|
 Vendég: 81
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Felismerés, amely kikövezi a kárhozatba vezetõ utat...
 Z
Felismerés
Új reggel ébreszt a már jól ismert szobában, egy üres ágyban… András már elment dolgozni, én csak délután megyek a kórházba… most meg csak fekszem és bámulom a falakat… hátamra fordulok és egyszeriben, mint az ég bársony szõnyege elém tárul a kékre meszelt plafon… régen nagyon tetszett ez a szín, most is rajongok érte… de most fázni kezdtem miatta… eltévesztett ösvényen barangolva kutatom megfagyott csontjaim utolsó menekvését… a csendben is csak egyetlen név visszhangzik: József… egy szenvedélyes, bûnös kapcsolat… fél éve nem voltam vele… mélyen bennem reszket a vágy, hogy lássam õt, pedig nem szabad… tudom, hogy bûntudata van… nem kellett mondja sohasem, éreztem minden pillantásából, minden visszafojtott szavából… de a bennünk remegõ vonzódás földig tiporta a racionalitást… az elme harcot és háborút vesztett a szív ellen, mi pedig behódoltunk…
Emlékszem a parkra, ahol minden elkezdõdött… akkor még csak Józsi volt, András legjobb barátja és Panni férje, aki meg az én barátnõm… barátság, amit egyetlen pillantásommal öltem meg… a bizalmat, az évekig tartó szoros kötelékeket, egyetlen pillantásommal meggyilkoltam… pedig szerencsétlen áldozataimban még él ez a bizalom… nem tudnak semmit… én mégis ugyanolyan aljasnak érzem magam, mint õ… tudom jól, hogy szenved… az eljátszott bizalom miatt is és miattam is… lassan, de biztosan halunk bele a hiányba, a ki nem ejtett szavakba, a bûntudatba… tudtam, már az elején tudtam, hogy neki nehezebb lesz, de akaratos gyerekként vetettem ki rá a hálómat és õ semmit sem sejtett… én pedig hagytam, hogy magát hibáztassa… hagytam, mert féltem és mert így kényelmesebb volt… kényelmesebb volt hagynom, hogy azt higyje, hogy egyedül rajta múlt, hogy õ csábított bûnbe, hogy megfordultak a szerepek és most az õ kezében volt az alma… pedig nem… én magam voltam a bûnbe vezetõ út és maga a bûn… én lettem a kárhozata… csak remélni tudom, hogy nem bánt meg egyetlen percet sem, mert azt tudom, hogy én mindet mélyen, mélyen õrzöm, mint életem legcsodálatosabb pillanatait…
Azon az ominózus napon ott a parkban, talán a sors hozta, hogy mindketten ott legyünk… éppen volt két óra szabadom és lementem a folyópartra… még emlékeztem, hogy pár évvel azelõtt mennyire imádtam azokat a hatalmas vattacukrokat, amiket Bözsi néni pörgetett… annyira kedves idõs nénike… most is tõle vettem és leültem egy hatalmas tölgy alá, egy ócska padra… oda soha senki nem ült le… ez volt az egyetlen fapad ekkorra már a parkban… festeni se festették újra… én is óvatosan ültem le, kicsit nyiszorgott, akár egy szenvedõ lélek nyögte súlyomat, végül mégis engedett… én pedig mosolyogva nyugtáztam, hogy gyõzelmet arattam felette… de azért féltem, nehogy összerogyjon alattam… erre a gondolatomra mosolyra kunkorodott a szám és nagy merengésemben nem is vettem észre, hogy lábaimat kinyújtóztatva a járdán felejtettem… belemerültem a hatalmas vattacukromba, de rá kellett döbbenjek, hogy egyedül ez sohasem fog elfogyni… félálmomból egy hatalmas ütés ébresztett és idegesen ugrottam fel a padról, hogy lássam ki rugdosott meg… megdöbbenésemre a végén én kellett bocsánatot kérjek… kapkodtam a fejem, néztem jobbra-balra, de senkit sem láttam… majd nyögést hallottam a földrõl… ahogy lepillantottam, magam elõtt láttam Józsit feküdni… akkor szégyelltem el magam, mert rájöttem, hogy bennem bukott fel… zavartan motyogtam egy bocsánatfélét és segítettem neki felállni… még toporogtam ott elõtte egy darabig, nem tudtam a szemébe nézni, õ is érezte a feszültséget közöttünk… de ez már más volt, mint régen…
Kicsi korom óta ismert, sokszor láttam nálunk… emlékszem mindig szeretett és én is gyermeki rajongással néztem õt… õ volt a nagy és okos bátyám, aki mindig vigyázott rám… de ez most más volt… csak nézett engem, elmerültem hatalmas, kék szemeiben… András szöges ellentéte, mindenben… ekkor döbbentem rá, hogy valószínûleg életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy férjhez mentem… már nem hittem azt, hogy õ az igazi számomra… láttam Józsefen, hogy indulni akart, de nem akartam elengedni… nem hiszem, hogy tudta, vagy érezte még akkor de én már tudtam, hogy õ, kell nekem… lehet, hogy még mindig ugyanazt a kislányt látta bennem, aki hosszú copfjaival szaladt mindig elé és kereste a zsebében, szinte követelte azokat a finom karamellás cukorkákat, amiket csak õ tudott, hogy honnan vett és õ soha nem felejtett el hozni… de már nincsenek copfjaim… a derékig érõ hajam is megfogyatkozott és kibontva omlik fehér vállaimra… már nem kerestem zsebeiben a karamellás cukorkákat és ha valaki meglátott, már nem az jutott elõször eszébe rólam, hogy milyen aranyos kislány, hanem az, hogy egy csodálatos, fiatal nõ… így összeszedtem minden racionalitásomat, minden erõmet, hogy õ is lássa már nem vagyok az a kislány, aki voltam és megkérdeztem tõle:
• Biztosan nem sérültél meg?
