|
 Vendég: 50
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
Három, önmagában is megbocsáthatatlan történés egyetlen megbocsátásba zárva...
Megbocsáthatatlan
Aida Richards ezen a napon is korán ébredt. Mostanában keveset aludt és álma sem volt zavartalan. Felkelt az ágyból és körülnézett. Földszinti, apró szobácskája ablakán a leengedett redõn keresztül még nem lopták be magukat a reggeli nap vöröses-narancsfényben pompázó ásításai. Csupán az utcai lámpa pislogott álmosan a szürkületben. Aida nem kapcsolt villanyt, szemei teljesen megszokták a sötétet. Talpa rásimult a hideg fapadló felszínére, lábai maguktól vonszolták a fürdõszoba felé. Belökte a fehér ajtót, majd megszokott mozdulattal nyúlt a kapcsoló felé. Hirtelen fény támadt körülötte és szembesülnie kellett tükörképével. Hosszú, szõke haja lágyan omlott fehér vállaira, ahogy a mosdó fölé hajolt. Hatalmas, zöld szemei szinte világítottak, amikor megcsillant bennük a neon fehér fénye. Mégis elégedetlenül nézte magát. Szomorúan nyugtázta, hogy sokat fogyott az utóbbi idõben és mintha napról napra egyre sápadtabb lett volna, de nem érezte magát betegnek. Alapos készülõdés után visszabotorkált a hálószobába. Andrew még mindig mélyen aludt. Aida mellé ült és hosszan nézte õt. Négy évvel volt idõsebb nála, a gimnázium elsõ évéig nyúlt vissza kapcsolatuk kezdete. A fiú építészetet tanult de mellette szívesen töltötte szabadidejét kézmûveskedéssel. Akkor költöztek össze, amikor Aida betöltötte a tizennyolcadik életévét. Alig néhány hónapja, de a lány azt érezte, hogy vele szerette volna leélni hátralevõ napjait. Imádta õt, rajongott érte és naiv gyermekként hitte, hogy Andrew is hasonlóan érzett iránta. Merengésébõl egy kósza fénysugár ébresztette, ami ráakadt kitágult pupilláira. Ijedten pillantott az órájára, de még idõben volt. Közelebb hajolt a fiúhoz és adott egy apró csókot a homlokára. Csendesen próbált mozogni, nehogy megzavarja szerelmét.
• Lehet éppen rólunk álmodik – mosolyodott el félhangos gondolatán.
A következõ pillanatban azonban megszédült és véletlenül leverte Andrew legkedvesebb emlékét. Édesapja legelsõ szobrát, amit még gyerekként készített. Igaz, hogy elég csúnyácska volt de rajta díszelgett példaképe aláírása, Henry Moore-é. A szobrász abban az évben halt meg, amikor õ született. Éppen ezért nagyon nagy becsben tartotta. Sosem ismerte volna be, de jobban szerette Aidánál is ezt az ajándékot. A nagy csörömpölésre viszont õ is felébredt. Ahogy kinyitotta a szemeit, megpillantotta a földön fekvõ lányt:
• Jól vagy? – vetette oda neki anélkül, hogy felkelt volna.
• Igen, azt hiszem igen, csak megszéd…
• Mit tettél? – vágott hevesen közbe – nem tudtál volna jobban vigyázni? – ugrott ki az ágyból – most nézd meg! Összetörted! – szedegette tenyerébe a cserepeket.
• Megszédültem – sütötte le a szemeit a lány szomorúan.
• Persze, még el is hiszem! Sosem tetszett neked!
• Nem volt szándékos – kezdtek potyogni a könnyei – tényleg megszédültem. Ne haragudj rám.
• Ezt most nem fogod ilyen könnyen elintézni – szórtak szikrákat Andrew szemei – tudod nagyon jól, hogy mennyit jelentett számomra ez a szobor!
• De én… tényleg nem volt szándé…
• Menj! – mondta halkan.
• De én…
• Nem hallottad?! Menj már! – kiáltotta.
