Bocelli...Gyönyörű zene, gyönyörű hang. Őt hallgatva az ember akkor is elérzékenyül, könnyek szöknek a szemébe, ha egyébként lelkileg egyensúly van benne.
Most hallgatom - és folyik a könny a szememből. Úgy érzem, megszakad a szívem!
Annyira vágyom érintésére, ölelésére! Csak bebújni meleget adó karjaiba, beszívni magamba az illatát, hallani hangját, melyet mikor hallottam, elszállt belőlem minden fájdalom...
Szeretnék hosszan a szemébe nézni, barna tükrében elmerülni, miközben ujjaimmal simogatom a szeretett arcot, milliméterről milliméterre haladva érezni a finom bőrt ujjaim hegyén...
Csak látni, kicsit érezni ŐT, közelében lenni...
De ez lehetetlen kívánság...
Nem kavarhatom fel magamban a nyugvásra kényszerített érzéseket! Így is nehéz legyűrni magamban, hogy nem látom! Ha látnám, feltépném a lassan hegedő sebeket, melyek az állandóan elém toluló emlékképek miatt így is nap mint nap véreznek...
De mit tegyek?Nem akarom, mégis gondolok rá. Szinte mindenről Ő jut az eszembe...Elhessentem a gondolatom tőle, de azon kapom magam, megint Nála időzöm...
Így nem szerettem még senkit, így nem hiányzott még senki...
Igazából amit érzek, nem is nagyon tudom szavakba önteni. Úgy érzem, kevés hozzá a szó...
Csak azt érzem, szétfeszül a bensőm, szorít a mellkasom, nem találom a helyem...