|
 Vendég: 115
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Első fejezet, az előszó után :)
ezerarcú: Első fejezet
Az Otthonban töltött évek nem voltak borzalmasak, vagy elviselhetetlenek. Ugyan nem lesznek soha életem legszebb éveivé, semmi szörnyűség sem történt ott velem. Mással sem. Az utolsó napon összepakoltam. Egyetlen sporttáskában elfért mindenem. Október 31-én születtem. Igazság szerint már a tizenkilencedik életévemet taposom. Július van. A hónap első hete. Ragyog a napfény, mely itt nem is annyira ritka dolog, mint hiszik. Legalábbis nyáron. Tény, hogy a többi évszak elég borongós és esős, de én kedvelem. A papírjaim! Talán már századszor olvasom el a rajta szereplő címet. Skócia. Ott a házam. Új életem első napja. Se torta, se ünneplés. Társaságom sem nagyon van. Angelikától már elköszöntem. A legjobb barát a világon. Ő Londonba költözött a múlt héten. Megígértem, hogy felhívom, de azt hiszem, inkább majd otthonról teszem. Istenem, ez a szó! Otthonról. El sem tudom képzelni, milyen lehet. Illetve eltudom. Már vagy ezerszer megtettem. Még nem jártam ott soha. Legalábbis nincs róla emlékem. Mindent elpakoltam. Igazolvány, napló, bankkártya, papírok. Dudálnak az udvaron. Mire kinézhetnék az ablakon, kopognak.
- Gyere! –gépiesen mondom, már rég máshol járok.
- Oh, Dér! –lép be az ajtón Elizabeth nővér. Nem mondtam? Katolikus nevelő otthon. Apácákkal.
- Nővér? –néztem rá kérdőn. Olyan arcot vágott, mintha valami szörnyűséget akarna közölni velem.
- Gyermekem! -pityeredett el. Most már tényleg megijesztett- Ígérd, meg, hogy hetente felhívsz, és nagyon vigyázol magadra! –ölelt át szorosan. Megnyugodtam. Kissé mérges is lettem magamra. Tudhattam volna. Elizabeth nővér mindig is nagyon érzelgős volt.
- Megígérem –válaszoltam őszintén.
- Itt a taxi, lányom –szipogta- Nem kell ám elmenned! Van hely, maradhatnál is –próbálkozott újra.
- Nővér, ön is tudja, hogy meg kell tennem. A saját lábamra kell állnom. És ott az egyetem is…
- Igen, pontosan tudom –kísért ki az épület elé- Isten vigyázzon rád kislányom –megáldott.
Nem hinném, hogy bármit is jelentene, de ez itt megszokott dolog volt. Még egyszer átölelt. A taxis betette a csomagomat az autóba és türelmesen várt. Elizabeth nővér végre elengedett. Beszálltam a taxiba.
- A vonatpályaudvarra, kérem –mondtam a sofőrnek, és búcsút intettem a nővérnek.
