|
 Vendég: 24
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
"Hogyan is lehetne életed apró valóságokkal elégedett, mikor szívednek nagy álmai vannak?" Sri Chinmoy
Gyanakvó szenvedély
Önzõ ember vagyok, tudom és érzem. Nekem nem elég a család nyújtotta biztonság, nem elég a férjem, aki teljes szívébõl imád engem, nem elég az a tündéri kislány, akit az ég szerelmünk gyümölcseként ajándékozott nekünk... nem! Nem elég! Monotonnak tûnõ életembe ismét belefontam András legjobb barátját… áruló vagyok, egy mocskos, szemét áruló… becsapok mindenkit magam körül, csak õt nem. Bár, ha jobban belegondolok Józsefet is átverem. Állandó kérdésére, hogy miért vagyunk ismét együtt cinkos mosollyal, vagy játékos közeledésemmel válaszolok. Érzem, hogy õ már régen kimondta volna nekem, hiszen annyiszor megtette már… de én képtelen vagyok rá. Vele se tudok teljesen õszinte lenni. Ez lennék én?! Valószínûleg… ezért az elterelés, ezért a halogatás, ezért van minden. Tudom, hogy ezek hatnak. Mindig leveszem õt a lábáról és nem kell kimondjam a valódi okot, mert még képtelen vagyok. Még saját magam is megijedek az érzéseimtõl.
Sablonokkal teli hétkönapjaimból szakításunk alatt hiányzott valami, tudtam nagyon jól, hogy õ képezte hiányom tárgyát… József. Éppen ezért valamivel több mint egy hónapja legyõzötten a szenvedélytõl, vágytól fûtötten ûzettem ismét karjaiba. Szeretkezéseink hat hónap kihagyás után, mintha még intenzívebb érzéseket ébresztettek volna bennünk. Milliószor megfogant, milliószor elvetélt, kárhozatra ítélt görcsös kapaszkodásunk a másikba végre kiteljesedésre talált. Minden találkozásunk, minden lopott óra, amit egymás karjaiban töltünk csak még hevesebbre szítja az immár leplezhetetlen tüzet, ami szíveinkben lángol.
Képtelen vagyok már másra gondolni, mint õ rá. József olyan intenzíven él bennem, mint még soha senki… még András sem. Mégis a mellékvágányra sodródott életem egyetlen ártatlanul szenvedõ alanya õ lett, a férjem. Minden erõmmel arra próbálok összpontosítani, hogy valahogy mégis megmentsem az összedõlni látszó, rózsaszín álmokból épített fellegvárát… mert õ tökéletesnek lát engem és a házasságunkat. Számomra azonban, egyik sem az… soha nem is volt. Ajkaimról az igen, sohasem volt igazi… csupán menekvést jelentett, vagy csak addigi börtöncellám lecserélését egy nagyobbra, tágasabbra. Igen, ennyi az életem… egyik zárkából a másikba, mint tudathasadásos bolond, aki azt sem érti, hogy mit keres a világon, loholok a megfoghatatlan után. Hánykódom a belõlem született háborgó tenger hullámaim, miközben minden pont, minden kikötõ egy valakit idéz, aki nem a férjem. Hogyan is lehetne valami ebben a formában tökéletes?! Egy fiatal doktornõ, egy feleség, egy anya, akinek látszólag a legcsodásabb élet adatott a világon, mégis szenved. Szenved, mert önzõ, egoista módon elfecséreltnek érzi az egész eddigi életét, a sors csúnya fintorának még a saját születését is… azonban egy valamit nem bántam meg és õ Csenge, eddigi próbálkozásaim fõ mûve. Az egyetlen, aki miatt még érdemes küzdeni, még érdemes fenntartani a látszólag remekül mûködõ házasságomat, de egyre nehezebb. József újbóli belépése az életembe mindent a feje tetejére állított. Minden pillanatban körülötte forognak a gondolataim, az õ érintését vágyom, az õ illatát keresem éjjelente. Próbálom nem engedni befolyásolni magamat bûnös kapcsolatom által, de lassan képtelen vagyok ép ésszel, racionális döntéseket hozni. Egyre többször utasítom el András közeledését különbözõ indokokkal, pedig azelõtt sohasem tettem.
