|
 Vendég: 106
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Részlet...
Gy.
A szibótok elmentek, az emberek pedig ismét a büfé kocsiban gyűltek össze, és a kezdeti csönd után egymás szavába vágva beszéltek, hogy kik legyenek azok, akik majd itt maradnak.
Többen is felajánlották, hogy ők maradnak, mert ha így segíthetnek a többieken, akkor ezt az áldozatot meg fogják hozni. Frédi ekkor elmondta, hogy mit mondott a szibót tudósok vezetője.
- Fontos, hogy aki így dönt, az önszántából tegye. Kérem, hogy mindenki jól gondolja át, mert ha itt marad, akkor nem lesz többé lehetősége arra, hogy lássa azt a kort, amiben élt, hogy újra lássa a családját, a barátait. Nem végezheti azt a munkát, amit ott végzett. Nem lesz meg az a civilizációs kényelem, amihez hozzászoktak a 21. században. Eleinte egyedül lesz egy ismeretlen korban, társadalomban, és nem tudja majd, hogy kiben bízhat, hogyan alakul az élete. Az viszont igaz, hogy aki ezt az áldozatot meghozza, az hős lesz a többiek szemében, és mindenki tudni fogja, hogy önfeláldozása nem volt hiábavaló. Most eszembe jutott egy Tatiosz idézet, amit megosztok veletek is, ez is segíthet abban, hogy megfelelően döntsetek.
„Amit adni tudsz, azt add jó szívvel; amit adnak, fogadd megértő kedvességgel; ne kérj, és ne követelj többet. Ha adsz, ne várj hálát érte, mert annak, aki kapta, semmit nem fog érni, és te, aki adtad, keserves árat fizetsz érte.”
Mondandója végeztével Frédi Szerénára, majd Mariannra nézett. Látta, hogy őket is nagyon foglalkoztatja ez a döntés. A gyerekek még nem jöhettek itt számításba, és öt embert leszámítva – köztük saját magát is – a felnőttek is azt mondták, hogy bár ők átérzik ennek a döntésnek a fontosságát, azonban nekik muszáj visszamenniük. Mariann, Szeréna, jó maga és egy pici vörös nő, Vera, valamint Béla döntött úgy, hogy ők vállalják azt, hogy itt maradnak. Erre talán Frédi nem is gondolt, hogy lehet, hogy mégsem neki kell itt maradnia, hiszen vannak jelentkezők.
Mariann a többiek arcát fürkészte. Ő már akkor meghozta a döntését, amikor a zöld szobában ültek Garuddal és a szibót tudósokkal. Valami azt súgta neki, hogy itt kell maradnia! Két éve vált el, azóta éppen az új életét alakítja, gyermekei már felnőttek, a saját útjukat járják. Biztosan fogják majd hiányolni, azonban neki most akkor is itt kell maradnia.
- Én szeretnék az egyik lenni! Kérlek, fogadjátok el a döntésemet, mert ez olyan mélyről jön, és annyira megérintett sok minden, hogy most már biztosan tudom, hogy itt van valami feladatom! Egy kérésem lenne majd hozzátok, hogy a gyerekeimnek elvigyetek egy levelet, ők majd tudni fogják, hogyan intézzék a dolgaimat. – közölte döntését a többiekkel.
Mindenki elfogadta a döntését, és könnyes szemmel ölelték meg őt sokan. Még négyen voltak, akik vállalták volna azt, hogy itt maradnak.
- Én szívesen vállalom, hogy maradok, mert nem vár otthon senki, és nem is hiányoznék senkinek. – mondta Béla. – Az azonban igaz, hogy nem gondoltam még át igazából, hogy mihez fogok itt kezdeni. Nagyon kényelmes ember vagyok, s nem biztos, hogy kibírnám az itteni körülményeket. Nincs televízió, nincs hűtő, nincs áram, nincs semmi olyan, ami nélkül én már el sem tudom képzelni az életemet. Ezért ha van valaki, aki úgy érez, mint Mariann, akkor én is inkább visszamennék.
Döntését elfogadták, majd Vera is hasonlókat mondott és Béla mellé állva ő is visszalépett. Szeréna a párra nézett, és látta rajtuk, hogy bár itt találkoztak, de az életük a továbbiakban összefonódik majd. Frédire nézett, s elképzelte, hogy ezzel a kedves pasival neki is kialakulhatott volna valami, azonban már tudta, hogy ez nem fog megvalósulni, mert vagy ő, vagy saját maga fog itt maradni, és nem fognak többé találkozni.
