|
 Vendég: 112
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Egy hajléktalanság története. Kislányom naplójából az engedélyével ollóztam.
Családi hajléktalanszálló
Csepel, 2002. május l3.
Szia naplóm!
Ma van a születésnapom! Ma lettem 11. éves. Jó volt a buli, de nem az igazi. Nem így képzeltem. Tudom, hogy anyuék mindent megtettek, hogy jól sikerüljön. De sajnos nem így történt. Persze ez nem az Õ hibájuk.
Tudod, nagyon hiányzik a régi életem. Az, amikor még az én kis szobámban "birodalmamban" aludtam, a családi házunkban. Ott minden ünnep jó volt.
Csak tudod, mikor a papa meghalt, minden megváltozott.
Addig anyuék mindig velem voltak , sokat nevettünk. Apa, amikor csak tehette mindig viccelõdött, mókázott. Boldog voltam ott, bár nem voltunk gazdagok. De sok nevetés volt
Sosem gondoltam arra, hogy minden megváltozhat. Pedig így történt. Az elmúlt 2 év maga volt a pokol. Hisz amikor a papa meghalt, akkor velehalt a régi életem is.
Anya mindig a mamánál volt.
- Nem lehet egyedül hagyni. - mondta.
Attól kezdve apa kísért el a suliba,s vitt haza. Minden este apa mesélt, mert anyu nem aludt otthon. Akkor értettem meg Zsuzsit. Akinek a szülei elváltak. Hogy mit érezhet. Addig én mindkét szülõmet láttam, mindig ott voltak nekem.
Nagyon hiányzott anya!!
Neki is hiányoztunk. S mert belefáradt az ingázásba döntenünk kellett.
- Hozzuk ide a mamát. Hely van bõven. Ha az alsó szobát kifestjük, ott elfér. Külön is lehet, hisz ott az alsó fürdõ és konyha. Így figyelni is tudunk rá. - mondta apa.
- Tudod, hogy már beszéltem vele errõl, de nem akar jönni, azt mondta messze van. Ragaszkodik Pesthez, hiába magyaráztam, hogy csak 17 km, és jár hév és busz is, de õ hajthatatlan. - válaszolta anya szomorúan. - Én pedig már nem bírom ezt, fáradt vagyok, és a kislánynak is szüksége van rám. Nagyon hiányoztok! Most meg kitalálta, hogy otthonba akarjuk adni.
- De hát ez butaság! Oda nem is engedném. Mást kell kitalálnunk.- ölelte magához apa anyát és úgy vigasztalta. - Kitalálunk valamit szívem, csak ne sírj. A kislánynak az este mondtam, hogy nagyon szereted, de az anyukádat nem hagyhatod magára. Mert anyukája csak egy van az embernek, vigyázni kell rá.
- De akkor mi legyen?
- Adjuk el a házat, - gondolkodott apa - és a mama lakását is. A kettõbõl csak kifutja valami, ami, megfelel mindenkinek. Akkor neked sem kellene ingáznod.
Hát így történt, hogy árulni kezdtük a házunkat, s keresni egy másikat Pesten, ami több generációs, így mondták. Míg találtunk egy ilyet, beköltöztünk a mama lakásába. Az nagyon közel volt az iskolához, de kicsi volt 5 embernek, hisz a nõvérem is velünk volt még. Mi hárman aludtunk a nagyszobában, a mama és a nõvérem az ágyon, én egy fotelágyon. Apa anyával a kisszobában a földön, mivel oda ágyat nem lehetett betenni, olyan kicsi volt. Sokszor gondoltam már akkor is a "birodalmamra". Fájt a szívem érte. De legalább együtt voltunk mindannyian, és apa újra viccelõdött, próbált lelket önteni belém, s erõt adott az a tudat, hogy hamarosan megoldódik ez a rossz helyzet. Más helyen ugyan, de megint lesz otthonunk. Így reménykedtem, s bíztam bennük.