Tudom, ez nem tűnik nagy dolognak, de nekem az volt. Mire kiszálltam a kocsiból, már esett az eső. Tekinthettem volna jelnek is, de boldog voltam. Még fél órám volt a vonat indulásáig. Egy örökkévalóságnak tűnt. Az állomás zsúfolt volt. Emberek jöttek, és mentek. Nagyon izgatott voltam. Alig vártam, hogy megérkezzek, pedig, még el sem indultam. Vettem egy újságot, és belelapoztam. Újabb gyilkosság történt Forternonban, állt a harmadik oldal kisebb cikkének címeként. Forternonban? Hasított belém a gondolat. Hisz épp oda tartok. Forternon egy kisváros, Aberdeentől északnyugatra, alig hatezer lakossal. Végül is, gondoltam, hatezerből egy-két gyilkosság, az nem olyan sok. Pedig, ez már a második jel volt. Beleolvastam a cikkbe. A rendőrség még mindig a lakosság segítségét kéri a rituális gyilkosságokat elkövető, ismeretlen tettes kézre kerítésében. Persze, gondoltam. Minden gyilkosság rituális mostanában. Becsuktam az újságot. Az eső csak egyre jobban esett. Most már villámlott is. Szeretem a vihart. Gyerekkoromban is szerettem. Most is lenyűgözve álltam, és bámultam, milyen csodás sárgás erezetet hasít a villám az ég sötétjébe. Kicsinek úgy hittem, ha isten lakik valahol, akkor biztosan a viharban. Imádkoztam is bőszen, de nem kellettem senkinek, így idővel felhagytam vele. Elizabeth nővér szerint az volt az oka, hogy keveset mosolygok. Talán igaza lehetett. De ki várja el, hogy egy árvaház lakója folyton mosolyogjon?! Így ragadtam a nyakukon. És így léptem most először a saját utamra. Merengésemből az ég dörgése zökkentett ki. Jobb, ha felszállok, mielőtt még lekésem a vonatot. Hajlamos voltam rá. Mármint elkésni. Nem szándékosan. Valahogy mindig túl korán készültem el, aztán el kellett ütni valamivel a hátralévő időt. Valami érdekessel, ami aztán rendre oda vezetett, hogy elkéstem. Felszálltam tehát, és igyekeztem megtalálni a kupémat. Megnéztem a jegyet. A hatos kocsi, hatvanhatodik kupéja. Szép szám. Én lennék a fenevad? Mosolyogtam. Lehet, ez volt a harmadik jel. Mivel mit sem törődtem holmi jelekkel, nem volt vissza út. Nem mintha bánnám, vagy ha előre tudom, visszafordultam volna. Minden bizonnyal nevettem volna. Nem szándékosan nem vettem észre a jeleket, már ha azok voltak. Éppenséggel, ha egy focipálya méretű táblát tartottak volna elém, azt sem láttam volna meg. Csak az otthonom, valóban az én otthonom, lebegett a szemem előtt. Egyedül ültem a kupéban. Örültem neki. Szerettem egyedül lenni. Talán, mert oly ritkán volt rá lehetőségem. Elővettem az mp3-at, és bekapcsoltam. A zene megnyugtatott. Kevesebbet járt az agyam, és az előttem álló Glasgow - Aberdeen útvonal nem ígérkezett rövidnek. Legalább három óra. A szerencsémet ismerve, inkább négy. Végre a vonat is elindult. Az eső tovább ömlött, mintha csak Elizabeth nővér érzelgőssége akarna elkísérni egészen hazáig. Szerencsére, nem volt annyi könnye. Fél óra alatt kiértünk a felhők alól, és napsütés kísérte további utamat. Az ablakon át bámultam a folyamatosan kisebb városokkal tarkított tájat. Legelők, csordák, búzaföld, város. Körülbelül így változott a látvány, néha egy-egy erdővel, hegyekkel, vagy tóval tarkítva. Ahogyan közeledtünk, úgy fokozódott bennem az izgalom. Isteni ajándék, mondogatta a nővér, amikor már gyereknek meg tudtam jósolni, mikor fog történni valami. Valami, mert, hogy mi, azt nem tudtam, de egy furcsa, bizsergő érzés mindig figyelmeztetett, mikor kell odafigyelnem, arra a valamire. Most is ezt éreztem, és biztos voltam benne, hogy sokkal izgalmasabb lesz megérkezni Aberdeenbe, mint azt most gondolom. Tényleg az volt. Az első ott töltött percben kiraboltak. Szerencsére, csak a sporttáskámat fújták meg. Akkor tényleg bosszantott, de ma inkább már vicces. Tehát, a