Ugyan ez járt Frédi fejében is. Már akkor vonzódott Szerénához, amikor a kabinba belépett. Életük egy olyan kalandja, ami nemcsak a hormonjaikat mozgatta meg, de a lelkük is kapcsolódott, ezt érzik mind a ketten, azonban a sors nem ad nekik közös utat a hátralévő életükben.
- Bocsássatok meg egy kicsit, de szeretnék Szerénával egy kicsit négyszemközt beszélni. Nemsokára visszajövünk, és egyikünk döntése az lesz, hogy maradni fog. – mondta Frédi a többieknek, majd Szerénával hátra mentek egy üres vagonba.
- Tudod, nagyon megkedveltelek Szeréna, és sajnos úgy alakult, hogy az, ami mindkettőnkben beindult, már nem tud kiteljesedni egy közös életben.
- Én is így érzek Frédi.
Kedvesen rámosolygott a férfira és forrón megölelte. A meghitt együttlét alatt mindkettőjükben megfogalmazódott, hogy bármelyikük is marad a múltban, mindenképpen sokat veszítenek, hiszen valószínűleg boldog jövőjük lehetett volna együtt. S milyen jó lett volna, ha együtt maradhattak volna, akár itt, akár a jelenükben. Viszont mind a ketten átérezték, hogy Mariannak valamiért valóban itt kell maradnia, tehát csak egyikőjük maradhat, hogy az egyensúly fennmaradjon az energiában.
- Szeréna! Szeretnék én maradni. Tudom, hogy te is vállalnád ezt a döntést, azonban én is olyasmit érzek, mint amit Mariann. Garud ugyan elmondta, hogy nem akar befolyásolni bennünket, de mégis tudatta velem, hogy rám számítanak. Az én életem az utazás, a felfedezés. Talán a szibótok segítségével én is pillanatok alatt eljutok majd nagyon sok helyre, még akkor is, ha ez itt, a múltban történik. Meg fogom írni az utazásaim történetét, majd keresd meg ezeket az írásokat, valahogyan biztosan kitalálom, hogyan tudom, úgy megírni, hogy az hat évszázadon át fennmaradjon majd. S azt is tudom kedves, hogy megérted a döntésemet, és hogy ha majd visszamész, a művészetedben fogod majd megjeleníteni ezeket az eseményeket, és ez is fennmarad majd az utókornak, és még jobban meg fogod érteni annak a festőnek, Boschnak a munkáit is.
- Éreztem, hogy így lesz. El kell fogadni, hogy a sors most így alakítja az életünket, de sosem foglak elfelejteni, ezt megígérem!
Ismét megölelték egymást, majd megfogták egymás kezét, s visszaindultak a többiekhez.
- Én maradok. – közölte a döntését Frédi a társaival. – Nem könnyű ez, senkinek sem, mégis úgy érzem, hogy így helyes. Mariann és én itt maradunk, és itt kezdünk majd egy új életet, s bízunk benne, hogy ti valamennyien rendben visszatérek az időtökbe. Most mindenki feküdjön le. Holnap elmegyünk a szibótokhoz, hogy időben végrehajtsuk a kísérletet. Aludjatok jól!
Szeréna és Frédi a kabinjuk felé indultak, amikor Zénó megállította őket.
- Hálás vagyok mindenki nevében Frédi, hogy ezt a döntést meghoztad, biztosan nehéz volt, főképp az, hogy megszakítotok valamit, ami igazán még el sem kezdődött. Minden jót kívánok mind a kettőtöknek!
- Köszönjük. Zénó segítsd majd az embereket, ha visszatértek, mert lehet, hogy nem mindenki tudja megfelelően feldolgozni majd ezt a „kalandot”!
- Úgy lesz! Jó éjszakát!
- Jó éjt! – mondták Szerénával egyszerre.
A kabinba érve bezárták az ajtót, és a beszélgetést, gondolatokat felváltották a tettek. Egyetlen és utolsó éjszakájukon olyan mámorban és boldogságban volt részük, amilyent eddig még nem éltek meg.
Reggel nyolc óra volt, amikor Mariann és Frédi elköszönt a többiektől, és elindult a barlang irányába. Mikor megérkeztek, a szibótok behangolták őket, s az energiaszintjük ezzel jócskán megemelkedett. Megtanították őket, hogyan alkalmazkodjanak a szibótok rezgéséhez, és hamarosan érezték, ahogyan elindul valami vonzás- és taszításérzés körülöttük. Az oltár körül álltak huszonöt szibóttal, velük együtt voltak összesen huszonheten.
- Akárcsak a falfestményen. A huszonhét biztosan fontos lehet itt, de lesz még időm ezt megérteni! – gondolta Mariann.
