|
 Vendég: 39
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
Nem nagy mü, de mentségemre szolgáljon, hogy nem igazán szoktam novellát írni:)
A nyugodni készül? Nap utolsó sugarai két törékeny alakot vontak halvány fényburokba az Orosz-hátság ritkás sztyeppjén. Sietni látszottak, valamelyik közeli város küls? telepére igyekeztek hazafelé munkaszolgálatról.
Mióta 1 évvel ezel?tt kitört a háború, nem volt benne semmi meglep?, ha 16-17 éves lányok kolhozokban és tránákban dolgoztak egész nap; szép lassan megtanulták valamennyi fegyvernemet, katonai rangot, felismerték a szovjet gépeket, hallás után megkülönböztették a német kisrepül?ket és bombázókat.
Már nem ijedtek meg, mikor éjszaka légi riadóra ébredtek, hozzászoktak a távoli bombázás mindent megremegtet?, mély dübörgéséhez.
A lányok- egyid?snek t?ntek - szaporán szedték a lábukat.
-Tatja - szólalt meg az egyik határozott, cseng? hangon- mit gondolsz, mikor fog véget érni a háború?
-Nem tudom - felelte amaz.
-Nem félsz, - folytatta Szasa, miközben barna hajfonatait lazán hátradobta- hogy talán sosem ér véget?
Tatja komoran hallgatott. Szemét, amely egy nagy, fekete bogárra hasonlított, ahogy nyugtalanul mozgott világos arcán, szeretettel barátn?jére csüggesztette.
-Nem félek sem kevésbé, sem jobban, mint te.
Némámentek tovább. A csillagok nemsokára felderengtek, a Hold mint kiolthatatlan éji lámpás világította meg el?ttük a f?zfabokrokkal szegélyezett utat.
-Mindjárt otthon leszünk-mondta Szasa, mikor hirtelen sivító motorhangot hallottak délnyugat fel?l. Rémülten néztek az égre; abban a pillanatban felt?nt néhány légibombázó, egyenesen városuk felé tartva.
Megtorpantak.
-Istenem- dadogta Szasa - most mi lesz?
-Nem mehetünk oda.- suttogta alig érthet?en Tatja, aki ugyanúgy reszketett a félelemt?l, mint barátn?je. - Gyere - kapott aztán észbe - bújjunk egy f?zfabokor alá, nehogy észrevegyenek, ha újra erre jönnek.
Pár perccel kés?bb felhangzott az els? robaj, sort?zek, bombák hangja, mergremegtetve a zöld faleveleket a lányok feje körül.
-Mi lehet most a mamával és papával? - kérdezte halkan Szasa magától, mintha ebben látná a vígasztalást. Lopva Tatjára tekintett és meglátva sápadt arcát, rájött,hogy ? is ugyanezen gondolkodik.
A szívszorító zaj nem akart megsz?nni, éles fények villantak a város fel?l.
Szasa nem bírt tovább gondolataival, megindulva felkiáltott:
-Emlékszel...- majd suttogva folytatta- emlékszel Tatja, mikor kicsik voltunk, 5 évesek lehettünk, és elcsavarogtunk Nataljával, el teljesen a tóig, aztán haza sem mentünk estig? Csak játszottunk, a vízben, csodáltuk a törékeny finomságát minden cseppnek, és akkor azt hittük, hogy mindig ilyen lesz a világ, a cseppek elpárolognak, felh?vé válnak,
és visszaesnek ugyanabba a tóba. Hogy megharagudott rám a mama, és papa meg is büntetett, de mi nem bántuk.
Emlékszel?
Tatja szótlanul bólintott.
-És az ég milyen kék volt! Nem is foglalkoztunk vele, hisz mindig kék, nyáron is, télen is, csak a virágok és fák változnak.
Te tudod miért kék az ége? Vagy mit?l aranylik a búza? Én nem tudom. Nem érdekelt. De most már igen, most már érdekel!
Miért kék az ég, Tatja? Felelj, ha érted ezt!
-Nem tudom - válaszolta a lány.Szemében könnyek csillogtak, lassan rár?sen folytak le arcán.
-Persze, hogy nem. - nevetett Szasa szinte hisztérikusan. Fél percig zihált, kifárasztotta az idegesség és aggodalom.
-Nem vagyok fél?s, megyek harcolni ha kell, akár két kézzel, fegyver nélkül is szembeszállok a német csapatokkal, ha vakmer?ség is...sokszor láttál engem sírni? Nem, ugye? Nem féltem.
De mikor legutóbb hazajött Nyikolaj a frontról - csak egy hétre, ám én ennek is örültem - és jött a többi városból való is, Szergej, Valko és Federicsék; mi éppen a tónál voltunk akkor is, a drága tavunknál...emlékszel?
Aztán egy egész csapat jött. Átvonulnak, mondták. Akkor megfájdult a szívem. Csak néztük a sebesülteket, a katonákat, kísértük ?ket, velük mentek a mieink is; és nem néztek a szemünkbe.
Szégyelték magukat, halálosan, kimodhatatlanul szégyellték, mert ?k sem hittek abban, hogy egyszer gy?zhetünkm hogy ?k még visszatérhetnek. Ezért vonultak lesütött tekintettel: nem mertek a szemünkbe nézni! Érted?
A tóig követtük ?ket, tovább nem engedtek. ÉS alig bírtam visszatartani a sírásomat - Szasa szeme fényesen csillogott, sarkában könny ült. - Most félek és sírok. Szeretném tudni, miért kék az ége, mert lehet, hogy többé nem látom; akarom ismerni a tavunk minden titkát, mert lehet, hogy idén láttunk rajta utoljára tündérliliomot. Miért válik minden olyan fontossá, ha elveszíthetjük ?ket?
A két lány egymásra borulva zokogott, megsz?nt körülöttük a világ, a zaj a robbanások, csak ketten voltak, és a Félelem.
Minden könnycseppel a következ? órát síratták, mikor a bombázó gépek feladatukat végezve, dics?ségesen elszállnak, ?k pedig begyalogolnak a városba.
Mert tudták, hogy lesz mit síratni. |
|
|
- január 15 2008 09:37:03
Nos kedves, elolvastam Többször is. A m? szerintem remek, jó a történeted, bár mindig megakadtam egy ponton... mégpedig itt "Szemét, amely egy nagy, fekete bogárra hasonlított" ez nagyon kiüt... én szemeit írtam volna tudod, többes számban Bocs a kukacoskodásért
Ügyes vagy
Szeretettel: Zoli ( a fater a csak fater ) |
- január 15 2008 15:31:16
Nem, köszönöm a kukackodást, mert igazad van
Hisz nem küklopsznak szántam szegény lányt |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