továbbiakban nem kellett cipekednem, ami később komolyan hasznosnak bizonyult. Az első aberdeeni utam tehát a pályaudvar biztonsági szolgálatához vezetett. Az ott lévő férfi ugyan kifejezetten kedves és segítőkész volt, de a táskámat persze nem sikerült előkerítenie. Mint mondtam, hajlamos vagyok elkésni. Most sem volt szándékos, de a Forternonba tartó buszt azért lekéstem. Egy óra türelem. Az egy órából kettő lett, majd három. Említettem ugye, milyen szerencsés vagyok. A busz, amit lekéstem balesetet szenvedett. Az utat lezárták. És, még csak most kezdődött az életem. Előreláthatóan, tájékoztatott a hangosbemondóból egy recsegős női hang, este hét órára sikerül járhatóvá tenni az utat, így a Forternonba tartó buszok ekkor indulnak. De legalább nem egy, a kimaradt öt helyett. Gondoltam, ezt kihasználom. Így lett időm megnézni az egyetemet, ahol terveim szerint három évig fogom koptatni a padokat. Na, persze ez sem ment ennyire egyszerűen. A helyi vagányok úgy tűnik, igazán utálhatták a térképeket, mert a környéken lévő összeset tönkretették. Taxit fogtam. Persze, hogy a sofőr bevándorló volt, aki nem igazán beszélte a nyelvet. Ez még nem is lett volna gond, de a várost sem ismerte jobban nálam. A félórás útból, így másfélórás, városnéző körút lett, de legalább nem kellett kifizetnem. Mondjuk, az egyetemhez sem jutottam közelebb. Ezt nem is nagyon bántam. Boldog voltam, hogy idegenvezetőm, legalább a pályaudvarra visszatalált. Letettem az egyetem meglátogatására irányuló terveimről. Aberdeen igazi nagyváros volt. Tele pubokkal, és emberekkel. Emberekkel, akik folyton siettek. Legalábbis hozzám képest. Mivel még több órahossza állt rendelkezésemre, úgy gondoltam, ha gyalog indulok el ebédelni, abból nem lehet gond. Majd szemmel tartom a pályaudvart, hogy el ne vesszek. Nem is merészkedtem messzire. Ennyi amúgy is elég volt mára az izgalomból. Kiraboltak, lekéstem a buszt, a taxi pedig katasztrófa volt. Meg is van a három csodás esemény. Nem lehet több gond. Na igen. De a gond, mint olyan relatív dolog. Ezt még aznap meg kellett tanulnom. Elmentem ebédelni, egy közeli kis étterembe, majd kissé távolabb merészkedve, egy ruhaboltot is meglátogattam. A pénz, amit sosem látott szüleimtől örököltem, ugyan nem volt sok, de fedezte a tandíjamat, és számításaim alapján, meg is tudtam belőle élni egy-két évig. Ugyan nem kiskirályként, de ha dolgozom, legalább havonta tíz-tizenöt napot, akkor minden rendben lesz. A ruhaüzletben kevesen voltak, talán, mert az emberek, azaz a potenciális vásárlók, dolgoztak. Ezt cseppet sem bántam. A vásárlók többsége csak inkább nézelődött, így az eladó hölgyek, két idősebb nő, ráértek beszélgetni. A forternoni gyilkosságokról pletykáltak. Akaratlanul is hallgatózni kezdtem, ami további hibáim egyike volt. Hajlamos voltam meghallani olyasmiket, amiket nem kellett volna. Ami mindezt tetézte, hogy rendszerint nem is bírtam róla sokáig hallgatni.
- Borzasztó, hogy milyen emberek élnek! –sápítozta egyikük.
- Az. Ma már sehol sincs biztonságban senki –bólogatott a másik hölgy.
- Emlékszem, hogy úgy húsz éve is hasonló gyilkosságsorozat bolygatta fel Forternont. Sokan elköltöztek.
- Igen, én is emlékszem. Amikor az a család is eltűnt. Istenem, az a kisbaba!
- Igen-igen. Akkor hány embert is öltek meg?
- Hetet, és az a kedves házaspár sem került elő, azóta sem. Milyen szerencsétlen eset! Emlékszem, a harmadik gyilkosság idején költöztek a városba. Ki gondolta, hogy ők is…
Vajon a szüleimről beszélnek? Tűnődtem. A pultra tettem a kosaramat.
- Milyen házaspár? –érdeklődtem.
- Oh, elnézést. Nem akartuk megijeszteni, kedves.
- Semmi baj. Nem ijedtem meg. Milyen házaspár?
- Oh, Keth, mi is volt a nevük? –nézett a másik nőre.
