|
 Vendég: 116
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Mostanában sok kisgyermek vár új szívre.....
 Z
Tara Scott
Szív
Misi belépett az ajtón. Egyenesen a munkából jött. Edit felállt a székről, a férfi magához ölelte. Érezte a könnyeket, ahogy átáztatták az ingét a vállán.
- Miért? Mit vétettünk? – zokogta fuldokolva.
- Nem tudom drágám. Nem értem, miért velünk történik ez – s a gombóc egyre nőtt a torkában.
Az ágyra nézett. Misu szeme csukva volt, aludt. Minden felé csövek, a műszív szabályos ritmusát jelezte a pulzusszámláló. A kisfiú arca halovány, szeme körül karika. Majd megszakadt a szíve. Ahányszor ránézett a kisfiára, az a nap jutott eszébe, amikor megszületett. Ő is, mint a legtöbb fiús apa álmokat szőtt a jövőből. Milyen lesz, amikor együtt fociznak? Megtanítja biciklizni! – határozta el egy alkalommal. Aztán ha nagyobb lesz, beszél neki a lányokról. „Hiszen ez az apa dolga” – mosolyodott el akkor büszkén.
Aztán hirtelen fekete felhőkként borult rájuk a félelem. Először nem is fogták fel. Amikor tv-ben másokról láttak ilyen filmeket a hírekben, elképzelni sem tudták volna, hogy ez velük is megtörténhet. Mégis elhangzott a lélekbemarkoló mondat: Misu életét csak egy új szív mentheti meg. S most itt álltak egymást átölelve, könnyeik egymásba folyva, fogyó
reménnyel. Kérdés, kérdést szült csupán. Egyikük családjában sem volt szívbeteg. Edit az első perctől mindent elkövetett, hogy a kis pocaklakó jól fejlődjön. Akkor miért? Ami pedig végképp összefacsarta a szívüket, mi lesz, ha nem kapnak időben szívet? De ezt a gondolatot csak érintőlegesen engedték be az életükbe. Ijedten hessegették el, mintha valami babona övezte volna. „Nem szabad végiggondolni!” Mintha akkor be sem következhetne. De az idő fogyott, hiába várták a felmentő hírt.
Ez alatt egy másik kórházban, egy másik ágy mellett Zsófi, és Máté dagadtra sírt szemekkel szintén a kisfiát nézte.
- Nem akarom, hogy összeszabdalják a kis testét – zokogta Zsófi az ágy szélére borulva. Máté megfogta, megszorította a kezét.
- Azt akarom, hogy úgy temessék el, ahogy megszületett – folytatta az asszony alig érthetően.
Egy orvosnő egy papírral a kezében, be akart fordulni a szobába, de éppen hallotta az utolsó mondatot, így kifordult csendben. Arcán sajnálkozás futott át.
Zsófi szülei a földszinti automatánál vásárolt kávéval fordultak be az ajtón. Miután üdvözölték egymást, és átadták a kávékat, a kis Bencéhez léptek. Könnyeiket törölve nézték, az unokájukat.
- Nincs remény? – nézett Zsófira az anyja, miközben újabb zsebkendőt vett elő.
Az asszony újra zokogásban tört ki, s csak a fejét rázta. Az apja magához ölelte. Máté közel hajolt anyósához:
- Nemrég megkérdezték, felajánljuk-e a szerveit? – nézett tanácstalanul.
- És ti mit mondtatok fiam? – suttogott a nagymama.
- Zsófi nem akarja. Nem engedi.
- És te mit gondolsz? – karolt bele vejébe az asszony.
- Nem tudom… Így is, majd összeroppan. Még azt sem tudom… Mi lesz utána? – s újabb könnycsepp vájt barázdát arcán.
Az asszony várt egy kicsit, majd kézen fogva lányát, maga után húzta a folyosóra.
- Üljünk le egy kicsit. Jó? – vezette a fal mellett álló padhoz.
Kezével elsimított egy rakoncátlan tincset, lánya arcáról. Lassan kezdett beszélni.
- Tudod annak idején a háború kirobbanásakor besoroztak egy csomó fiatal fiút. Még alig éltek. Épphogy kinőttek az iskolapadból. Mindegyik álmodozott valamiről. Orvos lesz. Mérnök lesz. Vagy esztergályos. Családot alapít, és gyerekei lesznek.
- Miért mondod ezt nekem épp most anya? Amikor az enyém… - sírta el magát újra.
Az anyja magához húzta, s csitítgatta.
- Mindjárt megérted, kicsim. Aztán egy nap, valamelyik az életét adta, hogy a társát megmentse. Gondolkodás nélkül. Nem egy. Sok. Talán egy perc, óra, nap múlva amúgy is találatot kapott volna, de lehet, hogy túlélte volna a háborút. És sokan az életüket adták a hazájukért. De nem haltak meg értelmetlenül. Mert mások tovább élhettek. Hősöknek nevezzük őket. Ugye érted már? – s bár az ő könnyei is újra eleredtek, igyekezett a hangját megtartva folytatni – Tudom, hogy a fájdalom megbénít, nem enged tisztán gondolkodni. De talán később, úgy éreznéd, hogy nem volt hiábavaló… Talán egy kicsi vigaszt nyújtana, hogy egy kisgyermekben tovább él. Hogy ha nem is ő dönthetett így, megmentette egy kis társa életét. Gondold át kicsim, amíg nem késő! – Azzal lassan levette kezét lánya válláról, felállt s visszaballagott unokája szobájába.
