|
 Vendég: 96
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
novella
Gy.
Radnai István:
NEM KERESTE
Amikor utoljára beszéltünk, nálatok a Híradó ment. Te meredten bámulhattad, mert minden második mondatomra válaszoltál. Élőben roskadt-e össze egy vályogház? Vagy egy riporternő - esőkabátban, gumicsizmában - akadályozta a gáton dolgozókat... és te a hűvös szoba mélyén, képernyő oldotta félhomályban, mint hivatásos borzongó, mondtad a magadét. Hogy szegények, semmijük sem maradt. Hogy sáros és büdös víz van a konyhájukban, sipákolás a háttérből, eredeti helyszín. Aztán egy férfi a tornateremből, szinte látom a zsíros kalapját, ja, azt mondod, pizsamára húzott fel valamit, mert jött a víz. Éjjel jött, meséli...
Belemelegedtél a szörnyűségbe, kedves régi barátnőm, mint, amikor a délszláv háború retusált képeit mutatták.
Egy templomtorony fele, egy harang kíváncsian kikandikál a zsalugáteres ablak megmaradt szárnya mögül.
A kettős román ablakkeretből az egyik megmaradt?
Megmaradt, de a galambok ellen bezsaluzott ablak szárnya lógott egy kicsit a semmibe.
Mondtam, hogy a szíenen, már tegnap. Jó-jó mondtad.
És mondtam retusált, mert nálunk még mutatták a féltestű hullát, illendő távolból, csak annyit zúmolva...
Igen, láttam, hogy férfi volt-e vagy nő.. De nem emlékszem.
Az árvízről is beleéléssel szóltál, pedig drága a percdíj és én az öleléseinkről akartalak faggatni, hogy emlékszel-e? Mert nekem merevedésem lett, hogy rád gondoltam, ennyi idő után egy telefon...
Elköltöztél - de Borsod nem ment ki a fejedből, valami patak, de nem hiszed, hogy jártál volna ott, hogy fürödtél-e benne.
Engem megszidtak és megfürdettek. Persze nem kádban. A kút mellett a korhadó hordóban lévő nap-melegítette vizet kellett pazarolni, hogy lesikálják. Mert úsztak a sekély vízben kacsák is, libák is. Helyenként
mint, aki napolajjal egyenetlenül kentek be világoszöld és sárga foltok a hátamon - a lábamon fekete iszapcsizma.
Én fürödtem abban a patakban, sekély kacsaúsztató. Akkor már póc sem volt benne és pióca sem. Még a háború előtt? Egy kiégett tank, ma azt mondanák harckocsi.. Igen, a dízelolaj belecsorgott, a katonák teste bűzlött.
Nem fényképen, nem filmen, nem a Híradóban.
Hiába meséltem volna neked, amikor tényleg jött az ár ás egyre szélesebb töltötte ki a patakvölgyet, nem a medret. És a szekrény után, mely kicsit döccenve, de egyre gyorsabban úszott a város felé, mint a bolygó hollandi elszabadult hajója.
A disznó, felpuffadva, fel-feldobta a víz, és megint lesüllyedt, mert eresztett, mint a luftballon. Léggömbnek mondanád.
Nem vitatkoztam, a lában vitt a létra felé, a szénapadlásra, az ól fölé. Mint, aki a mérkőzést állva nézi és lövésre lendíti a lábát.
Pedig csak tévén nézi, de a tribünön is így tenne.
Te tíz évvel fiatalabb voltál. Addigra felépítették vagy magár hagyták. A házat a kertet. A ház háta megett, kiszáradt a patakmeder, lejjebb egy tócsa, odajártak a kacsák. Egy pocsolya, ahol beleágazik egy másik ér, csak a kúttól indul.
Nézed a tévét és siránkozol? nekem még nem adtak lapátot sem, zsákot meg minek.
Napraforgószárból volt sorosan összefogatva fűzfavesszővel a kerítés, a garád! Melléje lapátolták a földet, sa víz átnyalta magát, megint egy-két lapáttal.
Így aztán a horpadt udvar közepén megállt a víz. Csak áhítozott a házra. A telek lejtett, az ólba is besettenkedett.
A létra fokán álltam - félúton.
Ha futni kell lent legyek, ha betör a víz odafent. Pedig a szénában kárált egy tyúk, egy másik rákezdett kotkodálni, minden napra egy tojás.
Senki sem szedte, a keletkezett gödörből vagy árokból, meregették vödörrel a vizet. Míg a másik, újból kiszedett egy lapátra valót. De víz már alulról tört fel, hiába meregették, hiába lapátoltak, bent volt az udvaron, úszott a trágyadomb, módjával, nehéz fajsúlyú kötőanyaga nem engedte elúszni, hát ült, mint hatalmas galuska a húslevesben.
