|
 Vendég: 106
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Ez természetesen A lift 1. és A lift 2. befejezése.
3.
Amint elváltam Mr.Edwardtól, az öreg portástól, talán az utcai forgalom miatt eszméltem fel arra, hogy odabent valójában semmit sem intéztem. Miután majdnem odavesztem egy igen különös lift-kaland során, most éppolyan munkanélküli hajóorvos vagyok, mint amikor a Hajózási Társasághoz igyekezve beléptem a szállodába. Már az az emelet sem létezik. Megint eszembe jutott, hogy milyen lehetett volna a hajózásiak arca, amikor meglátnak, mert megint csak a hajójuk süllyedt el, de én élek. És akkor döbbentem rá, hogy valami megint történt az id?vel, hiszen tényleg: mi lett az én sorsom a hajó elsüllyedése után? És melyik hajó elsüllyedése után? Én pedig itt vagyok! Családomra gondoltam, s ez megint visszaterelte figyelmemet arra, hogy nincs munkám... A szálloda-menedzser szerint a hajózásiak még 1942-ben elköltöztek t?lük a bombatalálat miatt. Ha elköltöztek, valahol lenniük kell, hiszen milyen jó is lenne látni az arcukat... Na, de persze 1942...
A hotellel szembeni parkhoz ballagtam és leültem a legközelebbi padra. Most megint és ténylegesen öregnek éreztem magam. Fáradt voltam. Valahogyan éveket, mi több, évezredeket éreztem a vállamra nehezedni. Hol jártam én utoljára? Honnan jövök, hol voltam azel?tt, amikor munkát keresni léptem be a mögöttem álló hófehér épületbe? Istenenem, hiszen emlékezetemben nem jutottam távolabb, mint hogy munkát kellett keresnem. Meg is próbáltam. Azután következett élményem a liftben... De mi volt el?tte? Ha csak egy órányira is vissza tudnék emlékezni... Megvan: Semmiféle elsüllyedés nem volt. Viszont ezalkalommal is egy teherhajó dühös matrózai lökdöstek a kapitányhoz, az meg potyautasnak gondolván átadott a kikötõi rend?rségnek.
Rend?rségen voltam? Megint?
Tényleg nevetséges. Ezentúl ebb?l élek majd, hogy néha elrabolnak a világ legrendesebb teremtményei? És úgy, hogy még fizetnek is érte. Teszik ezt abban a hiszemben, hogy ha majd a náluk tapasztaltakat az emberiség elé tárom, attól az egész történelmünk egy új, egy jobb fordulatot vesz. Nahát... és hogyan kerültem a teherhajóra? Persze, a szokásos módon: felh?k s amikor már szilárd talajt éreztem a lábom alatt, elengedtem a kötéllétrát...
Zavart a közlekedés zaja, beljebb költöztem a parkba s egy másik padra ültem le. Már hullottak a levelek, ami eszembe juttatta, hogy kissé melegebben is öltözhettem volna. Nekem azonban ez a ruha volt mindenem, amit éppen viseltem: sötétkék hajóorvosi egyenruha.
Negyvenöt! Igen, ? kellett hogy legyen. Most is!
Eszembe jutott a kis üvegkristály a liftben széttört tükörb?l és gyorsan, de nagyon óvatosan el?vettem. Arra gondoltam, hogy ki vagy mi hatalmaz föl engem láthatni a Mindent, hogy úgy használjam ezt a drágaságot, mint valami varázslatos kaleidoszkópot. Szinte vallásos áhitat fogott el. Vallásos? Az az ember, az az Öreg, aki el?ször mutatta meg nekem azt, amit most tetszésem szerint nézegethetek, nem lehetett maga az...Egyetlen. Én, a kis földi ember, mivel érdemeltem volna ki ekkora kiváltságot? Megborzongtam. Nem tudom, hogy a h?vös, nedves leveg?t?l-e, vagy a gondolattól. Arra gondoltam, hogy talán nem kellene visszaélnem ezzel a páratlan lehet?séggel. Nem a szórakoztatásomra adta kezembe a sors ezt a csodálatos kis ablakot, amely egyenesen a Teret és Id?t engedi szemlélni. Gyorsan zsebembe dugtam, de a markomban tartottam.
Valójában azonban ez a borsónyi üvegszemcse tartott fogva engem. Melegség járta át szívem tájékát. Megszorítottam az üvegszemcsét.
Sötétség vett körül. Azután a nagy sötétség közepén kissé elszórtan vattatépésekhez hasonló csillagrendszerek ködgomolyai fehérlettek. Roppant energiák áradtak fel?lük. Egy id? után már jobban felfogtam, hogy az a hatalmas sötétség, amely körülvette ezeket, felfogható látvány, de nem ember, nem isten, nem valami, amely szerepel a szókincseink között, de valami olyan, valami olyan Egy, amely mélységes békességet sugároz s mégis tiszteletet parancsol. És a csillagrendszerek ott fehérlettek az ölén. Az volt a benyomásom, hogy ebb?l a nagy fekete háttérb?l egyértelm? szeretet áradt a fehérl? világokra. Tudtam, hogy a vattatépések között megszokott útján keringenek az LLX, az LKX, a Föld, a Hold és még sok-sok bolygó, s az azokon él?-dolgozó gondolkodó lények esze egyre azon jár, minek nevezze azt, aki-ami azt a sok világot összetartja. Isten, Törvény, Gondolat? Én most láttam, de mégsem tudtam megformálni a szót, amely talán egész életünknek új alapot, új tápláló gyökeret adhatna, s nyomban halomra dobhatnánk mindent, ami ártó, veszélyes és tudásnak vélt borzalom. Tudom, hogy el?bb-utóbb belebetegszem abba, hogy látom az Urat, látom a Törvényt, a Mindenek Alapját, ugyanakkor képtelen vagyok rá, hogy felébredve egy-egy ilyen különös álomból leírjam, elmondjam mindenkinek, amit tudva tudok, azt, amit láttam, láttam, láttam.
Amikor szemem kinyílt, olyan picinek éreztem magam, mint egy elmorzsolt porszem. Piciny voltam, jelentéktelen: ember voltam, aki munkát keres, megélhetést, talán kalandot...
Elengedtem az üvegszemcsét. Annyira szoríthattam, hogy a kezem szinte görcsöt kapott. Megtornáztattam ujjaimat, s akkor vettem észre, hogy nagyujjam és mutatóujjam vérzik. Vérzett, de nem volt okom megtörölni, eltüntetni, eltitkolni, mintha feledni akarnám azt, amit éppen átéltem. Néztem. Elmerengve néztem. S akkor legnagyobb csodálatomra apró piros gömbök formájában lassan, egészen meseszer?en lassan kezdtek elszállni, ellebegni pontosan úgy, ahogyan a liftb?l megismert hajóorvos teste vált apró porszemekké. A seb azonban mindkét ujjamon megmaradt. És ez nekem akkora boldogság, hogy azóta is: naponta többször ránézek és igazán remélem, hogy eme apró sebecskék nyoma megmarad ameddig csak élek.
vége
2007. Göteborg.
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
