|
 Vendég: 19
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,204
|
|
Részlet...
Gy.
A vonaton kényelmetlen volt az alvás, azonban csak sikerült aludniuk néhány órát. Még az éjjel megbeszélték, hogy ma egy kis felderítőcsapat indul a barlangba. Zénó, Frédi, Szeréna, Mariann és még két férfi, Ádám és Béla. Találtak lapátot, csákányt, fejszét és egy kötelet is, valamint zseblámpákkal felszerelkezve indultak útnak. Útközben Mariann, Szeréna rajzait nézte, s úgy vélte, hogy ezek a rajzok valóban nem embertől származnak, viszont nehezen hitte el, amit a falubeliek is meséltek a szibótokról. - Még hogy tündérféle népség élne itt! Az lehetetlen! – gondolta.
Szeréna rajzai azonban felkeltették a kíváncsiságát, úgy vélte, látnia kell élőben is. Érdekelte sokféle tudomány, most azonban a misztika kísértette meg, még ha az esze annyira tiltakozott is. – Hiszem, ha látom! – mondogatta magának.
A barlanghoz érve már az egész csapat érezte a különös illatot, látták a távolban a fényt, és ügyesen, egyesével mentek a tó szélén a falhoz simulva, amikor valami morajló hangot hallottak abból az irányból, ahonnan a fény is jött. Zénó óvatosságra intett mindenkit, és csak lassan haladtak előre. Már elhagyták a különös oltárt is, Szeréna közben megjegyezte, hogy nagyon különös, mert most azt is fény világította meg, és nem lehetett látni, hogy hol van a fény forrása. Mintha a falak sugározták volna valahonnan vissza.
Különös ugatásszerű hangokat, kiáltásokat és tompa morajló zajt hallottak a nagy terem irányából. Megálltak néhány percre, s egymásra tekingettek, hogy most mi legyen. Végül is Frédi mondta azt, hogy maradjanak ott, ő majd előre megy és megnézi, hogy mi történt, hiszen az este még nem volt ott semmi sem. Óvatosan ment, kikerülte az ágkupacokat, nehogy megreccsenjenek a talpa alatt. Már csak néhány méter választotta el a teremtől, erősen figyelni kezdett, ám amiket most ott látott, arra még álmában sem számított. Annak a furcsa alakú mélyedésnek a helyén, ahová az ágakat tette az este, most egy nyílást látott, ahonnan a rajzokon látott lények éppen másztak kifelé. Próbált teljesen a falhoz simulni, de későn, mert már észrevették. Még kiáltani sem volt ideje, máris négyen fogták közre, megkötözték kezét, lábát, száját pedig betömték, és a terem egy másik bejáratához hurcolták. Este már nem mentek el addig, most azonban láthatta, hogy az a járat egy másik terembe vitt, ahová őt is átvitték. A teremben ismeretlen eredetű bútorok voltak, de láthatóan azt a célt szolgálták, hogy ülni, feküdni, aludni lehetett rajtuk. Az egyik ilyen „szék”-re ültették és ott hagyták. Hosszú percek, de talán órák is eltelhettek, Frédi teljesen elveszítette az időérzékét. Úgy döntött, felhívja magára a figyelmet, ezért összekötözött lábait a szék lábaihoz ütötte, majd a padlóhoz, és ezt ismételgette. Olyan ritmikusságot adott ezeknek a zajoknak, mint amilyen a vonat zakatolása volt. Ismét azt hallotta a fülében: el-visz-lek, sze-ret-lek, el-visz-lek, sze-ret-lek. Nem tudta mennyi idő telhetett el, egyszer csak egy szibót termett ott mellette. Alacsony volt, talán 140 cm, testéhez mérve aránytalanul vékonyak voltak a végtagjai, kerek arcából pedig apró fekete szemekkel nézett Frédi arcába.
- Ember nem járt itt az elmúlt évszázadok óta, hogyan került ide? – kérdezte, miközben szabaddá tette a száját. – Félnek az itt élők, és emberöltőről emberöltőre átadják azt az intelmet az utódaiknak, hogy kerüljék el ezt a hegyet. Ha találkozni akarunk velük, akkor mi megyünk hozzájuk. Most maga mégis itt van, és hamarosan idekerül még további öt társa is, már hozzák is őket az embereim. Mit keresnek itt? – kérdezte a szibót.
- Emberek vagyunk, de nem erről a vidékről, és nem is ebből az időből, arra keresünk megoldást, hogyan tudnánk hazajutni.
- Értem, de hogy érti azt, hogy más időből? A ruházata valóban más, mint az ittenieknek, és hallottunk valami furcsa zajt is, viszont pontosítsa ezt az idő témát.