- Valami skót nevük volt… McEroy, vagy valami hasonló…
- Igen, McElis! Istenem, de régen is volt!
- Igen, valóban így hívták őket. De miért kérded? –nézett rám a nő.
- Most költözöm Forternonba –válaszoltam.
- Oh! Sajnálom, kedveském. De ne ijesszenek meg a pletykák! Dorothea is ott lakik, és én is. Láthatod, semmi bajunk. De hisz tudod, milyen, mikor a vénasszonyok locsognak. Kérsz még valamit? –tette egy szatyorba a ruhákat.
- Nem, köszönöm –válaszoltam és inkább készpénzzel fizettem.
Nem akartam rögtön a figyelem középpontjába kerülni. Még kevésbé a szegény árva kislány szerepében. Erre eddig nem is gondoltam. Vajon hányan emlékeznek még erre az esetre? Kiléptem a boltból, és visszamentem a buszmegállóhoz. Kissé lelombozódtam. Nem akartam erre gondolni. Nem éreztem semmit a szüleimmel kapcsolatban, leszámítva, hogy jó lenne, ha lennének. Nem is ismertem őket. És tessék! Az életem első napján máris beléjük ütközök! Ismét a zenehallgatás mellett döntöttem. Kell nekem kérdezősködni! Bosszankodtam. Néhány perc alatt lehiggadtam. Végül is, mit befolyásol mindez? Számít, hogy miként tekintenek rám az emberek? A többségüknek nyilván nem mondd ez a név semmit. Aztán meg, minden csoda három napig tart. Néhány hét alatt megszokják, és új pletykálnivaló után néznek. Ez a gondolatmenet megnyugtatott. Vettem egy kisebb oldaltáskát és belegyömöszöltem a ruháimat. Erre lényegesen jobban vigyáztam. Elővettem egy tollat.
Köszönöm, hogy elloptad a sporttáskámat, bár nem tudom, mit fogsz kezdeni a ruháimmal és a hajkefémmel. Köszönöm, mert így lekéstem a buszt, mely balesetet szenvedett. Ha rájöttél, hogy a női ruhákon és néhány apróságon kívül nem találsz benne semmit, akkor kérlek, hagyd itt a pályaudvaron, és a biztonsági szolgálat majd visszajuttatja nekem. Köszönettel: Dér Miután végeztem, a hirdetőtáblára tűztem. Elégedetten ültem vissza a padra és a helyi, ingyenes közszolgálati magazint lapozgattam. Már csak egyetlen óra. A megálló zsúfolásig megtelt utasokkal, akik hasonlóan alig várták, hogy beálljon az első busz. Úgy határoztam, mivel több járatot indítanak egyszerre, vagy röviddel egymás után, nem kapkodok. Ráérek a második, vagy harmadik busszal elmenni. Nem volt kedvem a szardíniásdoboz zsúfoltságát megtapasztalni. Mivel pedig még sohasem voltam ott, nem kellett sietnem. Az első busz néhány perc múlva beállt a megállóba. Ahogyan gondoltam, zsúfolásig megtelt utasokkal. Tíz perc múlva jött a következő, amin szintén sokan voltak. A harmadik buszra én is kényelmesen felfértem. Aberdeentől harminckilenc kilométerre, legalábbis a jegy szerint, a hegyek felé feküdt Forternon. Ez a minden bokorban megálló busszal másfél óra utazást jelentett. Kocsival mindez fél óra. De nem volt kocsim. És vezetői engedélyem sem. Leültem, és elővettem a noteszom. A fontosabb dolgokat bele szoktam írni, hogy el ne felejtsem. Na igen. Az emberek ezért vesznek noteszt. Felírtam a fontos tennivalók listájára jó nagy betűkkel: Jogosítvány és kocsi. A busz elindult és kellemesen rázkódva haladt az új otthonom felé.
Azt hiszem, kimerítőbb volt a napom, mint gondoltam, mert elnyomott az álom. Nem emlékszem, hogy álmodtam e valamint. Arra ébredtem, hogy valaki megérintette a karomat.