A körön belül az oltárnál egyre emelkedett az energia szintje, ami már olyan erős volt, hogy szinte látni is lehetett. A vonat mellett eközben két szibót beszélt a többi emberrel, és utasította őket, hogy mindenki menjen arra a helyre a szerelvényen, ahol épp tartózkodott, amikor ideérkeztek.
- Kérem, várjanak, segítsenek! – kiabálta Szeréna. - Itt vannak az itt maradó emberek csomagjai, kérjük, hogy juttassák el nekik!
Elkezdte a vonatról leadogatni Mariann és Frédi csomagjait, amit a szibótok a vonattól száz méterre helyeztek el, majd egyikük a mozdony bal oldalára, a másik pedig a jobb oldalára állt és az ég felé tartották vékony karjaikat.
Az emberek pedig kíváncsian ültek a helyükön, a mozdonyvezető pedig éppen elöl nézett ki a mozdony ablakán, amikor homokvihar támadt és vakító fényesség. A masiniszta gázt adott, és maga elé képzelte, hogy ott vannak a sínek a vonat alatt. Nem sokkal később boldogan hallgatta a szerelvény zakatolását, és hosszú vonatfüttyöt eresztett meg, melyet a közeli dombok is visszavertek, szinte minden oldalról ezt lehetettel hallani.
Mariann és Frédi pedig még mindig az energiamező körül ült, Frédi Szerénára gondolt, és ismét ott zakatolt a fejében az el-visz-lek, sze-ret-lek.
A végét még lehet, hogy átírom, vagy folytatom, mert anno a korlátozott leütés miatt kellett befejeznem...
|
|
|
- szeptember 29 2010 11:58:36
Kedves Léna!
Nagyon érdekes kérdéseket vetettél fel. Írásod továbbgondolkodásra késztet. Várom a folytatást, és sajnálom Szerénáékat. Sajnos a történelem során előfordultak ilyen kényszer elválások. Nem ismeretlen, de sajnálatos fogalom.
Szeretettel: Tara. |
- szeptember 29 2010 14:12:13
Kedves Léna!
Szomorúan vettem tudomásul a befejezést.
Ez a bekezdés nekem azt súgja, mintha Te Magad lennél a szereplő helyében:
"Mariann a többiek arcát fürkészte. Ő már akkor meghozta a döntését, amikor a zöld szobában ültek Garuddal és a szibót tudósokkal. Valami azt súgta neki, hogy itt kell maradnia! Két éve vált el, azóta éppen az új életét alakítja, gyermekei már felnőttek, a saját útjukat járják. Biztosan fogják majd hiányolni, azonban neki most akkor is itt kell maradnia. "
Te is döntöttél, egy új világot, új életet választottál Magadnak, s talán éppen ez adta az "ötletet" és az ihletet a történeted megírásához.
Szerencsére, Te a saját sorsodat úgy irányíthattad, ahogy szeretted volna.S remélem, azóta sem bántad meg a döntésedet.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- szeptember 29 2010 15:26:08
Kedves Tara, köszönöm, hogy olvastál. A történetnek szomorúan kellett végződnie, mert az önfeláldozásról, hősiességről kellett, hogy szóljon.
Kedves Zsuzsanna, nekem eddig meg se fordult a fejemben, nem szembesültem vele, hogy a Mariann-t talán magamról formáltam, lehet, sőt... a tapasztalataimból, saját életemből szoktam belecsempészni dolgokat.
Ezt a novellát egy pályázatra írtam, de úgy belelendültem, hogy túlléptem a megadott karaktert, így értelme sem volt beküldeni, a végét, úgy érzem, hogy összecsaptam, kicsit talán még tragikusabbra kellett volna formálni. Sietve küldtem el a pályázatra, bár tudtam, hogy formailag kizártam magam, hiszen hosszabb lett, mint lehetett volna...ám csak elküldtem.
Igen, én is nagyot döntöttem, s bár nem a múltba mentem vissza, de teljesen mást irányt adtam az életemnek. S nem bántam meg, bármilyen nehéz is olykor...
Köszönöm, hogy itt jártatok.
Szeretettel. Léna |
- október 01 2010 20:12:27
Az ember nem tud elszakadni a főhősétől, adja az élményeit érzéseit mikor felépíti a jellemrajzát.Érdekes volt ez a fantasztikus történet.. mondhatnám sci-fi... valós szenvedélyekkel és kudarcokkal.
Végig vártam... Jó ez a befejezés Léna.. nekem tetszik! Néha visszavonhatatlanul megtörténnek velünk az események és meg éljük a magunk időutazását. Barátsággal ölellek Eta |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