Aida könnyzáporban úszva hagyta ott Andrewt a szobában. Alig tudta elhinni, hogy õ szinte ájultan feküdt a földön, a fiút mégis az érdekelte, hogy összetört a szobor. Más számára megbocsáthatatlan lett volna Andrew hozzáállása, õ mégis elnézte neki. Elvégre egy nagyon fontos dolgot tett tönkre, még ha önhibáján kívül is de az õ lelkén száradt. Habár alig volt ereje, lábai tovább vitték a kanyargós, sötét utcácskákon, amelyek távolról sem hasonlítottak London pompás központjához. Szándékosan mindig elkerülte a forgatagot, inkább sétálgatott végig a város eldugott részein. Az idõjárás most híven tükrözte lelkiállapotát. A csípõs szél és a szemerkélõ , hideg esõcseppek szinte égették testét. Belülrõl pedig a szomorúság mardosta. Nem tudta elhinni, hogy mindez vele történt meg, hogy egy szobor fontosabb lett nála… egy ócska szobor.
Ezen a napon is elfáradt, mire beért a fõiskolára. Pedig ereje teljében kellett volna lennie, hiszen alig lépte át a felnõttkor küszöbét. A borongós idõ ellenére könnyesen volt öltözve, még meleg sálját is leengedte vállaira, hogy ne szorítsa a torkát. A fagyos szélben puha bõre teljesen ki volt szolgáltatva az idõjárás szeszélyeinek. Csupán fél órányira lakott az egyetem épületétõl, de mire beért a campusba alig kapott levegõt. Balszerencséjére a harmadik emeleten volt az órája. Üveges tekintetét a hatalmas, fehér bejárati ajtóra szegezte, majd tenyerébe símítva a kilincset, felsóhajtott. Erõtlen mozdulattal nyitotta ki, úgy érezte, mintha tonnányi teher nehezedett volna hirtelen karjára. Még sosem érezte ezt. Meg volt gyõzõdve, hogy a kimerültség tette vele és persze Andrew furcsa viselkedése. Az utóbbi idõben megváltozott a fiú viselkedése. Õ pedig lassan baktatott felfele a lépcsõkön. Habár tudta, hogy minden lépésével kevesebb maradt az útból, neki mégis úgy tûnt, mintha egyre messzebb került volna a céljától. Kabátja felsõ gombjához ért és óvatosan kigombolta. Hirtelen légszomj kerítette hatalmába, képtelen volt tovább menni. Erõtlenül roskadt le egy hideg lépcsõfokra, miközben egyre vadabbul próbált megszabadulni kabátjától. Levegõ után kapkodott. Kívülrõl asztmás rohamra hasonlított de pár pillanat múlva, már nem érezte annyira rosszul magát. Összeszedte gondolatait, karjára terítette fekete szövetkabátját, kezébe vette táskáját és újult erõvel indult tovább. A harminchármas teremben volt órája. Mire felért már mindenki bent volt, csak a tanárra vártak.
A professzor idõs ember volt. A hétköznapi életben onkológusként dolgozott, az egyik legismertebb szakember volt Londonban. Azonban nem tudott volna lemondani másik nagy szenvedélyérõl sem, az irodalomról. Megszállott volt mindkét szakmájában. A kórházban éppúgy bele tudta élni magát a dolgokba, mint az elõadásokon. Órákig képes volt egyfolytában beszélni két szerelmérõl. Persze, ha valaki átlátott a felszínen, megpillanthatta a meztelen valóságot. Magát az embert. Hatvan év körülinek rebesgettét, de könnyen letagadhatott akár tíz-tizenöt évet is a korából. Elsõ pillantásra is markáns személyiség volt. Megjelenése mindenkiben tiszteletet ébresztett. Kemény arcvonásai csak még komolyabbá, még karizmatikusabbá tették. Középmagas, sportos testfelépítésû férfi volt. Nagyon vigyázott a fizikai erõnlétére. Szerette formában tudni magát. A rossznyelvek azt pletykálták róla, hogy túl a hatodik x-en is vonzották a fiatal, csinos lányok. Évekkel azelõtt néhánnyal szóba is hozták és csak nagy nehezen tudta megmenteni rombadõlni látszó házasságát. Azután viszont kínosan ügyelt arra, nehogy ismét alkalmat adjon a rossz nyelveknek a pletykálkodásra.