- Nem Forternonig megy? –kérdezte a mellettem ülő nő.
- De –válaszoltam, kipillantva az ablakon. Felesleges volt. Semmi nem volt ismerős, nem is lehetett az.
- Most kell leszállnia –mosolygott rám.
- Köszönöm szépen –válaszoltam, majd felálltam és az ajtóhoz léptem.
Egész Forternon egy hegylánc délkeleti oldalában feküdt. Alacsonyabb csúcsokon, völgyekben és lejtőkön. Talán, a könyv, amit olvastam róla régi volt, vagy sokan költöztek ide az elmúlt két évben, de a lakosok száma most hétezer körül járt. A város központja, ahol rajtam kívül még elég sokan leszálltak, az egyik völgyben feküdt. Kellemes, kisvárosi kép fogadott. A buszmegállóval szemben, sztereotipen, egy pub állt. Zene és nevetés vette körül az épületet. Elmosolyodtam. A megállóban térkép is volt. Szerencse, gondoltam. Már éppen rám fért. A ház, mely az új otthonomként lebegett előttem a város nyugati felén volt. A térképet nézve nem volt nehéz rájönnöm, hogy egy megállóval később kellett volna leszállnom. Így, ránézésre hosszú gyaloglásnak néztem elébe. Csak a napot kell követnem. Nyugatra. A központ ugyan forgalmas és hangos volt, de ahogy távolodtam egyre ritkultak az autók, az emberek és nőtt a csend. Az utcákat fák és virágok szegélyezték, a kerítéseken túl gondozott és kevésbé gondozott kertek bújtak meg. A házakból fény és beszélgetés szűrődött ki, néhányan a kertben, vagy a teraszon beszélgettek. Néha megugatott egy-egy kutya, vagy átszaladt előttem egy macska. Nem volt szerencsém, pedig egyik macska sem volt fekete. A nap sokkal hamarabb eltűnt, mint ahogy én az Abal Liget nevű házamhoz érhettem volna. De legalább a közvilágításra nem lehetett panaszom. Ezt is elkiabáltam. A térképek alapján, amik a városka több pontján is ki voltak világítva, jó irányba haladtam. Úgy egy órája sétáltam, amikor furcsa érzés fogott el. A szívem hevesebben kezdett verni, az érzékeim kiélesedtek. Adrenalin löket. Kapkodva igyekeztem rájönni az okára. Mi történhetne itt? Kényszerítettem magam, hogy megálljak. A lámpa, ami alatt ezt végül megtettem, két pislogás után kialudt. Még hevesebben dobogott a szívem. Kilélegeztem. A levegő megremegett. Kezdett rajtam eluralkodni az ok nélküli félelem. Lassan hátranéztem. Valami árnyék mozdult felém az utat szegélyező fák közt. Futni kezdtem. Csak rohantam, ahogy a lábam bírta. Befordultam az első sarkon. Még mindig rohantam, mire hátranéztem, követ-e az az árnyék. Nekiütköztem valaminek és zihálva a földre huppantam.
- Jól van, hölgyem? –hajolt fölém aggódó arckifejezéssel egy őszülő, bajszos férfi.
- Igen –tápászkodtam fel- Sajnálom, én nem akartam –néztem a középkorú úrra- Én csak… -pillantottam a sarok felé- én csak azt hittem, hogy…, azt hogy…
- Semmi baj –mosolyodott el kedvesen- Elister Leroy vagyok. Leroy felügyelő. És ön? Még nem láttam erre.
- Én… Mert csak most érkeztem –szedtem össze magam- Dér McElis vagyok. Örvendek –nyújtottam kezet- Azt hiszem, hamarabb szálltam le a buszról, mint kellett volna. Abal Ligetbe szeretnék végre eljutni.
- Akkor valóban jóval hamarabb szállt le, mint kellett volna –mosolygott- Jöjjön, elviszem –nyitotta ki a dzsip ajtaját.
- És mondja, mi dolga az öreg Rose néninél?
- Odaköltözöm –válaszoltam.
