|
 Vendég: 34
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
Hála egy hófehér liliomért...
Gy.
Már megint agyalok, mostanában egyre többet, többször, mintha megállás nélkül egyfolytában dolgoznának az agytekervényeim. Ez a lüktető hasogatás, ami bele-bele nyilall szinte nem is e világi… mintha magamban hordanám a világ összes terhét. Idegesen baktatok végig az utcán, mint egy holdkóros csak egyre tudok gondolni… egy gondolat, mi teljesen ellepi elmém: nem számít semmi más, csak õ… annyira messze van, annyira távol, pedig tegnap is mellettem volt, ott feküdt a karjaimban, de mintha már nem is tartana össze bennünket semmi… csak nézett engem és nem szólt semmit… csendje jelentette számomra a gyilkos tőrt, pedig milyen boldogok voltunk együtt… még nyakamon érzem leheletét, ahogy csókjaival égette belénk bűnös együttléteink minden mámoros pillanatatát… de ez több volt, mint szerelem, több mindennél… egy olyan erős kapocs tartott össze bennünket, amit senki sem tudott volna széttépni… neki mégis sikerült… vagy inkább nekem… azt hiszem ketten együtt öltük meg a lángokat…
Egyik pillanatban lenézek a földre… sok a kõ, gödör a járdán is… fejemet lehorgasztva haladok, miközben nézegetem az öltözékem… fekete-fehér magassarkú, fekete selyemharisnya, rövid, fekete szoknya… elõl cipzáras fölig… a fehér blúzom éppen csakhogy takarja az övem tetejét, amin a fémes berakások csak úgy csillognak, amikor rájuk vetül a nap… most arra gondolok, hogy õ mindig szerette ezt az öltözéket… most is csak miatta hordom, meg kicsit magam miatt is… szeretek tetszeni neki és azt is szeretem, ahogy gyerekesen zavart tekintete elárulja legmélyebb gondolatait… rám néz és szemei, pillái minden rebbenésébõl kiolvashattam, hogy mennyire kívánt engem… akárcsak én õt… sokszor az is elég volt, ha pusztán ott volt mellettem, karjaiban tartott és érezte, amit éreztem és tudta, amit tudtam… de már nincs itt és engem lassan, de biztosan eltemetnek a sajnálom-ok és a hozzájuk tartozó sóhajok… még egy teher, ami vállamat nyomja ebben a végeláthatatlan utazásban, amit az életemnek nevezek… sohasem hittem volna, hogy a mi kapcsolatunk vége is lelkünkön, az én lelkemen fog száradni… pedig az elejétõl kezdve tudtuk, hogy nem beszélhettünk kettõnk közös jövõjérõl… mert el vagyunk kötelezve… mindketten… eleinte harcoltunk a megmásíthatatlan ellen, végül mégis háborút vesztve a sors és szenvedély ellen lettünk egymáséi…
Megbotlok egy kõben… a csudába, már megint ez a sok gondolat… ujjaimmal ütögetem homlokomat, miközben egyre csak két szót mormolok: ne gondolj... ez a furcsa érzés megint hatalmába kerít, olyan mint az agytumor, mindig-mindig visszanõ… most is hozzá sietek, pedig tudom, bolond vagyok… de megyek, mert hívott és azt mondta kellek neki. Ez az egy szó: kellesz, ami idõnként elhagyja ajkait, mindig megtöri ellenállásomat… jámbor háziállatként loholok hozzá csak azért, hogy érezzem valóban szüksége van rám… hallom cipõm kopogását kipp-kopp-kipp-kopp-kipp-kopp a járda hideg kövein, ahogy sebesen egymás után rakom lábaimat… olyan lassan haladok, miért nem mentem autóval? Tudom miért nem mentem azzal, mert már magam sem hiszem, hogy értelme van ennek az egésznek… megtorpanok, nem bírok tovább menni.