• Nem, nem hiszem – nézett mélyen a szemeimbe és azt éreztem, hogy már õ is érzi.
• Azért ülj le ide egy kicsit, ha nem annyira sietõs a dolgod – mondtam, magamat is meglepve a hidegvéremmel, õ pedig szótlanul mellém ült.
Éreztem remegni minden porcikájában… zavartan tördelte a kezeit, hol összekulcsolta õket, hol térdén pihentette… éreztem, hogy mindkettõnknek kínos a helyzet mégsem akartam, hogy menjen… nem… egyszerûen nem tudtam elengedni… ravasz fénnyel a szememben és egy huncut mosollyal ajkaimon fordultam felé… láttam, hogy nem számított ilyesmire, én pedig, hogy leplezzem számdékomat megkérdeztem tõle, hogy kér-e vattacukrot… akkor felsóhajtott… talán megkönnyebbülve nyugtázta, hogy még minden rendben, de tudom, hogy tudta, hogy már régen bezárult az ördögcsapda és abból már nem volt menekvésünk… tétova mozdulattal nyúlt a cukorért, de mosolyomtól felbátorodott… talán még nem jutottunk túl messzire… feloldódni látszódott a hangulat… beszélgetni kezdtünk a múltról, a jelenrõl… megnyíltam neki… meséltem az Andráshoz fûzõdõ kapcsolatomról, hogy rá kellett jönnöm, hogy csupán azért jó, mert menekvést biztosított számomra otthonról… szeretem, de nem az a mindent elsöprõ érzelemhullám, amire vágytam, vagy amire mindenki vágyik az életben… és ennél a mondatnál sejtelmesen néztem szemeit és kíváncsian fürkésztem reakcióit… láttam rajta, hogy ismét zavarba jött… alsó ajkába harapott, majd nyelt egy nagyot, amit azzal próbált leplezni, hogy ismét tépett a lassan elfogyni készülõ cukorból… azt hiszem ez lett a veszte… túl nagy falatot szakított le a pálcikáról és ahogy szájához emelte, a belibbenõ szél felét arcához tapasztotta… mégis megette, de a cukor ragacsos nyomát nem sikerült letörölnie… akkor elõhúztam a táskámból egy csomat nedves zsebkendõt… mindig van nálam… még bontatlan, friss csomag volt… felnyitottam a fedelét és odanyújtottam neki… mégsem akartam ennyire nyilvánosan nyomulni… õ pedig köszönetáradat közepette próbált kivenni egyet… a végére eldõlt, hogy manõvere teljes csõd volt, ugyanis zavarában egy helyett ötöt húzott ki, amelyek szétterültek körülöttünk a földön… most õ kérte a bocsánatot, én pedig mosolyogtam és kivettem kezébõl, az utolsó épen maradt kendõt…
• Hagyd, majd én – mondtam közelebb húzódva hozzá és felém fordítottam ragacsos arcát.