Pontban tizenegy órakor lépett be a terembe. Nem hamarabb, nem késõbb… soha. Mindig másodpercre pontosan érkezett. Ezt megkövetelte a hallgatóktól is. Utána már senki sem léphetett be a terembe. Aidának szerencséje volt, hiszen néhány pillanattal elõbb surrant be John Hodgkin professzornál. Az órán a Shakespear korabeli irodalomról tartott egy hihetetlen elõadást. Mindenki tátott szájjal hallgatta, hogy milyen szenvedéllyel, lelkesedéssel beszélt a versekrõl, a színházról és mindenrõl, ami ezzel volt kapcsolatos. Nem is vették észre, milyen gyorsan eltelt a két óra. Csak akkor eszméltek fel, amikor a professzor egy rövid szünet után azt mondta:
• Köszönöm a figyelmüket. A következõ órára az lesz a feladatuk, hogy egy rövid drámával készüljenek. Persze a saját tollukból. A részleteket önökre bízom – kezdte elpakolni a dolgait, majd mikor Aida elballagott elõtte, utánaszólt – Miss Richards, szeretnék önnel négyszemközt néhány szót váltani.
• Professzor úr – ijedt meg egy szemernyit, mert még soha nem beszélgetett a tanárral kettesben – természetesen – mikor kiürült a terem, félénken megkérdezte – mirõl lenne szó?
• Szeretném, ha bejönne hozzám a kórházba egy alapos kivizsgálásra. Nem látom jónak az egészségi állapotát – nyújtotta át neki a névjegyét.
• Prof. dr. John Hodgkin onkológus – olvasta remegõ hangon – onkológus?
• Ne ijedjen meg – próbálta nyugtatni – attól, hogy én onkológus vagyok, ön még nem rákos. Lehet csak vérszegénység, vagy más könnyebb fertõzés. De jöjjön be hozzám, hogy biztosra menjünk. Rendben?
• Igen – bólintott – viszontlátásra.
• Viszontlátásra.
Szomorúan ballagott hazafelé. Egy rossz reggel után, a tanárral lefolytatott beszélgetés nagyon megijesztette. Attól félt a legjobban, hogy Andrew majd nem akar elmenni vele a kivizsgálásra a történtek után. Szabályosan remegett, de nem a hidegtõl, hanem a felgyülemlett fájdalomtól, a rossz érzésektõl. Ugyanazt az utat járta be most is, mint néhány órával elõtte, azonban most sokkal hosszabbnak tûnt számára. Mikor hazaért Andrew már várta. Félve köszönt neki, nem tudta, hogy eloszlott-e már a haragja.
• Szia – nyelt nagyot kínjában Aida.
• Szia.
• Andrew – tartott egy kis szünetet – haragszol még? – kereste a fiú tekintetét.
• Igen… de majd elmúlik – fordította el a fejét.
• Szeretnék valami fontosról beszélni veled.
• Ne most – vette a kabátját és indult az ajtó fele.
• De szükségem lenne rád pénteken – kezdtek ismét könnyek gyûlni a szemeibe – fontos lenne.
• Nekem is fontos volt a szobor – kattintotta el a zárat.
• Kérlek, szükségem van rád – nézett utána értetlenül.
• Jó, jó. Már elõször is megértettem! – csapta be maga mögött az ajtót.
Aida, mint megsebzett madár roskadt le az ágyra, talán szárnyait keresve, talán csak magyarázatot az eseményekre. Gyermeki naivsága, ártatlansága tette különlegessé. Lelkének tisztasága tette mássá, egyedülivé. Õ még meg tudta õrizni magában a lényeget, amit sokan elvesztettek… a jót. Õszintén tudott szenvedni egy olyan ember miatt, aki talán sosem érdemelt egyetlen könnyet sem, talán sosem érdemelte meg õt. Aida viszont még bízott, még hitte, hogyha Andrew visszatér még meg tudják beszélni a dolgokat. Éppen ezért éjfélig várt rá. Könnyeivel együtt virrasztott, mígnem álomba sírta magát. Valamikor kilenc óra körül ébredt a kattanó zárra. Akkor ért haza a fiú.
• Aggódtam érted – lépett mellé és megpróbálta megfogni a kezét.
• Láthatod, hogy semmi bajom sincs! Eressz, le akarok tusolni.
• Andrew, utána szeretnék veled beszélni.
• Jó – zárta rövidre a témát.
Aida fél órát várt arra, hogy a fiú megjelenjen a szobában. Közben idegesen járkált fel s alá, nem tudta, hogy hogyan is kezdjen bele a beszélgetésbe. Mint késõbb kiderült, feleslegesen stresszelt, hiszen Andrewnak mindenre volt válasza. Vizes hajjal, egy törülközõvel a derekán jelent meg az ajtóban. Majd bedobta magát egy karosszékbe.