Zavartan forgatom a fejem jobbra-balra, mert rá kellett döbbenjek, hogy semmi értelme annak, hogy elmenjek ma hozzá… a következõ sarkon jobbra fordulok, pedig õ balra lakik… nem baj, legalább a városi parkban kiszellőztetem a gondolataimat, nincs többé szükségem rá a fejemben… pedig tudom, biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom elfelejteni õt… egyre lassabban haladok, szívem a másik irányba húz, de most érzem, nem tehetem… soha többé nem megyek…
Szemeim elõtt feltűnik a park… mennyit sétálgattunk erre kettesben még az elején, mennyi csodás emlék köt ide… a medrében lassan araszoló folyó, az aprócska örvények rajta és a méregzöld víz, ahogy a hatalmas tölgy lehullott leveleit ringatta ölében… minden emlék olyan erõsen, annyira intenzíven él bennem, mintha tegnap történt volna… már nem gondolok arra, hogy merre fordulok, lábaim önálló életre kelnek és visznek magukkal, vonszolnak a szívemnek oly kedves mégis fájdalmas, elmúlt találkáink helyszínére…
Ismét ez a pad, simítok végig kezemmel rajta… a festék hatalmas foltokban pereg le róla, de nem érdekel… itt kaptam tõle az elsõ csókomat, az elsõ igazit… tõle, csak tõle… senki más nem volt ilyen hatással rám, mint József… egyszerre imádtam és rettegtem tõle, egyszerre kívántam és taszítottam el magamtól… csak ha a nevét hallom, még mindig beleremegnek a lábaim és gyomromba bizsergés lopja magát, de már nem megyek… nem megyek hozzá… leülök a padunkra, kezemben szorítom táskámat, pedig csak számomra értékes a tartalma… emlék tölti ki, olyan amelyet nem tudtam elzárni szívemben, de mégsem akartam elveszíteni… egy valaha hófehér liliom elszáradt szirma… legelsõ találkozásunkkor lopta nekem ebbõl a parkból… soha nem akartam megválni tõle, de a kislányom varázspálcának használta és a virágom belehalt a világ megváltásába… elmeséltem neki, hogyha elõbb tudtam volna, hogy a liliomnak varázsereje van, én lehettem volna a világ úrnõje… de hangtalanul, hogy József se tudja, egy szirmot megõriztem belõle, ami emlékeztet minden pillanatban, hogy ki az én világom bitorlója és tudjam, érezzem örök kérdésének súlyát: leszel a második? S rá az örök válaszom: hosszas hallgatás…
Csak ülök a padon és a múlton merengek… bár mindketten vétettünk, mindketten vétkeztünk ártatlan emberek, ártatlan családunk ellen, együttléteink egyetlen pillanatát sem bánom… nem, mert õ mutatta meg, hogy ki vagyok valójában, õ mutatta meg a másik, rejtett arcomat… általa ismertem ki igazán magamat… általa…
Telik az idõ, egyre gyorsabban, egyre sötétebb lesz… vagy csak a nap húzta magára fekete felhõ-subáját? Látom, ahogy lemondóan pislantva kukucskál ki alóla… érzem, engem néz… táskámban megcsörren a telefonom… csak neki cseng így… tudom, hogy õ az… József keres… mégis fontos vagyok neki… nézem a számot, nézem a nevet, de nem tudom felvenni… ujjam a gombra simul, égi jelet vár, majd lassan, remegõ hangon mégis sikerül válaszolnom neki:
• Tessék?!
• Szia… csak azért hívlak, mert aggódtam miattad – hallom az imádott hangot a vonal másik végén – jól vagy?
• Igen – remeg bele ebbe az egy szóba testem minden porcikája.
• Mikor érsz ide hozzám? – akaratlan szúrja egyre mélyebbre belém a tõrt – kellesz – fûzi hozzá mindannyiszor, hogy még nehezebb legyen.
• Soha – csuklott el a hangom és kiejtve a telefont a kezembõl szembesülök a megmásíthatatlannal, most zártam le mindent, ami hozzá kötött valaha is.