Éppen a fürdõszobából ballagok kifele, egy hatalmas, fehér köpenybe bugyolálva magam. Már tizenegy is elmúlt. Csengét régen lefektettem, már azelõtt, hogy belemerültem volna, ha csak pár percre is de a megszokottságból, a teher nyomása alól szabadulást jelentõ fürdõvizembe. Andris hálószobánk ajtajában széles, bár kissé erõltetett mosollyal vár rám.
• Még ma utoljára megpróbálom – sóhajt fel, majd cinkos pillantást vet felém, hogy tudjam ma nem szabadulok, ha rajta múlik… és nem rajta fog múlni.
Lassú lépteimet méginkább elaprózom, hogy minél késõbb érjek a közös ágyunkhoz és minél késõbb kelljen újabb hazugságokkal gyarapítsam vétkeim sorát. Találkozásunk azonban elkerülhetetlen. Ahogy belépek a szobába, látom, hogy András már az ágyban fekszik, engem vár, tudom jól… õ szeret engem, testestõl, lelkestõl kíván engem, de nálam valami megváltozott. Életem egy része berepedt és ez õ: József.
Unottan dobom be magam az ágyba férjem mellé, várva az elkerülhetetlen közeledését. Õ pedig jön ugyanolyan hévvel, ugyanolyan lelkesedéssel fordul felém mindannyiszor. Tenyerével gyengéden símít végig arcomon és már leheletét is érzem, ahogy nyakamat cirógatja. Lassan dönt be az ágyba és ugyanolyan óvatosan bújtatja kezét köpenyem alá. Ahogy ujjai testem kezdik becézni, úgy robban belém egy értelmetlen gondolat: megcsalom õt, Józsefet…
Akár egy rémült kismacska tépem ki magam férjem ölelésébõl, zihálva ugrom ki az ágyból, miközben ismét mélyre bújva köpenyem védelmébe keresek válaszokat. Tenyeremet ajkaimra tapasztom, félek, hogy másként képtelen lennék visszafojtani a sírást, pedig ilyet azelõtt sohasem tettem. Annak ellenére, hogy szerelemnek még szikráját sem éreztem soha András iránt, puszta rajongásom, õszinte csodálatom iránta, az vezetett az oltár elé vele… mert büszke voltam, boldog, hogy egy hozzá hasonló férfinek kellettem és azzal már nem törõdtem, hogy nekem nem õ kellett és kell… örültem, hogy kiszabadított addigi börtönömbõl és észre sem vettem, hogy habár a kalicka ajtaját kinyitotta, de eltörte a szárnyaimat… ennek ellenére mindig imádtam vele lenni. Kívántam az érzés minden cseppjét, amit szeretkezéseink nyújtottak nekem. De most rá kellett jönnöm a megmásíthatatlanra, a tényre, amit képtelen vagyok beismerni még magamnak sem: beleszerettem Józsefbe.
• Kérlek ne haragudj – próbálom kinyögni ismét a bocsánatkérést könnyeim zuhatagában – sajnálom – járkálok fel s alá a szobában, akár a bennem keringõ bûntudat.
• Mi baj kicsim? Mi történik velünk? – ül ott a közös, hitvesi ágyunkon értetlenül, naivan, szemében az õszinte kérdéssel, mint egy kisgyerek, aki még semmit sem ért.
• Nem tudom – törölgetem arcomról a sós cseppeket, majd mellé bújok – sajnálom, tényleg sajnálom. Csak kérlek… csak ne ma – nézek rá hatalmas szemekkel.
• Sajnálod?! – pattan ki az ágyból – csak ne ma?! – áll elõttem gyanakvón – mikor ha nem ma? Már egy hónapja ezt hallom tõled! Azelõtt volt, hogy naponta kétszer is hozzámbújtál! Emlékszel?
