az autója felé. Akkor, ott, velem, boldognak éreztem õt és én is az voltam. Szívem majd kiugrott a helyéből, végre vele voltam! Csak arra tudtam gondolni, hogy végre ő fogta a kezemet, ő nézett rám és én, mint szerelmes tini bárgyún mosolyogtam vissza rá és pillantásomtól ő is zavarba jött, pedig már mindent megéltünk együtt… barátságot, vallomást, kapcsolatot, szakítást… most mégis újra együtt voltunk. Egyetlen éjszakára, megint az övé voltam és ő az enyém.
Senki sem szeretett még úgy, ahogyan ő azon az éjszakán… és én sem szerettem még úgy senkit, ahogyan őt. Nem számított semmi. Számunkra, azokban az órákban, minden külső tényező másodlagos volt. Csak egymás örömére figyeltünk. Nem voltak gátlások, falak, nem volt meg nem értés. Minden érintésünk, minden csókunk a másik iránt érzett határtalan rajongást fejezte ki. Olyan jó volt a karjaiban elaludni és olyan keserűen ébredtünk másnap reggel. Nagyon jól tudtuk, hogy nehéz lesz, hogy talán kicsit bele is halunk de kellett ez a találkozás… kellett az esély a szép befejezésre.
Nehéz, néma volt a búcsúzásunk. Nem tudtunk szólni. Nem akartuk elrontani a varázst, ami egész éjjel ölelt bennünket, pedig szólni kellett volna… mindketten éreztük, mégsem tudtuk kipréselni torkunkon a hangokat. Nem tudtuk, mit kellett volna mondanunk. Szerelmi vallomást? Hogy még soha senkit ennyire azelőtt?! Ezt mindketten éreztük és pontosan tudtuk, hogy a megerősítés csak rontott volna mindenen, hiszen nem adhattunk többet egymásnak egyetlen éjnél. Éppen ezért hallgatagon ballagtunk az autójához, utána a vonatomhoz. A peronon még egyszer magához húzott és megcsókolt. Úgy, ahogy még soha senki azelőtt… szerelmesen finom és szenvedélyesen követelődző volt, mintha az élete függött volna ettől az egyetlen csóktól, ettől az utolsó öleléstől…
Sípolni hallottuk a mozdonyt és az idő többé nem volt barát! Egyre rohamosabban fogytak a percek, a vele töltött pillanatok… ölelése egyre erőtlenebbé vált és én sem temettem már vállába arcomat, hogy könnyeimet leplezzem. Minden elmúlt… ismét csak az űr terpeszkedett bennünk, amelyet már annyiszor éreztünk… reggelente, napközben és éjszaka… mindig, amikor más mellett ébredtünk, más mellett éltük olcsó kis életünket és más mellett aludtunk el. Miközben könnyeit nyelte vissza, halkan csak ennyit suttogott fülembe:
• Boldognak szeretnélek tudni. Nem számít, kivel és hogyan. Keress valakit, aki megbecsül és úgy szeret, ahogy nekem kellene. Találj valakit, aki úgy lát téged, ahogyan most én. Nem feledlek soha… semmi sem változik, csak az idő múlik el…
Elengedte a kezemet, már nem érintett, már csak álltunk egymással szemben és nem tudtunk félre nézni… le sem vettük tekintetünket egymásról… bámultunk arra, ami nélkül egyikőnk sem volt képes élni: a másikra. Mégis mindketten tudtuk, hogy lehetetlen… engem várt a pontosan megtervezett életem, őt pedig a családja. Zokogva, erőtlenül szálltam fel a vonatra és csak ennyit tudtam kinyögni:
• Ég veled…
És most itt ülök a sötétben, eltelt pár év, férjhez mentem, gyermeket szültem… mégis az évfordulón, azóta is mindig visszasírom azt az augusztusi, vele töltött éjszakát… hazudjatok hát nekem, hogy egyszer minden véget ér, hazudjatok, hogy egyszer mindent elsöpör a szél… már úgysem hiszem el, mert ő megtanított arra, hogy létezik valami a világon, ami örök…
