Megint ez a rengeteg gondolat. Érzések, érzés-halmazok. Lassan lassan elmerülök. Egyszer régen valaki azt mondta nekem, hogy azért voltam érdekes számára, mert azt találta bennem, amit mindigis keresett az emberekben és hogy lenyûgözi, milyen egyszerûen tudok fuldokolni abban a vízben, amibõl a többiek az életüket merítik.
Mindenben igaza volt. Megfeneklettem, pedig még el sem indultam. Fiatal, szép és okos, csillogó jövõvel. Bárki boldog lenne mellettem. Hányszor hallottam már ezt! De eddig senkinek sem voltam annyira fontos, hogy megtartson. Most pedig már késõ. Úgy érzem késõ. Megleltem a saját jéghegyemet. Neki ütköztem és süllyedni kezdtem. Túlélõk nincsenek. Egyedül voltam a fedélzeten, de az ütközésnél magamba zuhantam és megfulladtam saját életemben. Pedig szépreményû holnapokat ígért a sors, miközben egy késsel a kötéllétrám tetején üldögélt és minden lépésemmel nyisszantott egy darabot a kapaszkodómból. Másszak még? Ilyen körülmények között, másszak? Talán mire felérnék, elfogyna a kötél és mielõtt megpillanthatnám az ígért szépet, zuhanni kezdenék.
Mindig az az ember voltam, aki félt megmutatni az arcát és elmondani a világnak, mit szeretne az élettõl… és most is hallgatok. Esélyt sem adok semminek. Most is csak magamnak mormogom, hogy nem akarok mást rajtad kívül de hangosan kimondani félek. Miért, miért mindig velem történik ez? Pedig nagyon jól tudom a választ, mégis felfirkálom ezeket a közhelyes kérdéseket szívem sikátorainak falaira. Azért van, mert félek. Igen, félek. Mindentõl félek. Ez az én állandó jelszavam. Egy dolog van, amitõl már nem… már nem rettegek. Megváltás lenne, egy cseppnyi víz a sivatagban…
Nézd, ott! Ott van! Látod te is? Igen, te is tisztán látod. Hiszen ugyanott állunk, csak két különbözõ idõben, két különbözõ síkban. Ha kezedet foghatnám, talán csendesen elsétálnánk. Csak te és én. Bele az éjszakába, el mindentõl és mindenkitõl. De csak szellemed ácsorog mellettem, érinteni is képtelen vagyok. Egy ígéret vagy te is. Egy átkozott, be nem tartott ígéret.
Elegem van az álmokból! Minek álmodni, ha úgysem válnak valóra? Minek harcolni, hogyha a csata végén gyõztesként is meghalok? Eleve minden rosszul lett megválasztva. Minden. Már az elején tudnom kellett volna, hogy nem jó az, amit és ahogyan teszem. Már az elején éreznem kellett volna, hogy nem szabad beleláncolnom magam abba az életbe, amibõl menekülni akarok. És most itt vagyok. Értetlenül állok saját döntéseim következményei elõtt. Minden rossz. Régóta rossz minden. Csírájában kellett volna kiölni. Igen, ott az elején. Amikor megfogant létem gondolata. Mondják nem annak a nehéz, aki elmegy, hanem annak aki itt marad… de kérdezem én… egy ember miért akar menni? Jó dolgától, mert nem tudja mással elütni az idejét? Vagy mert már nem lát más kiutat?
És most ketten állunk itt, ezen a szent helyen. Magányom és én. Mert magányommá nõtted ki magad. Nem hitted volna soha, igaz? Én sem. És mégis. Mégis oda jutottam, hogy nem tudom többé ki vagyok és mit akarok. Egyszárnyú angyal, mennybõl és pokolból kitaszítva, halhatatlan szenvedéssé kárhozva, egyetlen lépésre a semmitõl. Éppen könnycseppjeimet ritkítom. Egyet neked, egyet nekem. Tessék, vedd! Ingyen és bérmentve adom! Nem kell? Értelek, neked is éppen elég van.
