|
 Vendég: 13
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,204
|
|
Búcsúzik a nyár. Még elmotoszkál az erdőben, délutánonként még megül a domboldalakon, de már búcsúzik. Számba veszi holmiját, mi van, mit használt el.
Gy.
NAGY DOMOKOS IMRE
BÚCSÚZIK A NYÁR
– diákkori emlék a Bükkből –
Búcsúzik a nyár. Még elmotoszkál az erdőben, délutánonként még megül a domboldalakon, de már búcsúzik. Számba veszi holmiját, mi van, mit használt el.
Az esőt, úgy, ahogy van, átadja az ősznek. Erre a pár napra már kis sem érdemes bontani a csomagot. A meleget elviszi magával délre, ámbár becsülettel felhasználta.
Így nézegeti, rendezgeti a maradékot. Ez elfogyott, ezt viszem, ezt átveszi az ősz. Egy kis színt ad még. a gyümölcsnek, egy kis tüzet a szőlőnek, hogy új mámorok érjenek benne.
Mi marad még? Egy kis festék az edény alján, amellyel egykor pirosra festette a pipacsot meg; a szamócát, sárgára a gyermekláncfű virágát, meg a búzatáblát. Hát·ezzel mit tegyen? Elvinni nem érdemes, az ősznek nem kell, kiönteni kár. Virág nincs, csak az ősz előhírnöke, nyár végi szeretők cinkosa, a párosával előbújó őszi kikerics.
Fogja hát magát, és délutánonként felkenegeti a fák bokrok leveleire. De ez csak pótlás. Tudja ő is, tudják a levelek. is, és a. szél első érintésére lekeringélnek a földre, hogy megpihenjenek.
Búcsúzik a nyár. Még elsétálgat a délutáni erdőkben, de előbb-utóbb felül egy felhőre és elmegy
*
Fenn ballagok a gerincen, a régi szekérúton, és dühöngök. Hogyne mérgelődnék, amikor elszakadt a zoknim. Biztosan beleakadt valamibe. Ez pedig érzékenyen érint, mert újabban egyenjogúsítva vagyok a zoknistoppolás területén. Ez ugyan önmagában véve nem szégyen, de jobb szórakozást is el tudok képzelni.
Mikor szakadhatott el? Most, amikor felmásztam a gerincre, hogy az épülő mészkemence zajos környékét kikerüljem? Vagy még a szálas szélén. ahol a héjákat fényképeztem? Valószínűleg most... Ámbár az erdőszél… Égre tekert nyakkal, arcom elé emelt. fényképezőgéppel valósággal kállai kettőst jártam a bokrok között, hogy a keresőbe kapjam valamelyiket. Amikor aztán végre elsütöttem a gépet, éreztem, hogy nincs jó helyen, de már késő volt.
Bosszant ez is. Zörög a haraszt a lábam alatt? Zörögjön. Kopog a léptem a köveken? Kopogjon. Azaz...
...azaz milyen hangulatos kis fenyves. Zöld a teteje, kék árnyékban lapul az alja, a beszűrődő fényben muslicák járják táncukat. Á, itt úgy sincs semmi. Sem őz, sem szarvas. Belátni messze a törzsek közé. Itt manók lapulnak a fenyők mögött, akik elvarázsolják a gyanútlan látogatót. Főleg, ha kettesben vannak... És megindulnak bennem újra a verssorok:
Mert igézet lapul minden kis levélen,
mert varázslat bujkál minden fa mögött,
épp ezért ne csodáld...
– Rob-rob-rob reccs-reccs-rob...
– Mi ez?!
Egy őz. Tőlem húsz lépésre ugrott föl, és mire átverekszem magam a fenyők spanyollovasain ritkásabb helyre, már a zaja sem hallatszik. Az anyád!