Már nem hallom hozzám beszélni a telefonban… a kijelzõre pillantok: kapcsolat megszakadt… torkomban érzem, egyre jobban feszít /ahogy ilyenkor mondani szoktam/ az ebédnél rágatlanul lenyelt szilvás gombóc… pedig ez most még ennél is nagyobb, fájóbb… nyúlnék a telefonom után, de mozdulatom megszakad, valami nem engedi, hogy megtegyem… egy felsõbb erõ parancsol most testemnek… csak ülök a padon, mozdulatlan, egyedül… az egész életem nem más ezekben a pillanatokban, mint a visszahozhatatlan percek sodró árjának ujjaim között való kicsorgása…
Az égre vetem tekintetem… a nap még pislákol az egyre hatalmasabb esõfelhõk között, de ereje és fénye igencsak megfogyatkozott… még nézem, ahogy az egyre erõsödõ szél ide-oda billentené a felhõket, de már neki sincs hatása rájuk… a következõ pillanatban szakadni kezd az ég könnye, egybeolvadva a szemembõl kipotyogó karctalan kristálycseppekkel… arcomon csorognak végig, kiáztatva pórusaimból minden szenvedést, minden könnyelmûen elszórt esküt… nem érzem a hideg szelet sem, ami egyre mélyebbre lopja magát ruháim alá… pedig hideg nyelvével nyaldossa egyre vizesebb, meztelen bõrömet… a villámok fényes repedésekként cikáznak végig a fekete égbolton és a dörrenések adják a vihar dübörgõ ritmusát… hosszú percekig nem csitul… elemi erõvel tör a világra, kivetíti a bennem tomboló érzéseket és én jól érzem magam a viharban… én magam vagyok a vihar…
Egy különleges érzés kerít hatalmába… bizsereg a gyomrom, lábaim egyre erõtlenebbek, szívem hevesen ver és a pulzusom az eget súrolja… nem is értem, hogy miért történik ez velem, mikor nincs is a közelemben… csak nála érzem ezt, csak miatta veszítem el mindig a racionalitásomat… csak miatta… közben az esõ sem csitul… talán még sûrûbb, még nagyobb szemekben zuhan rám és terül szét testem minden szegletén… már egyetlen száraz porcikám sincs, de nem bánom… azt remélem, hogy az esõ kimossa fejembõl az emlékeket, a gondolatokat… de ismét csalódnom kell… bennem van, belém vésõdött minden együtt töltött óránk képe, minden illat, minden hang… lehet, hogy csak elmém szórakozik velem, de a következõ pillanatban egy édes, egy már olyan jól ismert illat csapja meg érzékeimet… azon gondolkodom, hogy hol éreztem már ezt a csodát, de nem kell sokáig várnom… körülöttem tovább zuhog, de felettem eláll az esõ és a hátam mögül egy kar nyújt át nekem egy hófehér liliomot…
2009.06.12.
Miklós Imola |
|
|
- szeptember 20 2010 12:06:26
Kedves Imola!
Nekem nagyon tetszett, ahogy megírtad ezt a történetet.
Szerelmed sem felejtette el az a helyet, amelynbez nagyon sok szép együtt töltött órátok fűződik. Nem akartál többé menni hozzá, ezért ő jött el, hogy felszárítsa könnyeidet és megmentsen a megfázástól, minden valószínűség szerint egy esernyővel és a már általad is említett finom illatú fehér liliommal
Szép a történet, jó a fogalmazás!
üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- szeptember 20 2010 13:03:28
Kedves Zsuzsanna,
ez a történet egy novella-sorozat elsõ része. Nincs túl sok valóságalapja.
Volt valaki, akivel régen egymásnak/egymáshoz írtunk novellákat, verseket. Amolyan kedves versengés volt ez kettõnk között: én voltam az õ múzsája, õ pedig az enyém. Pedig soha semmi nem történt közöttünk... mégis varázslatos volt, amíg tartott!
köszönöm neked!
Imola |
- szeptember 20 2010 15:59:56
Szép történet, annyi átéléssel írod, hogy én is azt éreztem, megtörtént történet.
Nagyon tetszett.
Bár én nem mondom azt soha, hogy "soha"...
Szeretettel. Léna |
- szeptember 20 2010 16:08:11
Kedves Léna köszönlek! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. december 03. kedd,
Ferenc napja van.
Holnap Barbara, Borbála napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