Nem tudták mennyi idő telt el. Zsófi megjelent az ajtóban, s intett Máténak. Mikor odaért, átölelte, s a fülébe súgta: - Gyere, írjuk alá a papírokat!
Az orvosnő, belépett Misu szobájába. Az arca nem árult el semmit, így Edit és Misi félelemmel telve felállt, s közelebb lépett.
- Ha Isten is úgy akarja, élni fog a fiuk. Most szóltak… - s halványan elmosolyodott.
|
|
|
- október 04 2010 11:53:42
halálos... megkönnyeztem! mindig elérzékenyülök, hogyha gyereket látok szenvedni... 
nagyon jól megírt történet! |
- október 04 2010 12:36:56
Megható... még én is könnyeztem |
- október 04 2010 14:40:46
Kedves Tara!
Sajnos, majdnem minden nap hallhatunk hasonló esetekről, hiszen ilyen a valóságban is megtörtént már, és megtörténhet még a jövőben is. A fájdalom elveheti az anya eszét is, nem tud ilyenkor érdemi döntéseket hozni, ha csak valaki nem segít neki ebben. Zsófi édesanyja ezt megtette és jól tette. Így két élet helyett csak egy veszett kárba, ezzel együtt egyikük akartán kívül is hős lett. A kisgyermek, aki a szívét adta ajándékba a másiknak.
Igen szomorú dolog az, ha valakinek meg kell halnia azért, hogy egy másik életben maradhasson.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- október 04 2010 15:46:06
Kedves hipervandor, Domokos és Zsuzsanna!
Szomorú aktualitása van írásomnak. Okt. 10.-én lesz 35 éve, hogy Édesapám 43 évesen infarktusok sora után elhunyt. Én 18 éves voltam, s lázadtam a sors ellen. Nem én dönthettem, de nekem némi vigaszt nyújtott volna, ha tudom, hogy az ép szerveivel más tovább élhet. Akkor talán nem lett volna teljesen értelmetlen a halála. Még ma is bánt, és így érzem.
Köszönöm, hogy időt szántatok rám.
Szeretettel: Tara. |
- október 04 2010 18:26:54
Kedves Viki!
Hál' Istennek, hogy a gyerekek életben maradtak. Tudod arra gondoltam, hogy aki elolvassa, talán tovább adja a gondolatot, ha hasonló helyzettel találkozik. Mert addig, amíg ép egészséges szerveket temetünk el, a szervkereskedőket erősítjük. Talán az őssejtbeültetés, és a szervek építése javít a helyzeten, de ahhoz még idő kell.
Köszönöm, hogy időt szántál rám.
Szeretettel üdv: Tara. |
- október 04 2010 20:24:29
Szíven ütött az elbeszélésed. Sajnos sok hasonló történetet lehetne írni, de te olyan hitelesen és szeretetteljesátéléssel írtad meg, mint egy vérbeli nagy író - az is vagy - nem amatőr!!
Gratulálok a tehetségedhez -
szeretettel mamuszka |
- október 04 2010 21:39:13
Drága mamuszka!
Köszönöm szépen amit írtál nekem. Ezek után nem tudom elhiszed-e, én soha nem akartam írni. Én nem mondhatom el, hogy már diákkoromban írtam, publikáltam. Az érettségi után 30 évig, csak a kötelező leveleket írtam meg, ha telefonon nem lehetett elintézni.Aztán jött egy ötlet, és én úgy gondoltam, remek könyvet lehetne írni belőle. Persze nem nekem. Aztán két napig, mintha valaki állandóan verte volna a fejem, és mindig bejött a gondolataim közé egy mondat. "Írnom kell" Esküszöm, így történt. Így dühömben kezdtem bele, és napi 6-8-10 órai munkával kézzel megírtam az első könyvem. De ma sem gondolom, hogy tudok írni. És ez őszinte. Olyan, mintha ez az egész nem velem történne. Van 5 könyvem, és kb. 30 novellám. Hihetetlen. Ez az igaz történetem. Hidd el, jele sem volt soha, hogy valaha is írni fogok.
Szeretettel ölellek: Tara. |
- október 05 2010 14:05:28
Drága Tara!
Hiszek neked, az írás valami titokzatos lelki kényszerből jön ezt nem lehet megmagyarázni. Őszintén mondom, nagyon jók az írásaid, sok "nagy írócska" megirigyelhetné. Én sem gondoltam, hogy nyugdíjas éveimben erre vetemedem, bár diák koromban magyartanáraim - iskolai dolgozatok alapján - biztattak, tehetséget véltek bennem felfedezni, de nem vettem komolyan - időm sem volt rá soha - más idők jártak. Most sem értékelik sokra ezt a hobbimat családomban, és én sem gondolom, hogy költő lennék. Nagyon beteg vagyok és egyre rosszabb állapotban - ezzel vigasztalódom. Az is sokat lendített, hogy kaptam ezt a kimustrált gépet unokámtól - és nem kell kézzel körmölni - nagyon fáradt, erőtlen vagyok - de más munkát már nem tudok végezni...
Örülök, hogy neked sikerült megvalósítani /nem álmaidat!/ -tehetségedet, és könyveket írhattál. További szép írásokat és sikereket kívánok ...szeretettel mamuszka |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