• Igen – bólintok, de messze kerülöm tekintetét, félek nehogy kiolvassa belõle titkomat.
• Mi történik veled kedvesem? Mi történik velünk? – ül le a szõnyegre az ajtó tövében, majd meggyötörten kérdez – van valakid? – gyûlnek könnyek az õ szemébe is, én pedig érzem, hogy már érzi a tõrt, amit szívébe döftem és már csak arra vár, hogy megforgassam benne.
• Nincs – kapom fel a fejem, tagadva a tényeket, mentve a már menthetetlent.
• Akkor meg? Mi baj? – hatalmasodik el rajta a gyanakvás próbálkozásaim ellenére is.
• Nem tudom – rázom a fejem – kérlek ne haragudj rám.
• Jól van – lép ismét mellém és ad egy csókot a számra – majd máskor – bújik be a takaró alá hátat fordítva nekem.
Sokáig virrasztok még. Olyan két óra felé nehezedik pilláimra az álom és ragad magával egy másik világba, József karjai közé. Egyedül itt nem emésztem magam miattunk, a tetteink miatt. Itt minden olyan egyszerû, vagyok én és van õ. Nem bújkálunk, nem bántunk senkit… nem úgy mint a valóságban, ahol rajtunk kívül még két embert verünk át, minden egymásnak szentelt pillantásunkkal, minden érintésünkkel: Andrást és Pannát. Õk együtt dolgoznak. Minden hónap végén, amikor a zárásokat intézik, együtt töltenek három-nény napot attól függõen, hogy milyen forgalom volt a cégnél, mennyire halmozódott fel a papírmunka. Ennek ellenére én sohasem féltettem Pannitól a férjem. Egyetlen egyszersem fordult meg a fejemben az, hogy õk ketten valaha is együtt. Én pedig az elsõ adandó alkalommal rávetettem magam Józsefre. Aljas vagyok és ezen még az iránta érzett szerelmem sem változtat, mert tiltott talajba lettek elvetve kapcsolatunk magjai, véres, keserves áldozatokat követelõ szerelem… hófehér liliomok közé vegyült, tövises kék rózsa… és ezen változtatni nem tudok és ami a legfontosabb nem is akarok. Jó vele, sokkal jobb, mint eddig bárki mással. Nagyon jól tudom, hogy Andrásban már kicsírázott a gyanakvás, azt meg csak remélni tudom, hogy Józseféknél minden rendben.
Éppen ebédszünetem van. A kedvenc kávéházamban ülök a park mellett és fagylaltot eszem. Vanília csokoládéval… finom. Ma sem felejtem el felhívni õt… kicseng, alig várom, hogy felvegye. Végre!
• Szia – kunkorodik mosolyra a szám.
• Szia – hallom az imádott hangot – mit csinálsz?
• Fagylaltot eszem és közben rád gondolok. Te?
• Andrissal beszélgettem idáig – a rémülettõl beleremegek szavaiba, megérezhette, mert nyugtatni kezd – ne aggódj, egyenlõre nincs baj, de – harapja el a mondat végét.
• Mi ez a de? – reszket a hangom – tud valamit rólunk?
• Annyit sejt, hogy van valakid. Amíg odalesz a zárások miatt, a gondjaimra bízott – nevet – tudod, bennem megbízik, hogy figyelek és vigyázok rád – szavai keserû szájízt szülnek mindkettõnknek, ugyanakkor lehetõséget is, hogy együtt legyünk… három teljes nap, csak nekünk.
• Hívnak – mondom szomorúan – leteszem.
• Jó. Vigyázz magadra. Szia.
• Szia – mielõtt kinyomom a telefont, annyira kimondtam volna neki, de õ sem tette, már számtalanszor kimondta, de most arra vár, hogy én tegyem meg elõször... remegve válaszolok a bejövõ hívásomra – tessék?!
• Szia, Panni vagyok.