• Mirõl akartál velem beszélni? – kérdezte foghegyrõl.
• Hát tegnap, amit akartam az az, hogy…
• Igen, az a fontos dolog – vágott ismét a szavaiba.
• Szóval, pénteken szeretném, ha eljönnél velem…
• Nem jó – fojtotta ismét bele a mondatot – tegnap este megbeszéltük Rebekaval, hogy holnap elutazunk Barcelonába a diploma munkánkhoz adatokat gyûjteni. Körülbelül tíz napot maradunk.
• Te és Rebeka? – kerekedtek el a szemei.
• Ugyan kicsim, csak nem vagy féltékeny? – nevetett jóízûen.
• Nem – rázta meg a fejét, nem akarta, hogy tudja, ha már csak ennyit érdemelt tõle, hogy majdnem megfojtotta az idegesség – menj nyugodtan. Bízom benned – pedig bizalomnak már szikráját sem érezte.
• Mégis hova szeretted volna, hogy elkísérjelek? – érdeklõdött megnyugodva, hogy mostmár úgysem kellett menjen.
• Mindegy, már nem fontos – legyintett lemondólag a lány – megoldom magam.
• Jó – mondta majd a szekrény felé indult – akkor nem is volt annyira fontos.
• Nem, nem volt az – sóhajtott mélyet és bement a fürdõszobába.
Megengedte magának a vizet és a kád szélére ülve, elkezdett keservesen zokogni. Bekövetkezett az, amitõl végig rettegett. Két nap alatt összeomlani látszott eddigi tökéletes élete. Már csak a vizsgálatokra várt. Habár sohasem hitt a sorsban, most mégis azt érezte, hogy egy újabb fintort tartogatott számára az élet, talán egy sokkal nagyobbat, sokkal súlyosabbat, mint az eddigiek voltak.
Péntek reggel összepakolt néhány dolgot, hiszen tudta, hogy minden meglesz a kórházban, amire szüksége lett volna, de mégis magával vitt néhány elengedhetetlen kelléket. Nehéz szívvel fordult be a kapun és még nehezebb szívvel baktatott fel az onkológiára. Egyenesen prof. dr. John Hodgkinhoz ment. Nem beszélt rajta kívül senki mással. Rutin teszteket végeztek rajta, semmi különleges kérése nem volt az orvosnak a laboratórium felé, csupán a teljes vérképet kérte és a biokémiát. Délutánba fordult az idõ, amikor Aida szobájában megjelent komor arckifejezéssel az orvos.
• Most nagyon komolyan kell beszélnünk – ült le a lány ágya mellé – jobb lett volna, ha nem egyedül jön – nézett körbe a szobában.
• Semmi baj – mondta remegõ hangon, hiszen hihetetlen rossz érzés kerítette hatalmába – mondja csak nyugodtan doktorúr. Elviselem.
• A vére mikroszkópos vizsgálatánál igen éretlen sejteket, úgynevezett blasztokat találtunk.
• És… és ez mit jelent? – kezdett elhományosodni tekintete.
• Azt, hogy nagyobb lehet a baj, mint azt elõször gondoltam. Ezért csontvelõbiopsziát szeretnék csinálni, hogy teljesen megbizonyosodjak a dolgok felõl.
• Értem. Csak tessék. Nekem már úgyis mindegy.
• Ne mondjon ilyet, nem szabad lecsüggednie! Még semmi sem biztos – pedig már majdnem száz százalékos volt az orvos elõször megalapozatlannak vélt gyanúja.