Az istállóból kiúszott az alom, a tehén bőgött, nem fejte senki. Nyugalomnak látszott a fejetlenség, vagy fejetlenségnek a nyugalom?
Akkora vizet senki sem látott és azóta se!
A szekrény a Sánta Kisséktől jött, a koca, hatalmas volt, vemhes? Vagy csak felfúvódott, jó hogy nem robbant szét a feszes bőr.
Nagyon büdös lett volna, habár a víz szaga sem volt a megszokott.
Nem is figyeltem rád, a saját filmemet néztem,,tíz éves koromban vettem fel és nem kell celluloid szalag, az ilyet senki nem felejti.
Másnap kerestük a pallóhidat, hogy a jókútra menjünk. volt az udvaron is, de az keserű, és csak hűtőként szolgált. Na, oda is hiába, zavaros mindenütt a kútvíz. Szemközt a dombon a határba nyúló szérűvel, a rokonok háza. Hátha onnan. Onnan lehetett, de tekerhettük a kerekét, ide-oda lengett a lánc, a vödör meg forgott.
Miért voltál annyira oda, amikor sose láttál árvizet?
A Duna Budapestnél nyolcszáz centiméter... Ennyit, ha tudtál, mert a rádiót bújtad, most meg a tévét.
Valamin kell borzongni. Amúgy autótok van, a három gyerek hátul elfér.
Számolgatom, az első akár az enyém is lehet, olyan hirtelen mentem neki a határnak.
Abban a határban drótakadály meg taposóakna termett, de a vasutas hangosan kiabált, beszállás Bécs felé, a vonat azonnal indul. Így megkerültem a nyomsávot és leugrottam, mielőtt visszajött volna magyar területre. akkor utoljára, de nem néztem hátra. Egy megkésett géppisztoly-sorozat.
Valahol egy légiakna sivított és elpukkant, de olyan élesen. Öreg nyárfa bánta! A vastag ágba beleült, mintha egy öreg kárpitozott fotelt mart volna ki magának.
De nem is ült benne akna. A fa alatt forgács, még zöldellő lomb, aszalódott-e? Valami kis vasdarab, az aknának szinte farka van mint a macskának, hogy biztosabban ugorjon. Rövid farka, mint a kandúrunknak, a többit elvesztette egy kutya fogai közt.
A csattanástól, hú, de éleset szól az akna - nem halottam, mit beszél az osztrák egyenruhás. Katonaféle lehetett, mert dióverő volt a hátán, de a szíján hordta - nem vesződött vele, talán töltve sem volt.
persze mondhatott volna akármit, nem csak süket voltam, de ma sem értenék egy szót sem, angolul gagyogok, azt is tájszólással.
Hát mesélj, azóta eltelt néhány, hónap, ritkán írsz! A telefont meg drágállod, kevés a nyugdíj, a fiam, vagyis a fiad, Pesten, ahogy te mondod. a lányaid, ki ere, ki arra.
Pénzt nem küldenek, te meg nem küldesz hurkát.
Neked nincs disznód, el is költöztél. Te neked a borsodi sörmárka, te mondtad, amikor nem az árvizet nézted. Kérdeztem, milyen csomagot küldesz. Semmilyet, mit tudnék én a nyugdíjból .. hümmögted!
A táborban magyarul szóltak hozzánk és lehetett jelentkezni favágónak. Mit is beszélek, Kanadába. Az a „canada” hol van? Ki tudta, hogy királynő van a bélyegen, nem is nősültem meg soha, nőuralom, gondoltam.
Megoldódott már, Nálunk összeütnek ilyenkor egy faházat, észak gerendákból, boronaházak. Itt lejjebb farostlemez, szerelt fürdőszobával.
Lehet, hogy még nem laknak a régi házban? Van arra még vályog?
Ha már nem veszed fel a telefont, legalább írnál. A férjed?
Valamit mondtál, nem értettem. Elment? Hová?
Valamit megint hallgattál a tévében. A választ sem értettem.
Én nem nézem annyit, van egy vadászpuskán – csak sok ott északon a szúnyog.
Nyáron persze.
Úgy elhallgattál az árvízről egy ideje, valamit meséltél Afganisztánról.
Megnéztem a térképen, nem hiszem, hogy oda eljutottál, így sajnos, oda se figyeltem.
Elég nekem, hogy a barátom a szíenent, úgy idegesít, ha nézi, mert kettesben nem lehet ultizni. Ezt sült bennszülöttet megtanítottuk.
Ne hidd, hogy indián, az errefelé nincs, bölény se.
Az öreg már itt született, a nagyapja volt prémvadász. A szerelőszalag odébb ment és nem tudott elég csavart meghúzni, szerencséje, hogy a balkeze nem sérült, mindenki abban tartja a lapot.