- Oh! Nem egészen értem. Rose kiadta Abal Ligetet? Úgy tudtam, van egy tulajdonosa, és Rose csak, amolyan gondnok.
- Nos, én vagyok a tulajdonos. De, Rose nénit nem ismerek.
- Elnézést. Csak olyan fiatalnak tűnt. Nem ismeri Roset?
- Nem. Még sohasem jártam itt.
- Bocsássa meg, a kíváncsiságom, de nem azt mondta, hogy ön a tulaj?
- De.
- Megvett egy házat, amit még nem is látott?
- Örököltem, de erről nem szívesen beszélek –a felügyelő szemében szinte láthatóan felcsillant a felismerés.
- Megértem. Nem kell aggódnia, nem vagyok pletykás. Ebben a szakmában nem is lehet az ember bőbeszédű. Inkább kérdezni szoktam.
- Igen, azt hallom.
- Szakmai ártalom –mosolyodott el- Nem akarom lelombozni, de Rose már hatvan éves. Nem hiszem, hogy újszerű állapotában találná Abal Ligetet. Meglátja, kedves hölgy. Jót fog tenni neki a társaság. Mióta Joe meghalt, a férje, négy éve, eléggé ritkán mozdul ki –majd elkomorodott- Remélem nem akarja kitenni Rose nénit az utcára. Persze vannak hibái, kissé konzervatív, de…
- Nem. Nem hiszem.
Nem szóltam egy szót sem, de kezdtem dühös lenni. Ott lakik valaki, abban a házban, ami az új otthonom. Miért nem szerepel a papírokon? Kiengedte meg neki, hogy odaköltözzön? Miért nem szólt nekem erről senki? Miért nem küldött legalább egy üdvözlőlapot soha? A gondok csak gyűltek, ahogyan az égen a sötét fellegek. Mire a házhoz értünk, már esett az eső. A házhoz, pontosabban a sziklás domb lábához. A dzsip ugyan könnyedén vette a kaptatót, de biztos voltam benne, hogy az esős időben más autó aligha megy fel a kátyús, gazos, köves és sáros úton. De megérte. Kiszálltam a kocsiból. Leroy felügyelő is becsapta maga mögött az ajtót. A domb teteje lapos volt. Egy hatalmas, almafákkal beültetett gyümölcsös. Az út a fák között kanyargott. Kövezett, régi út. Az otthonom! Dobbant meg a szívem. Kár, hogy sötét van. Nem sokat láttam belőle. A lehajló ágakat kerülgetve lépkedtem a köveken. Az eső pedig csak esett. Néha, valahol távol egy villám hasított az égre fényes szakadást. És akkor megpillantottam. Ott volt előttem. Egy kétszintes, régi kúria. Az otthonom! Nem hittem a szememnek. Annyiszor elképzeltem a kis kertes házikót, ahogyan jellegtelen külsejével beleolvad a kisvárosba. Ez nem olyan volt. Sötétlett csak a villámlásban. Lenyűgözött.
- Rose abban a kisházban lakik –mutatott a kúriát körülvevő kert bal oldalára a felügyelő.
- Értem –bólintottam a kis házat figyelve.
Annak az ablakai is sötétek voltak. Rose néni nyilván aludt már. Érthető. Éjjel féltizenegy lehetett.
- Jöjjön –vette le a kulcsot az ajtótokról Leroy úr- Megmutatom nagyjából a járást, aztán holnap reggel majd még visszanézek, hogy minden rendben van-e.
- Köszönöm –feleltem.