Prof. dr. John Hodgkin megcsinálta a biopsziát és estére már biztos volt a diagnózis. A legrosszabb, amitõl mindketten tartottak, beigazolódott. Aidának akut mieloid leukémiája volt, elõrehaladott stádiumban. Az orvos már haza sem engedte, azonnal megkezdték a terápiát, majd értesítették a lány szüleit. Mikor odaértek, Hodgkin porfesszor elmagyarázta nekik a dolgok állását:
• Tudják, az akut mieloid leukémiások körülbelül ötven, nyolcvan százaléka reagál csak a kezelésre. A betegek harminc százaléka tünetmentes a kezelést követő öt évben, a csontvelő-átültetés ezt az arányt nagyjából ötven százalékra emeli. A kezelés célja a teljes remisszió elérése, vagyis minden leukémiás sejt elpusztítása. Az akut mieloid leukémia azonban kevesebb szerre reagál, mint a többi leukémiaféleség és a kezelés gyakran állapotromlással jár, mielőtt a javulás megkezdődne. Az állapotromlás azért lép fel, mert a kezelés visszaszorítja a csontvelő működését, ami által csökken a fehérvérsejtszám. Főként granulocita-hiány lép fel. Az alacsony granulocitaszám növeli a fertőzések kockázatát. A fellépõ fertőzéseket azonnal antibiotikummal kezeljük. Vörösvértest és vérlemezke adására szintén szükség lehet.
Egy hét alatt Aida állapota rohamosan romlott pont úgy, ahogy az orvos elõre megjósolta. Vagy mégsem?! Az eredmények azt mutatták, hogy a többi hasonló beteghez képest õ sokkal rosszabbul volt. Minden nappal egy lépéssel közelebb került ahhoz a bizonyos utolsó lépcsõfokhoz. Fájdalmai voltak, mégis a legnehezebben azt viselte, hogy Andrew nem hívta, még csak egy rövid üzenetet sem küldött neki, mióta elutazott Rebekaval. Visszafelé számolta a napokat, hogy mikor érnek végre haza, mikor láthatja újra, csak egy szó erejéig, csak egyetlen pillantásra. Nagyon jól tudta, hogy semmiképpen sem engedték volna ki a kórházból, hogy most mindennél jobban vigyáztak rá. Neki viszont látnia kellett Andrewt, de nem akarta megmondani neki, hogy mi történt. Hiszen nem érdekelte két héttel azelõtt sem, akkor most puszta sajnálatból ne keresse. Elõhúzta párnája alól a telefonját és egy rövidke üzenetet kezdett bepötyögni: “A Green parkban várlak holnap délben. Légy ott. Fontos”. Legnagyobb meglepetésére választ is kapott, igaz, hogy rövidet, de annál velõsebbet: “Ott leszek” és Aida ismét bízott benne, ismét elhitte szavait, amelyek már annyiszor bántották, annyiszor cserbenhagyták. Legbelül remélte, hogy a fiú még nem temetett el mindent, ami összekötötte õket. Ez az üzenet, pedig csak erõsítette hitét, hogy még számíthatott rá, még ha csupán egy kicsit is, de fontos volt neki. Nagyon jól tudta, hogy az életét kockáztatta, de megszökött a kórházból. Csak egy aprócska cetlit hagyott az ágyán, hogy tudják hova ment. Taxit fogott, azzal ment el a parkig. Ott egybõl a helyüket kereste, egy ócska, kopott padot. Leült rá és várt. Hamarabb tizenkettõ elõtt tíz perccel ért oda, éppen ezért nem aggódott, hogy még nem volt ott a fiú. A percek azonban könyörtelenül teltek, az idõ pedig falni kezdte megmaradt életét. Andrew ismét cserben hagyta.
A szükség nagy úr, a szerelem is. Aidának csak egy kedves pillantás kellett, egy szó, egy olyan embertõl, akit tiszta szívbõl szeretett. Egy óra elteltével rádöbbent, hogy újra átejtette. Csak egy rövid üzenetre volt még ereje, mert érezte, ahogy egyre gyorsabban közelgett az az átkozott pillanat: “Ha keresnél is, soha többé nem találsz meg”.
Andrew, telefonja sípolására, mérgesen húzta elõ azt zsebébõl.
• Már megint õ az – mondta idegesen Rebekanak – nem fogta fel, hogy végeztem vele. Most nézd meg mit írt – nyújtotta oda neki a telefont.
• Lehet valami õrültségre készül – ijedt meg a lány.
• Ugyanmár – nevetett – õ képtelen lenne bármit is tenni. Egyszerûen lelép. Mindig megfutamodott, ha problémái voltak. Csak hiszti.
• És ha mégis? Hívd vissza – a fiú kelletlenül nézett rá, de Rebeka szemei megenyhítették.
• Rendben – tárcsázott és várt, de választ már nem kapott… a robot köszöntötte – kikapcsolta. Mindig ezt csinálta – nevetett – hidd el nincs baja.