Szóval – legalább írhatnál, néha egy fénykép, cédét vagy dévédét nem kérek, azon a lányaid vannak az unokákkal.
A fiamról – semmi, pedig Lajos lett ő is! Soha nem gyanakodott a férjed?
*
Teltek múltak a hetek, pedig légipostán küldtem. Valahogy nem kívánkoztam haza.
Ő meg félt a repülőtől.
Régen volt. Azt a kazlat nem a nyári árvíz vitte el.
Minden nap megnézem a postaládát. Ott van tábortól nem messze, az erdő szélén. Szép sorjába. Kérdeztem a kacskakezűt, nem dobtak be hozzád?
Dehogynem, de az a te kézírásod, és egy nyíl van rajta vastag kék cerzával, meg valami újabb bélyeg, idegen, nem kanadai, rózsaszín!
Rózsaszín, kérdeztem vissza. Hát nem is piros, neked veres az orrod!
Ugratott, de a fene bánta, nyomorék, de megtanult ultizni.
Néha pecázik, hogy csinálja? Főzni is szokott, hármunkra. Ha nem lőttünk semmit, egy vadkacsát se, vagy valami kitudja madarat, az angol nevét hiába mondanám.
Franciás hangzása van egyébként is, le sem tudom fordítani.
De kinek is mondanám magyarul.
Végre előkerül a levél, kicsit zsíros.
A fakópiros cédulán bejelölve – nem kereste. Mert ajánlott levél volt, mégis küldtem egy meghívót, biztos, ami biztos.
A barátunk, a harmadik ultipartner azalatt is nézte a tévét, állítólag rövidhullámon éjjel Budapestet hallgatja.
Milyen adót, hát olyan zúgósat, tekergeti, amerre a Nap áll ilyenkor, elhangolódik, mondja.
Átszakadt.
Micsoda, kérdezem, mert zsákját babrálja. A vörös iszap.
Vörös – kérdezem, azok már odébbálltak. Iszap, mondja.
Iszap? Kérdem. A nyolcadik áldozatot megtalálták.
A nyolcadikat, mondja. Az első egy csecsemő volt. És ez? – Kérdezem.
Nem mondták, de úgy hírlik valami nő, öreg nő. Kiállt a keze az szikkadó iszapból, valahol messze a falutól, a két falu közt.
Vagy lehet, hogy az egyik város.
Látod ez is megint árvízről beszél, mint te! De nem, magyarázza, hogy valami tározóból és vörös. Csúnya halál lehet, mert igencsak csíp.
Olcsó? Kérdezem. Magyarul mondtam, lúgos, éget, aki nem tud felpattanni és elfutni…
Elfutni, hát lehet előle?
Nem, két méter magas falként érkezett. De ha bele nem fulladt, akkor is vége, ha elesik, megég.
Mit tudsz erről? Majd a következő levélben megkérdezem.
Azt ugyan hiába, mondja az ultis! A kacskakezű bólogat, mintha megtanult volna magyarul.
|
|
|
- október 15 2010 08:43:08
Kedves István!
Bár néhol csak tőmondatokban írsz, mégis nagyon sok mindent megértettem az írásodból. Nem mindig van ez így!
Annyi biztos, hogy más szemmel nézi az ember a borzalmakat, szörnyűségeket, ha valamikor hasonlóakat átélt személyesen is.
Én is mindig mondom, hogy csak elképzelni tudjuk ezeket, átérezni nem igazán. A megélt dolgok ott vannak az emberek emékezetében, örökre belevésve és nem kell hozzá filmszalag sem. Meghatóak és fájóak a visszaemlékezéseid.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- október 15 2010 10:43:05
Kedves István!
Mintha Picasso-t olvastam volna. Remek képek, különleges írás. Nagyon-nagyon tetszett. El tudnám képzelni színpadon. Tavaly a szobaszínházban láttam egy monológot. Nagyszerű volt. Azt juttatta eszembe.
Szeretettel ölellek: Tara. |
- október 15 2010 10:50:11
kedves Tara, mindig látom az írásaidat, de 2 kötet és egy pályázat leköt (a verseskötet körrektúrája óta - összefutnak a sorok, 130 oldal vrset, betűről betűre, félhangon felolvasva magamnak és 3x átnézni, mert a tördel-szerkesztő éjjel csinálta!)
NOVELLÁSKÖTETTEL PÁLYÁZTAM!
A JÓKAI-DÍJRA A MÚLT ÉVI EREDMÉNY KÖTELEZ! |
- október 15 2010 13:02:35
http://www.parameter.sk/rovat/kulfold/2010/10/15/vorosiszapexkluziv-interjut-adott-mal-igazgatoja-cnn-nek |
- október 18 2010 08:40:23
sajnálom! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
