Tudjátok, sokan megkérdezik tõlem, hogy ki is vagyok valójában… magasság és mélység gyors egymásutánjai? Felhõkig nyújtózó hegyorom vagy a föld gyomrát kutató völgy? Azonban, mindig megválaszolatlanul hagyom a kérdéseket. Túlságosan fájna kimondani, túlságosan fájna kiadni a lényegemet. Ez tesz önmagammá, ez tesz érinthetetlenné… de ez is öl meg egyszer, mert ahogy csillapíthatatlan szomjúságom felkavarja bennem a vadászösztönt, úgy menekülök mindig a megfogható valóság elõl. Mindig újat keresek, az elérhetetlent, a tökéletest. Bezárkózva egy sötét lyukba, kifele mindenkinek azt mutatom, amit bennem látni akar... mint kígyó siklok a napok és éjszakák között és nem engedem a fénynek érinteni bõrömet, hiszen akkor meglátnák gyengeségem. Akkor újra és újra levedleném álarcomat de így mások szemében megmarad visszahúzódottságomból fakadó ártatlanságom, tisztaságom látszata.
Most pedig megtagadva állok és nézek a világra. Azt hiszem, mindenki gyûlöl engem, pedig én vagyok az, aki mindenkit gyûlölök. Megfoghatatlan az érzés: repülök és zuhanok. Újra és újra a porba roskadva térdelek újabb és újabb hitet magamnak... hasztalan. Messze vagyok, távol attól a helytõl, attól az embertõl, aki ölelésébe minduntalan visszavágyom. Be kell vallanom, általa ismertem meg magam.
Õ mindig pontosan tudta, hogy mit akart az élettõl és mindig el is érte kitûzött céljait. Bármit megkapott, amire egyszer kivetette hálóját. Egy éve rám kezdett vadászni. Õrült, játékos versengés alakult ki közöttünk, elõre megtervezett, pontosan kiszámított lépésekkel. Üldözõ és üldözött. Mint két kiváló stratéga feszültünk egymásnak és csak arra vártunk, hogy egyikõnk hibázzon. Hiszen egy pillanatnyi oda nem figyelés a másik gyõzelmét eredményezte volna.
Én csendes voltam, õ pedig túl hangos. Én megpróbáltam óvatosan elsurranni mellõle, õ pedig törve-zúzva, lépésrõl lépésre lopott a közöttünk feszülõ távolságból, mígnem veszélyesen közel került hozzám. Testileg és lelkileg egyaránt. Annak ellenére, hogy mindent lerombolt a felém vezetõ útján, elpusztított mindent, ami gátolta a célja elérésében, én észre sem vettem, mikor és hogyan történt, mikor és hogyan vált közelsége létfontosságúvá számomra. Csak akkor eszméltem fel, amikor önzõvé váltam és többé nem volt menekvésem. Teljesen az övé voltam. Mellette, a karjaiban átlagossá váltam de nem engedhettem, hogy õ is észrevegye rajtam. Elvárásaim lettek, azt akartam, hogy mindig ott legyen nekem, mégsem mondtam meg neki. Õ is ugyanígy érzett irántam de akárcsak én, õ is hallgatott.
Némaságunk ellenére is végig azt akartuk, hogy szeressen a másik. Úgy szeressen, mint még soha senkit azelõtt, ahogy még nem szeretett senkit. Akartuk, hogy haljon értünk és éledjen újra, hogy újra ölhessük. Egymás mindenét akartuk. Az utolsó lélegzetünket is egymásnak kívántuk. Azt akartuk, hogy a másik minden gondolata velünk kezdõdjön és velünk is végzõdjön. Önzõek voltunk, egoisták de akartuk. Kelleni akartunk. Úgy akartunk kelleni egymásnak, mint még soha senki azelõtt... betegessé vált függõségünk de mérhetetlen büszkeségünk és önbecsülésünk mindent pillanatok alatt söpört el. Ilyen az, amikor két erõsnek tûnõ személyiség találkozik… felfedtük egymás gyengeségeit. Amikor pedig irányíthatatlanná vált a kitárulkozási folyamatunk, eltaszítottuk egymást. Vagyis, inkább én taszítottam el õt magamtól. Túl közel került hozzám és nem akartam õt ennyire szeretni de már késõ volt.
Az ember mindig belátja a hibáit… amikor az övé lettem, szívbõl cselekedtem, amikor pedig kezdtem ellökni, tudatosan. Felismertem, hogy hibáztam, amikor engedtem a játékunkat egy magasabbra szintre emelni. Ekkor már õ is értette a dolgokat. Már mindketten tudtuk, hogy hosszúra nõttek méregfogaink és bár éreztük, hogy mindketten millió, fájó sebbel érkeztünk ebbe a kapcsolatba, könnyedén megtöröltük talpunkat egymás lelkében. Téptük egymás húsát, mérgeztük az elmúlt szépet. Már nem jelentettünk menedéket egymás számára, ahova a külvilág elõl bújtunk. Már mi is csak kínoztuk egymást… pillantásainkkal, szavainkkal, tehetetlenségünkkel. Csak méginkább megnöveltük a világ és az emberek iránt érzett kiábrándultságunkat, bizalmatlanságunkat. Sosem tudtuk uralni egymás komplexusait. Végül a féltékenységünk, a ki nem mondott sérelmeink pecsételték meg sorsunkat. Végzetes ítéletet mondott kapcsolatunkra az elhallgatott szenvedés.
Annak ellenére, hogy titkolóztunk, mindenki tudott a románcunkról és annak ellenére, hogy mindig forrt közöttünk a levegõ, szakításunk személytelen volt. Délután még egymás ölelésében pihegtünk, reggel pedig mint két idegen sétáltunk el egymás mellett az utcán. Azonban egy idõ után már nem tudtam elviselni közönyösségét. Sosem éreztem nagyobb fájdalmat annál, mint amikor szemeibe nézve, tekintetébõl már csak az elutasítást tudtam kiolvasni… azokban a pillanatokban gyûlölete is jobban esett volna, mint fagyos távolságtartása. Szerettem õt. Talán mindenkinél jobban, mégis elhagytam. Ugyanúgy sétáltam ki az életébõl, mint ahogyan érkeztem hozzá. Hangtalanul.