Több házat és lakást megnéztünk, míg végül egy kilencedik kerületi ház mellett döntöttünk. Én is megnéztem, és nagyon tetszett, mert hasonlított arra, amiben laktunk. Mindenkinek lett volna egy kis kuckója. Már ki is választottam a lépcsõ alatti kis szobát, azt akartam. A nõvérem és a szüleim az emeleti szobákat választották, míg a mamának maradt a legnagyobb szoba a földszinten.
Azután anyuék megkötötték a szerzõdést, s lefoglalózták a házat.
- Több részletben fizetünk, ennyit most, - adta át a pénzt anya, mert idõközben a családi házunk is gazdára talált. - a következõ részletet majd akkor, ha a pesti lakás is elkelt. Az utolsót pedig költözéskor. - mondta apa, miközben aláírta a szerzõdést, belevéve az elõbbi kijelentést.
A mama lakása is elkelt hamar, hisz jó helyen feküdt a belvárosban. Így a házat már csaknem teljesen ki tudtuk fizetni. Szüleim megállapodtak a költözés napjában is, de nem lett belõle semmi, mert mire költöztünk volna a nõ meggondolta magát, s nem költözött.
- Ezt nem mondja komolyan??!! - ült le anya a földre döbbenetében s levegõért kapkodott. Felhívta, hogy indul az egyik kocsi. És engedje lepakolni a teherautót, hisz a többi cuccunk már elõtte a ház garázsában volt. Oda vittünk mindent a családi házból.
Most képzeld el naplóm!! Ott álltunk összepakolt lakással útra készen, és akkor közlik, hogy nem mehetsz. Maradni nem maradhatsz, mert a vevõ is költözne. Mivel a nõ elköltötte a pénzünket, így vissza nem tudja adni, se pénz, se lakás!
Én az egészbõl nem értettem semmit, csak azt tudtam, hogy baj van, mert a döbbenet kiült a családom arcára.
- Apuci, most mi lesz?- Kérdeztem, hisz nem tudtam mi lesz velünk. Nem értettem, hogyan tehet ilyet egy felnõtt, hisz engem arra tanítottak, hogy ami a másé, az tabu. Azt tiszteletben kell tartani, mert azért más megdolgozott. És most tõlünk vettek el mindent, amink volt. Nem akartam sírni, de majdnem megfulladtam, úgy szorította valami a torkomat.
- Nem tudom babám, nem tudom. - szólt apa elcsukló hangon, és átölelt, majd letérdelt anya mellé, és õt is magához ölelte. Így próbált bennünket vigasztalni.
Az elsõ döbbenetbõl anya barátnõje rázott fel, aki segített a csomagolásban, költözködésben.
- Most azt kellene kitalálni, hová menjetek, amíg az ügyvéd intézkedik.....Gyertek el hozzánk- szólt kis gondolkodás után - nem túl nagy a házam, de majd összehúzzuk magunkat.
- Ti is sokan vagytok, és még mi is menjünk a nyakatokra?- Kérdezte anya kábultan.
-Tudod, hogy mindig szívesen látunk benneteket. Erre vannak a barátok. Te is megtennéd értünk. Majd a fiaim összeköltöznek, és a lányok is ellesznek egy szobában. Az emeleti nagyobb szobában elférnek hárman. Ti meg megkapjátok a kisebbet. A mamának meg átadom a saját szobámat, én meg átköltözöm a nappaliba.
Így történt, hogy azon a havas téli estén vonatra szálltunk és elindultunk Turára, ahol eltöltöttük a telet. Minden nap onnan jártunk be Pestre iskolába. Szerencsém volt azért abban, hogy hárman egy iskolába jártunk, így nem kellett egyedül mennem. Apáék azonban nem tudtak bejutni idõben a munkahelyükre, hisz õk még mindig a régi munkahelyen dolgoztak, ami Pesttõl még 17 km volt. Így azután kénytelenek voltak eljönni onnan.