Ballagok tovább. Megnézek egy karvastagságú fenyőfácskát. Hatalmas seb a törzsén, a gyanta; szinte még friss. Szarvas vagy vaddisznó? Szarvashoz alacsony, disznóhoz magas, baltának nem balta, mert horzsolt és szakított. Szekér erre nem jár. Hát akár szarvas, akár disznó jó nagy darab.
Valahol – nem messze – egy szajkó kiáltoz. Vélem, rám. Hogy mit, nem tudom, de nem hiszem, hogy szépet. Ha már magamnál tartunk. közölhetem az előbbi epizód eredményeit: véresre karmolva amúgy is plezúros karom, és egy újabb szakadás a zoknin.
Az út kikanyarodik a fenyők közül. Balra sűrű drótkerítés védi az újulatot. jobbra tisztás. A talaja összetúrva. Mégis disznó lehetett. aki a fenyővel “barátkozott”. A tisztás szélére magasles kívánkozik. De nincs, és én másfelé megyek.
Most merre? Jobbra, tovább a gerincen. Levegyem a lencséről. a fedőt? A völgyből beszélgetést hallok. Á, minek...
Hát most .már tényleg nem kell. Reccs, reccs, és megint vágtat elfele egy őz. Ránézek a fenyőre, és nem megyek utána.
Viszont leveszem a lencséről a fedőt, és úgy megyek tovább. Eső után... Két kanyar után egy szerelmespárral találkozom. Ránéznek a fényképezőgépre, és csúnyán néznek rám. Én az elugrott őzre gondolok, és még csúnyábban nézek vissza. Így aztán kölcsönösen meg vagyunk elégedve egymással.
Viszont mennyire ismerős itt ez a fenyves. Mikor is jártam erre? Aztán elkezdek gorombáskodni magammal:
– Te ökör! Ezzel a tűnődéssel azért illetékesnek ne nagyon dicsekedj el. Csak éppen a túlsó felén vagy… és még te dühöngtél a szerelmespár miatt...
Aztán kiérek a műútra.
*
Esténként hideg ködöt szülnek a völgyek, és a ködben kocsizörgés hallatszik. A zörgés szétszáll az erdők fölött, és elfekszik a völgyek mélyén.
Az úton egy bricska kanyarog. Két pej ló húzza, s az ülésen ott ül. mosolygós szemével, nótás kedvével, kalapján hullott vadmadártollal a szarvasbőgések örök hallgatója, az öreg Szeptember.
(1961 ősz eleje)
|
|
|
- október 19 2010 07:06:33
Kedves Imre!
Én bizony csodáltam írásodat, miközben ültem a fotelban, szép kis sétára vittél. Azt hiszem, kezdem nagyon szeretni, ahogyan írsz. Gratulálok!
Szeretettel: pipacs |
- október 19 2010 08:52:27
ez igenszép! |
- október 19 2010 12:19:55
Bizony ez igen gyönyörű...és önfeledt olvasást add... |
- október 19 2010 14:15:02
Kedves Domokos!
Annyira életszerűen, láthatóan írsz, hogy megint úgy éreztem, hogy ott voltam végig Melletted. Éreztem a fenyők illatát, hallottam az állatok csörtetését, s a kocsizörgést. Képi élményeket jelent olvasni Téged. A befejezés pedig egyszerűen csodaszép. Gratulálok, és köszönöm az élményt.
Szeretettel ölellek: Tara. |
- október 20 2010 07:27:28
Amikor ezt írtad, még egy éves sem voltam, de később én is átéltem ezeket sokszor, csak a Mátrában. Erdőszélen laktunk, a házamról most is odalátni.
Épp anyum mondta, hogy mióta lakatlan, a kertben fotózzák a ****sokat, mert nagyon bejárnak, nem is volt most se alma, semmi....
Köszönöm, hogy olvashattam, csodás képeket festettél, újra az erdőben jártam...
Szeretettel. Léna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. május 14. kedd,
Bonifác napja van.
Holnap Zsófia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