Ettõl a pillanattól kezdve minden mozdulatom tudatos volt… minden érintésem egy dolgot követelt… Józsefet… nagyon finoman töröltem le róla a cukormaradékot, miközben éreztem, ahogy tekintete arcomat pásztázta… utolsó mozdulatommal gyengéden érintettem meg arcát, egy rövidke, szégyenlõs simogatás, ami, így utólag visszagondolva a legjobb dolog volt, amit ott, akkor tehettem… talán ez bátorította, ez értette meg vele, hogy már semmi sem ugyanaz, ami volt… én is más vagyok… egészen közel ültünk egymáshoz és a közetkezõ pillanatban éreztem, ahogy kezével átkarol és nyirkos tenyerét vállamon pihentette meg… nem kérdezett, ösztönbõl tette… érezte, hogy én is szerettem volna… akkor ránéztem és elmerültem ismét szemeiben… gyönyörû szemei vannak… tekintetem a másik vállára tévedt, ahol egy falevelet vélt felfedezni és kezem parancs nélkül remegve indult a nemvárt betolakodó felé… József valószínûleg félre értette, de már nem baj… mert szorosabban húzott magához és megcsókolt… értelmet veszített a világ és minden ami benne van ettõl az egyetlen csóktól… minden porcikám remegett és éreztem, tudtam, hogy valami új, valami csodálatos kezdõdött el kettõnk között… az egész helyzet akkor lett ismét kínos, amikor felfedezte a falevelet, ami ölébe csúszott… bocsánatot akart kérni ismét, szabadkozni, hogy nem kellett volna, de puha ujjamat ajkaira tapasztottam és csendre intettem… majd egy apró csókkal pecsételtem meg a jövõt… mielõtt indultunk volna, a pad háta mögül lopva szakított nekem egy liliomot, hogy tudjuk, érezzük: minden megváltozott, minden…
Most pedig felébredve tudatosul bennem a felismerés, hogy éjjel, álmomban ismét nála jártam… pontosan tudom, hogy azonos a munkaidõnk… õ is most kell ébredezzen, mindig ilyenkor kel… Panni már nincs otthon, ezt is tudom… kísértésbe esem, de ez most sokkal erõsebb, mint eddig bármikor… szinte hajszol a vágy újra felé, hogy ismét karjaiban érezzem magam… egy zuhany, egy hideg zuhany, ami most a legjobb lehet nekem… beállok a vízsugár alá… ahogy a cseppek símogatják meztelen bõröm, mintha ujjai táncolnának végig rajtam… ez is csak rá emlékeztet… a számtalan együtt eltöltött megismételhetetlen pillanat a zuhany alatt… mintha most is itt lenne mellettem… még lélegzetét is érzem… szemeim csukva vannak, de ettõl a gondolattól megrémülve a fülke ajtaja felé fordulok… mégsincs itt… nyilall belém a fájdalom… akkor én megyek… gyors, de annál alaposabb készülõdés után kisurranok a lakásunkból… hozzá indulok… mint kisgyerek, aki tudja, hogy rossz fát készül tenni a tûzre égõ arcokkal kémlelek végig kinn, nehogy valaki meglásson… megnyugszom, hogy egyetlen ismerõssel sem találkoztam… végre nála vagyok… már csak be kell jussak… pontosan tudom, hol tartja a kulcsot… õ nem az a fajta, aki a lábtörlõ alá rakja, annál sokkal agyafúrtabb… tudom, Panni, mindig mérgelõdött miatta, mert a madáretetõhöz rejti, amit még édesapámmal készített gyerekként, egy iskolai házifeladatként… a virágoskert elõtt áll a fûben… csak egy keskeny járda vezet hozzá és viszonylag távol is esik az ajtótól… ez nagyon zavarja Pannit, de Józseffel akkor sem bírt…
Remegve nyúlok a kulcs után és ugyanolyan reszketõ kezekkel nyitom ki a zárat… régen sokszor ébresztettük így egymást, de ez most már más… hiszen már nem vagyunk együtt… óvatos léptekkel haladok el az aprócska konyhájuk elõtt, ismerõs folyosó, ismerõs illat… a hálószoba elõtt állok… a résnyire nyitva hagyott ajtó mögül hallom a szuszogását… annyira édes amikor alszik… szerettem nézni õt, mindig… lassú mozdulattal nyitom ki az ajtót és belépek a szobába… ismét itt… sóhajtok fel… de még nincs elég erõm hozzábújni… csak nézem hosszú percekig, ahogy alszik… érte mindent képes vagyok penge élre állítani… mindent felrúgni… igen, ez már biztos…
Remegõ gyomorral harcolva a bûn ellen, amit elkövetni készülök ismét, bújok oda hozzá, hogy újra érezzem õt… újra magamban érezzem õt… mélyre magamba szívom illatát és ajkaimmal ajkait kutatva ébresztem õt… szemei remélve nyílnak a világra, mintha álmában nálam járt volna… huncut mosolya árulja el rejtett gondolatát és szótlanul magához húz… ismét csókolva ölel, pont úgy mint régen…
2009.06.20.
Miklós Imola |
|
|
- szeptember 21 2010 09:58:01
Lehet, hogy még egyszer át kell olvasnom, mert nagyon gyorsan siklottam át rajta. Bizony vannak ilyen érzése, helyzetek az életben... Én negyven éves koromig talán egy "burokban" éltem, mert nem vettem a lapot mások kapcsolataiban, s magam sem engedtem semmilyen érzésnek...
Ám ettől voltak, vannak....
Szeretettel. Léna |
- szeptember 21 2010 10:02:37
Kedves Léna,
én fele annyi idõsen, talán már túl sok érzésnek is engedtem... de semmit sem bántam meg, mert ha tagadnám és bánnám a tetteimet, azzal önmagamat árulnám el és ilyet míg világ a világ nem tennék!
köszönlek! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