Tavasszal azonban elkelt ez a ház is, hisz õk is árulták már egy ideje, mert Pestre akartak költözni.
Így történt, hogy egy üzembõl átalakított lakásban húztuk meg magunkat, melyhez egy ismerõs révén jutottunk. Õ így akart segíteni nekünk, mikor megtudta hogy jártunk. Pár hónapig voltunk itt, de mivel ez a lakás a felesége tulajdona volt, innen is mennünk kellett, mert õk elváltak, a nõ visszaköltözött ide.
Közben persze elindult a per, hogy visszakapjuk a pénzünket. Errõl én nem sokat tudok, csak annyit, amit szüleim beszélgetésébõl leszûrtem,az az, hogy nem lesz egyszerû, s hosszan tart.
De gyerekfejjel sok mindent nem értek.
Azt, hogy hogyan kerültünk ide, azt nem tudom, csak azt, hogy mindig attól féltünk anyuval, hogy intézetbe kerülök. Mert még kiskorú vagyok, nem úgy, mint nõvérem, aki már betöltötte a 18. Azt pedig nem bírtuk volna ki.
Mert tudod naplóm, ebben az egészben csak az volt a jó, hogy együtt maradtunk, s érzem szüleim szeretetét irántam, és egymás iránt is. Igaz, még arra sem volt példa, hogy itt a szállón egy nagymama is legyen, de most õ is velünk van, így öten lakunk egyszobában.
Ami viszont bánt, az az, ami azóta történik körülöttem, amióta itt lakunk. Ahogy az osztálytársaim megtudták, hogy hajléktalanok lettünk, megváltoztak irántam. Még olyan is volt, hogy letörölték a padot utánam, mert véletlenül hozzáértem. Úgy mintha valamit kapnának tõlem. És ez nagyon bánt, mert én nem változtam, s eddig nem volt velem semmi bajuk. Nem bántottam õket azóta sem, mégis kiközösítettek, bántanak. Már azon gondolkodtam, hogy elmegyek más iskolába, de nagyon szeretek ide járni. Itt találtam meg azt, amit tanulni szeretnék, és a szini órákat nagyon szeretem. A táncért sem kell fizetnünk, mert tananyag. De ha innen elmegyek még azt is abba kellene hagynom, mert nem tudnánk fizetni. Pedig nagyon szeretek táncolni, s felnõtt koromban is azt szeretném csinálni. Apáéknak természetesen nem szóltam, mert nem akartam, hogy még jobban fájjon ez az egész nekik. Mert látom, hogy õk is szenvednek miatta, hasonló reakciókat kapnak.
Mondd naplóm miért van az, hogy az emberek így megváltoznak, ha egy hajléktalannal találkoznak? Akik eddig barátainknak mondták magukat, egybõl elfordul, s meg sem ismer? Miért vetik meg szüleimet, Õk soha nem bántottak senkit, amióta az eszemet tudom, mindig dolgoztak becsületesen. Most meg még munkát sem kapnak, mert amint kiderül, hogy nincs lakcímük, egybõl elutasítják õket. Én ezt nem értem. Miért lesz hirtelen rossz, aki idáig jó volt, csak azért, mert önhibáján kívül ide került?
Most már be kell fejeznem, mert itt szigorú rend uralkodik. Egy gyereknek 9 órakor már ágyban kell lennie, és nem mutatkozhat szobán kívül. Majd holnap folytatom tovább, s ha most gyorsan elalszom nem hallom, hogy anya sír. Mert mostanában sokat sír. Apa is mindig szomorú.
Olyan jó lenne megint sokat nevetni, mint rég!!
|
|
|
- január 24 2008 05:19:13
Érdekes volt egy fiatal lány szemszögébõl láttatni ezt a családi tragédiát. Ki hogyan élte meg és érezte át.
Sajnos a vége eléggé megdöbbentõ.Jellemzõ a mai felfogásra ez a felszínesség, az elõitélet.
Ügyesen ír a kislányod. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
