|
 Vendég: 17
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,217
|
|
Gy.
54.
- Van valami terve, hadnagy?
- Van – válaszolta olyan határozott hangon, mint még eddig sosem. – Körbejárjuk ezt az átkozott piramist, hátha valahol ráakadunk a többiekre. Aztán pedig lelépünk. – Amikor elhaladtunk Jim Carver letakart holtteste mellett, a professzor egy pillanatra megállt, és keresztet vetett.
- A legjobb barátom volt – súgta az éppen mellette megálló Maxnak.
- Ne aggódjon, professzor. A bűnösök előbb vagy utóbb, mind megbűnhődnek – mondta fejkendős-Max, és ezzel én is egyet értettem. Legalábbis reménykedtem benne, hogy igaza lesz.
- Most merre tovább? – Néztem a hadnagyra, amikor visszaérkeztünk az útelágazáshoz a Nagy Galériában.
- Talán a legtetején kellene kezdeni – mondta. – A király kamrájában. Ott még úgysem jártunk.
- Épp javasolni akartam – bólintottam.
- Na igen. Talán ott is lesz egy rejtett ajtó, amin áteshet. – Nem vettem fel a gúnyos megjegyzést. Valahogy a szívemhez nőtt ez az ember. Pár méterre voltunk csak az úti céltól, amikor a hadnagy fülelni kezdett, majd lelassította lépteit, aztán pedig megállt. Én is hallottam a nyögésszerű hangokat. A hadnagy intett Halefnek, hogy menjen utána, aztán elővette időközben eltett fegyverét. A sovány rendőr ugyanígy tett, s a falhoz lapulva követte főnökét.
Én meg a többiek a helyünkön maradtunk, és feszülten figyeltük, ahogy a hadnagy elmutogat háromig az atlétásnak, majd egyszerre ellépnek a faltól, a bentiekre szegezve fegyverüket. Pánikra azonban nem volt ok-akkor még.
A két rendőr, ahogy meglátta a célpontját, rögtön leeresztette a fegyverét, majd határozottan besétált a király kamrájába. Megkönnyebbülten követtük őket. Mindannyian ott voltak, hiánytalanul, Sarah, Maggie és John Zippel is. Épp akkor kászálódtak fel a földről.
- Sarah, jól vagy? – Kérdeztem aggódva. Sarah bólintott, s még egy halvány mosolyt is elengedett.
- Apa! – Kiáltotta Maggie Reeves, és megölelte az öreget. Igazán szívszorító látvány volt. - Valaki leütött...
- Ki tette ezt veletek, Maggie? – A lány ekkor megváltozott arccal az apja mögé nézett, s remegő kézzel mutatott oda. Amikor megfordultam, hogy lássam, mitől sápadt halálra mindenki, egy rongyos, szakadozott pólyába tekert alakot láttam meg. Szemei sötéten villantak elő a fejét is beburkoló koszos anyagból. Csúcsos koponyája viszont kilátszott belőle, összeaszalódott állkapcsáról már régen levált a fásli, fogait szorosan összezárva tartotta. Nem akartam hinni a szememnek, de mégis kénytelen voltam. Azonnal ráismertem.
- Mmmúmiaaa… – nyüszítette Stephenson, menedéket keresve a kövér rendőr mögött. A hadnagy és a két rendőr rászegezték fegyvereiket, Celia és Sam pedig szinte egyszerre irányították felé túlélőkésüket. – Lőjön már! – Sziszegte a fogai közül Stephenson a kövér rendőr fülébe, mintha nem akarta volna, hogy a múmia is hallja. Mustafa kissé elbizonytalanodva biztosította ki fegyverét.
- Nem azt mondta, hogy nem fog rajta a golyó? – Súgta óvatosan hátra. Talán ő is épp arra gondolt, amire Stephenson is. Ha a múmia meghallja őket, iszonyatos bőgéssel fog nekik rontani.
- Ki a fenét érdekel az most? Lőjön!
- Várjon! – Szóltam rá. A kövér rendőr idegesen pislogott a hadnagyra, aki viszont rám sandított, de csak egy pillanatra véve le a szemét a gonosz tekintetű lényről. Ebben a pillanatban úgy éreztem, nekem kell megoldást találnom a helyzetre. Nyeltem egy nagyot, aztán egy lépéssel közelebb merészkedtem, öt méterre csökkentve így a távolságot köztem és közte.
Óegyiptomi nyelven szólítottam meg.
- Mit akarsz, Aton kegyeltje? – Tettem fel a számomra legésszerűbbnek tűnő kérdést. De a múmia szótlan, mozdulatlan maradt. Csak bámult rám sötéten csillogó szemeivel. Átfutott az agyamon, hogy talán nem is érti, amit mondok, ezért óvatos mozdulatokkal levettem a hátitáskámat, majd belenyúltam. Úgy látszott, felkeltette az érdeklődését, mert helyettem a táskára tekintett. Kitapogattam az egyik aranyláncot, -mivel levenni nem mertem a szemem a múmiáról- és előhúztam. Abban a pillanatban, ahogy a múmia szeme elé került a gyöngyházfényű amulett, mély hangon felhördült, aztán elindult felém, kezét előre nyújtva.
- Nagyon kérem, ne csinálja – hallottam a hátam mögül Sam Thorson feszült hangját, de én már nem törődtem senkivel, csak a múmiával. Hirtelen úgy éreztem, mintha már nem is félnék tőle. Sőt, mintha kezdett volna baráti lenni közöttünk a hangulat. Ismeretlen érzések szálltak meg, majd halk duruzsolást hallottam. Csak amikor már elhangzott néhány mondat, akkor jöttem rá, hogy ez a duruzsolás belőlem jön, az én számból. Egy ismeretlen, mégis ismerős nyelven; a hozzám közeledő pólyába tekert élőhalott pedig tökéletesen érti is azt.
A következő pillanatban csak ennyit hallottam: – Neee! – Aztán egy hatalmas lökést éreztem, s hirtelen vakító fényesség zúdult a szemembe, amely felemésztette a körülöttem lévő világot.
Csak lassan tértem magamhoz. A fejem úgy zúgott, mintha legalább három gyorsvonat közlekedne benne egyszerre. Lassan visszatért a külvilág képe, aggódó arcok sokasága vett körül. Valaki segített felülni, és határozottan, de azért óvatosan a falnak támasztotta a hátamat.
- Mi történt? – Ennyit tudtam csak kipréselni magamból. Szédültem, és nehezen kaptam levegőt.
- Elájultál – válaszolta egy barátságos hang.
- Kösz, Sarah. Hol vagyunk? – Kérdeztem, ám a kérdés feleslegessé vált, ahogy körülnéztem. Még mindig a királyi sírkamrában voltunk. – Hol a múmia?
- Elmenekült – válaszolta most a professzor.
- Talán Sam üvöltésétől ijedt be – kuncogott Max. Úgy látszott őt nem kavarta fel annyira ez a találkozás, mint engem vagy a többieket. Vagy talán csak így próbálta elhessegetni a félelmét.
|
|
|
- szeptember 25 2010 16:12:08
Izgalmas, jól megírt történet, még ha csak részletek is, továbbgondolós...
Tetszett. 
Szeretettel. Léna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. október 21. kedd,
Orsolya napja van.
Holnap Előd napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