- Úgy értem, hogy itt most 1429-et írnak a helybeliek szerint, mi pedig 2009-ből jöttünk.
Nem tudta azonban folytatni, mert a szibót ismét betömte a száját, miközben meghozták is a többi embert is szintén megkötözve, Mariann sikoltozott, rúg-kapált, alig bírtak vele. Betömték az ő száját is, és mindegyiküket leültették. Mariann még mindig nyögött és mozgolódott, amíg a kötelek éles fájdalmat nem okoztak a csuklóján, akkor ő is elcsendesedett egy időre. Ott ültek körben mind a hatan, kezük-lábuk megkötözve, s szótlanul figyeltek a szibótokra, akik érhetően beszéltek, ám volt néhány furcsa ugatásszerű is a beszédeik közben, amihez még kézjeleket is adtak egymásnak.
Az a szibót, aki Frédit is kérdezgette, most a foglyok elé állt, és szólásra készült.
- Szibótok vagyunk, és már harmadik évszázada élünk a földön. A nevem Garud. Maguk megzavarták a szokásos ünnepségünket, amikor is búcsúzunk az elmúlt időszaktól, nálunk most kezdődik az újév, ami a ti időtök szerint 18 évet tesz ki. Most dolgunk van, néhány óra múlva visszajövünk, és folytatjuk a beszélgetést.
A szibótok elmentek, hőseink pedig csendben figyeltek egymásra, és próbáltak kitalálni valamit, hogyan legyen tovább.
Mindenki próbálta a kötelékeit meglazítani, kisebb-nagyobb sikerrel. Ádám köteléke volt a leglazább, jelezte, hogy próbálkozik, ám még messze volt a szabadulástól. Mariannra ismét rátört a félelem, és ficánkolt a széken, és olyan hangosan nyögött a felpeckelt száján keresztül, ahogyan csak tudott. Szerénának eszébe jutottak azok a filmek, amikor a nők olyan fülsértő módon sikítoztak, hogy az már neki is fájt. Olyankor arra gondolt, hogy ha ő kerülne olyan helyzetbe, vajon hogyan viselkedne. Nézte Mariannt és a szemével próbált neki üzenni, hogy maradjon már nyugton, de azon a nőn teljesen kitört a pánik. Érdekes volt látni élőben, ahogyan nem tudott uralkodni a félelmén. Szeréna valamiért nem érezte, hogy neki is így kellene viselkednie. Frédire nézett, aki rákacsintott, jelezve, hogy minden rendben lesz.
Nemsokára megjelent három szibót, és odamentek Mariannhoz, s próbálták lecsillapítani, azonban ő csak még jobban félt. A szemei már olyanok voltak, mintha nem is ő lenne. – Vajon mitől félhet ennyire? – gondolta Frédi. A szibótok elvitték Mariannt, s már egyre messzebbről hallatszott a fájdalmas nyögése.
Újabb szibót jött be, és Frédihez ment oda, majd közölte vele, hogy a vezetőjük látni akarja, s ha nem próbálkozik semmivel, akkor a lábát és a száját szabaddá teszik. Frédi rábólintott, a szibót pedig betartotta a szavát és elengedte. Frédi a saját lábán ment a szibót után, közben némán a szájával üzent a többieknek, hogy legyenek nyugodtak. Közben az jutott az eszébe, hogy már álmai egyik helyszínén barangolhatna, ha nem történik vele ez a különös esemény. Némán követte a szibótót, aki visszavezette a nagy terembe ahhoz a nyíláshoz, amit előző este valaminek a lenyomatának vélt. Ezek szerint valami csapó ajtóféle lehet, egy átjáró egy másik világba, vagy dimenzióba, vagy csak lejárat a mélybe? Remélte, hogy hamarosan megtudja.
Folyt. köv.
|
|
|
- szeptember 24 2010 19:06:51
remek ez a sci-fi. Irigylem a fantáziádat és csodálom a párbeszédeidet. Lekörözöd az angolokat
gratulálok szeretettel mamuszka |
- szeptember 25 2010 07:14:01
hű, de tetszik... |
- szeptember 25 2010 14:15:40
Kedves Mamuszka, Mist, Mse, köszönöm, hogy olvastátok.
Sajnos nem igazán jó a fantáziám, ez a történet ugyan scifi, egy pályázatra írtam, de valahol igaza volt Torma Zsuzsának, amikor úgy vélte, hogy ez is álom novella. Mert néhány részletet valóban az álmaimból vettem, bár nem álmot írtam le, csak beleépítettem.
Jön a folytatás... |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. május 13. hétfő,
Szervác, Imola napja van.
Holnap Bonifác napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