A felügyelő, talán udvariasságból, talán, mert látta átszellemült arckifejezésemet, de előre engedett. Én léphettem elsőként a házba. Az én házam! Ellépett mellettem. Kotorászott egy kicsit, majd kattanásokat hallottam. A villanyóra biztosítékait kapcsolta fel. Biztos voltam benne. Egy újabb, tompább kattanás, és felkapcsolódott egy sárgásfényű lámpa. A látvány… nos nem épp erre számítottam. Egy tágas helységbe nyíló, rövid folyosón álltam. Mellettem a falon régi, megsárgult tapéta. Nem tudtam kivenni a mintáját. Poros volt. Szemben velem azt hiszem a nappali lehetett. Minden bútort fehér, hatalmas lepedők takartak. Fehér lepedők, amiket szürkére festett az évtizedes por. A helység jobb oldalán egy fa lépcső szaladt enyhe ívben az emeletre. Mellette ajtó volt. Talán gardrób. Balra egy étkező lehetett kialakítva, legalábbis a lepedők alakja erre utalt. A mellett lévő helység konyha volt. Leroy úr elindult felfelé a lépcsőn. Csendben követtem, de a lépcsőfokok minden mozdulatnál megnyikordultak. Egy újabb folyosó fogadott. Széles volt, úgy bő két méter. Mindkét oldaláról ajtók nyíltak. Három, három ajtó, felváltva. A folyosó egy kisebb, ajtó nélküli szobába torkollott. Ennek a funkcióját nem sikerült megállapítanom.
- Lesz vele munkája, annyi bizonyos. Az edényeket én nem mozdítanám el –biccentett egy lábas felé, ami a földön állt- A tető nem túl jó. A villany és a víz hálózat rendben van. Tavasszal ellenőrizték őket. Akkor, ha minden rendben, én megyek –indult visszafelé, majd le a lépcsőn.
- Igen, nagyon köszönöm –kísértem az ajtóig.
- Akkor a holnapi viszont látásra, Miss. McElis –nyomta a kezembe a kulcsot- A pótkulcs, a bal oldali cserép alatt van –nézett az ajtó mellé- Próbáljon meg aludni, a többire ráér holnap –intett és otthagyott.
Ott, a csodás új életem első otthona ajtajában. Ekkor csöpögni kezdett a fémedényekbe a víz, jellegzetes hangjával betöltve a néma házat.
A legtisztább hálószobát választottam, de még így is legalább fél órába telt, mire sikerült olyan állapotba hoznom, hogy le lehetett feküdni az ágyba. Természetesen törölközőt nem vettem, és nem is találtam, ahogyan az ágynemű is nagy gondot okozott. Nem volt éppen frissen mosott, de legalább tiszta volt. Végül egy lepedőbe törölköztem. A felügyelőnek igaza volt. Valóban a fürdőszoba volt a ház legtisztább pontja. Leszámítva néhány sáros lábnyomot. Mire az ágyba kerültem majdnem éjfél volt. Fárad és kimerült voltam, zsibbadt a fejem és ezer és ezer gondolat kergette egymást az agyamban. Nem tudom, mikor sikerült végre elaludnom.
Valami édes, zsibbasztó illat kúszott az agyamig. Nem voltam képes megmozdulni. Az illat, és az általa keltett mámorító, bódító érzés minden porcikámat átjárta. Lélegeztem. Újra és újra. Teleszívva a tüdőmet. Megbénítva a tagjaim. Lassan kinyitottam a szemeimet. Szemhéjaim, mintha csak ólomból lettek volna. Pilláim csillámlottak. Még mindig éreztem az édes illatot. Édes. De ugyanakkor kissé fullasztó. Szél söpört végig a szobán. Hófehér függöny szállt ki az ablakon, és lengett, akárcsak egy madár szárnya. Az ajtóban állt valaki. Magas. Sötét sziluett. Engem nézett. Éreztem, ahogyan perzsel a tekintete. A szemhéjam lecsukódott. Nem akartam. Hallottam, ahogyan mozdul. Éreztem a testének melegét. Fölém hajolt. Képtelen voltam kinyitni a szemeim. Forró lehelt kúszott végig lomhán a nyakamon. Perzselt. Egyre közelebb éreztem a forróságot. Ajkaimon a leheletét. Ajkaimon forró ajkait.
- Neee! –ültem fel zihálva.
Hajam nedvesen tapadt izzadt homlokomra. Egyedül voltam. Kinéztem a csukott, függöny nélküli ablakon. Hajnalodott.
|
|
|
- október 26 2010 19:45:29
Kedves Ezerarcú! Nagyon érdekes, izgalmas az írásod, várom a folytatást! 
Üdv.Helena |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