• Panni? – ijedek meg ismét, ez nem jelenthet jót, biztosan tudják – valami baj van? – próbálom összeszedni magam.
• Találkozni szeretnék veled barátnõm, lehetséges? – csuklik el a hangja.
• Persze. A park melletti kávézóban vagyok.
• Tíz perc és ott vagyok, ne mozdulj addig… kérlek – ezzel kinyomja.
Rémület költözik szívembe, talán tud valamit, talán mindketten tudnak valamit és most agyafúrt módon csapdába akarnak minket csalni. Remegni kezdek. Eddigi életem leghosszabb tíz percét várom végig, ha lehetséges, akkor egy évet öregedtem ezidõ alatt. Végre felbukkan Panni alakja a cukrászda elõtt. Mosolyogva int felém… kicsit megnyugszom, talán másról lesz szó.
• Szia – húzza ki a velem szemben levõ széket, leül és rendel magának egy kávét.
• Szia – nyögöm ki a kissé visszafogott köszönést.
• Gondolom kíváncsi vagy, hogy miért jöttem – borul be a tekintete és kortyol bele a kávéba.
• Igen – forgatom meg a fagylaltos poharat két tenyerem között.
• Józsefrõl van szó – bámul el mellettem a semmibe.
• Józsefrõl? – nyelek nagyot bújtatva zavart tekintetem pillantása elõl – mi van vele?
• Azt hiszem van valakije. Egy hónapja annyira furcsa vele – kezdenek könnyek gyûlni szemeibe – ha együtt is vagyunk, mintha teljesen máshol járna. Nem értem.
• Ez még nem jelenti azt, hogy megcsal – próbálom összeszedni minden erõm, hogy hûvösnek tûnjek, mint akit egyáltalán nem érint a dolog.
• Valóban nem – vonja meg a vállát – még semmit sem jelent. De azért elmondom, hogy mit szeretnék kérni tõled. Figyelj rá, míg odaleszek Andrással. Egyedül benned bízom, hátha te észreveszel valamit. Kérlek mondd azt, hogy a körmére nézel, kérlek.
• Én… én ígérem – kavarog bennem az öröm, bûntudat és gyanakvás együttese, amit legjobb barátnõm szavai vontak maguk után, mert ha nem gyanakodnék, már nem is én lennék.
• Köszönöm – ölel meg – ne haragudj, most rohannom kell. Szia – int felém.
• Szia – nyelem vissza tehetetlenségemet.
Sokáig nézem léptei nyomát, figyelem ahogy távolodik tõlem… veszett csatát vívok továbbra is a bûntudattal, mert a szenvedély, ami József felé húz sokkal de sokkal erõsebb a lelkiismeretfurdalásomnál.
• Szépen állunk – suttogom magamban, hogy csak a fagylaltom hallja – kecskére bízni a káposztát.
Hiszen pontosan tudom, hogy egyetlen pillantásommal fel tudnám falni õt. Egy rövidke üzenetre van már csak erõm, természetesen ez is neki szól, mint az utóbbi napokban minden, csak neki, róla, miatta:
“Számomra te lettél a minden, ami fogható és ami érezhető itt a földön és az égen… ígérem, ha te is mást látsz bennem, megszegem az ígéretem… sz”
|
|
|
- szeptember 25 2010 16:01:22
Ha jól emlékszem olvastam előzményét ennek az írásodnak. Csak gratulálni tudok, ahogyan fiatal korod ellenére is ilyen bensőségesen, nagy beleéléssel formálod meg ezt a nőt...
Egyik hozzászólásodban azt írtad, hogy te élsz, ez jó is, tedd. Most már én is, igaz, nekem csak 40 után lett lehetőségem, de az elmúlt 10 év alatt annyi minden történt velem, sőt több, mint előtte 40 év alatt.
Nagyon jók az írásaid.
Szeretettel. Léna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. december 03. kedd,
Ferenc napja van.
Holnap Barbara, Borbála napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