Talán jobb is, hogy csak szellemeddel beszélgetek. Így legalább nem látsz. De tudom, hogy érzel. Ugyanúgy, mint én téged. Nézd, látod a karom? Vérzik… még mindig vérzik. És fáj. Nagyon fáj. Ebbe a tizenkét vágásba beleadtam mindenem, ami egykor a tied volt. De nem használt. Talán mert nem is akartam, hogy használjon. Ennél sokkal okosabb vagyok. Tudom mit és hogyan kell vágnom ahhoz, hogy eredményre jussak.
Most pedig megint itt állok. Kockát fogok vetni sorsom felett. Két választásom van. Vagy lemászom, vagy leugrom. Tudom, te azt mondanád eszem ágába se legyen ugrani, hiszen annyi minden áll még elõttem. Életem hajnala, életed alkonya. Mégis én állok itt a reflektorfényben, alul emberek. Nekem kiáltoznak. Valami olyasmit hallok, hogy ne csináljak õrültséget. Az lenne? Igen, minden bizonnyal. Õk jobban tudják, mert mindig mindenki jobban tudja nálam! Te is ott vagy, látlak. Bizony látlak. Tekinteted elfordítod, nehogy véletlenül meglássam szemeidben, hogy ez az egész nem jelent neked semmit. De már nem számít. Semmi sem miattad van. Minden egyedül miattam van. Most megmozdulsz a tömegben, úgy észlelem felém indulsz. Talán mégis számítok neked? Bejjebb húzodok a párkányról, már nem láthatnak a fényszórók. Csak én és a sötétség. Akkor a te hangod hallom a hátam mögül.
“Nem szabad, nem teheted ezt. Miattam nem. Ha megteszed, akkor nem az az ember vagy, akit benned megismertem. Nem az vagy, aki mindent kibír!”
Csupán azt nem akarod látni, hogy a minden alatt megtörtem és lassan de biztosan elfogytam. Ezt nem akarja látni senki. Senki! Vigasztalásra van szükségem, nem embertõl… nem! Az élettõl… egy kedves érintésre, simogatásra… elegem van abból, hogy úton útfélen belémrúg, szembeköp és utána még ki is röhög. De azért élvezi ennyire, mert folytatást koldulok tõle. Perverz örömét leli kínozásomban, mert én bármit kibírok. Mindig, mindent, tovább és még tovább. Újra és újra nekivágok, csak azért, mert vágyom a boldogságot és mert igazságtalannak tartom azt, hogy nem tudom még milyen annyira örülni, hogy abba bele is haljak. Te sem tudod, igaz? Persze, hogy nem. Látom rajtad, hogy te sem tudod. Kezemet nyújtom feléd. Megint esélyt adok, pedig nagyon jól tudom, hogy nem fogadod el. Nem akarsz tönkretenni olyasmit, ami elõtt még fényes jövõ áll és közben észre sem veszed, hogy ezzel nemhogy megmentesz egy életet, de kettõt oltasz ki.
Írjuk ezt is a sors számlájára. Szidjuk, hiszen annyi mindent elviselt már. A mi átkunkat is nevetve fogja lesöpörni vállairól. Mit számítunk? Két apró porszem vagyunk a semmi közepén és csak a sorsnak köszönhetjük, hogy találkoztunk. Nézd! Megint a sors… rájöttem. A végzetemre játszik. Tudni akarja, meddig húzom még. Tudni akarja, hogy mikor mondom azt, hogy elég és vétkezem a legnagyobbat az univerzum ellen. Ennél tisztább már nem is lehetne a kép. Ez az a pont, ahonnan már nincs visszaút! Nincs jó és rossz, nincs pokol és menny. Egyetlen dologra játszom most: a gyõzelemre… mindenáron!
És most a sorssal szembeni poker játszmában én állok nyerésre. Ugyanis kinyitottam a saját Pandorám szelencéjét és kiengedtem belõle a reményemet. És hidd el nekem, nincs rosszabb egy embernél, akinek már nincs veszíteni valója. Akinek hitével elszállt a reménye is. Nincs annál veszélyesebb. Tudom, hogy tudod, mirõl beszélek. Hiszen te is átélted. Ugyanúgy átélted, mint én. Minden mozzanatára emlékszel, ahogy végigégeti ereid a halál…