Aida valóban kikapcsolta a telefonját, de akkor már újra egy füstszagú taxiban ült, útban vissza a kórházba. A sofõr szívesen beszélgetett volna vele, de mivel látta a lányon, hogy milyen rossz állapotban volt, inkább békén hagyta. Szegénynek csak annyi ereje volt, hogy eljusson a liftig. Akkor már alig támolygott. A fények is kezdtek összemosódni elõtte, már nem érzett fájdalmat. A teljes megnyugvás hatalmasodott el rajta. Amikor kinyílt elõtte a liftajtó már alig tartották lábai. Kilépett a folyosóra és a falhoz támaszkodva próbált visszajutni szobájába, de képtelen volt. Émelygés fogta el, forgott vele az egész épület, a hangok eltorzultak, az alakok, fények teljesen elmosódtak, õ pedig a földre zuhant. A szülei ekkorra már tûvé tették utána az egész kórházat… nem találták meg a levelét. Öröm és mélységes bánat keringett bennük, amikor megpillantották a szinte élettelen lányt a folyosó hideg csempéin feküdni. Rohantak segíteni, de késõ volt. Már alig élt. Egy utolsó szót, ennyit tudott kipréselni még magából:
• Megbocsátok…
Akkor nem értették, nem sejtették, hogy mit jelenthetett Aida számára ez a szó és nem is érdekelte õket. El voltak foglalva a gyásszal. Másnap, amikor összepakolták a lány ruháit, megtalálták a levelet. Nem volt hosszú, de mindenre fényt derített:”Tudom, hogy meg fogok halni… érzem. Még egy utolsó dolgom van a világon: megbocsátani Andrewnak”. Aida édesanyja elõvette lánya telefonját és tárcsázta a fiú számát. Azonnal kicsengett és rögtön válaszolt is:
• Mi az? Látom, nem bírtad ki! – hallatszott a gúnyos hang a vonal másik végébõl.
• Andrew? Elisabeth vagyok, Aida édesanyja.
• Én… én elnézést. Nem tudhattam…
• Így van, nem tudhattad – vetette oda szemrehányóan neki – nem érdemled meg, hogy bármit is mondjak de a lányomnak fontos voltál.
• Voltam? – akadt fent ezen az egy szón.
• Meghalt.
• Tessék? – hõkölt vissza.
• Ne szakíts félbe, kérlek. Meghalt tegnap délután. Akut mieloid leukémiája volt és csak azért akart veled találkozni, hogy megmondja, megbocsát – három csippanás, a nõ bontotta a vonalat.
Andrew ezalatt a pár perc alatt a pokol legmélyebb bugyrait járta be, hihetetlen magasságokból nagyon mélyre jutott. Mérhetetlen önbecsülése pillanatok alatt kártyavárként omlott össze. Õ mindig különbnek érezte magát a kicsit kétbalkezes, szétszórt lánynál és most rá kellett döbbennie, hogy soha életében nem versenyezhetett vele. Aida, még halálában is sokkal több volt nála. Egy nyomorult féregnek érezte magát, egy utolsó senkiházinak, hiszen rá kellett jönnie, hogy egy csodát engedett ki a kezei közül, egy csodát, amit sosem érdemelt, egy csodát, akit õ ölt meg...
2010.05.20.
Miklós Imola
|
|
|
- október 01 2010 15:51:07
Kedves hipervandor!
Szeretném, ha biztosan tudhatnánk, hogy Andrew eljutott odáig gondolatban, ahogy a végét megírtad a történetnek. Az ő fajtájára nem jellemző, hogy még akár egy ilyen tragédia után is magába szálljon. Akkor legalább tudhatnám, hogy változhatnak. Sok szempontból tanulságos a történeted. Én szívem szerint középiskolás irodalomkönyvbe tenném.
Üdv: Tara. |
- október 11 2010 12:49:20
Kedves Hipervandor!
Nagyon megható és megrázó történet. Sajnos időnként eltörnek a "szobrok" , és ez elvonja figyelmünket az igazi lényegről. Mennyivel jobb lenne, ha csak csodákról írnánk, de lelkünkben mély nyomott hagynak az élet kegyetlen ütései. Fájdalmas, tanulságos, mélyen megérintő írásodhoz gratulálok!
Szeretettel: pipacs |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
